Az, hogy ’56-ot még ma is sokféleképpen értelmezik, egyáltalán nem baj, sőt. Az épeszű keretek között folytatott vita csak közelebb visz a végső igazsághoz, jelesül annak a felismeréséhez, hogy nincs végső igazság. Ahány nézőpont, annyi lehetséges értékelés és értelmezés, ahány sors, annyi érvényes igazság.
Az épeszű keretek persze sérülhetnek itt-ott, kiváltképp egy feldolgozatlan történelmi trauma súlya alatt. Mindig akad, akit magával ragad az indulat, aki nem hajlandó elfogadni mást saját (kizárólagosnak vélt) igazságán kívül. A józan többségnek ezzel is számolnia kell. Az viszont, ha valaki az indulatot és a szubjektivitást elvileg nem ismerő műfajban beszél egy olyan igazságról, amelynek egyes elemei inkább a hazugság kategóriájába tartoznak – legalábbis zavarba ejtő.
A Vadim Gaszanov által Magyar kelepce címen összeállított anyagnak nem is a puszta léte vet föl problémákat, hanem az a felkaroló magatartás, amelyet az orosz állami televízió a film levetítésével tanúsított. Hiába a peresztrojka vagy a széthordott berlini fal, úgy tűnik, a hidegháborús hangulat még ma is áthatja a Kreml folyosóit.
Még egy ily mértékben elfogult és koncepciózus munka is lehetne érdekes, szolgálhatna valamilyen újdonsággal, Gaszanov azonban nem tesz mást, mint leporolja az évtizedekkel korábban fogant szovjet doktrínát: az 1956-os események valójában amerikai titkosszogálati tevékenységek eredményeként valósultak meg. Mindezt a Szövetségi Biztonsági Szolgálat archívumának napvilágot látott irataival támasztja alá, amely iratok hitelességét viszont ez eddig semmilyen kutatás nem támasztotta alá.
A Magyar kelepce hitbuzgó szerkesztői munkájukkal azért nem találhatnak célt, mert vaktölténnyel lövöldöznek. Az pedig, hogy a dokumentumfilmezés legalapvetőbb elveit figyelmen kívül hagyva, feltételezésekből és ideákból hozzák létre a nekik tetsző valóságot, szakmailag végképp aláássa, értéktelenné teszi tevékenységüket.
Probáljunk meg ezzel együtt felülemelkedni a tartalmon, és közelítsünk a forma felől – elháritva az egyoldalúság vádját. Milyen vizuális eszközökkel tehető érdekfeszítővé egy napjainkban készült dokumentumfilm? Turistafelvételeket idéző városképekkel aligha... Igaz, nem csak a legmodernebb digitális utómunkával tehető tetszetőssé egy rögzített anyag, mint ahogy az archív felvételek es fotók túlsúlya is természetes egy törtenelmi témájú filmben, pláne, ha egy gazdagon dokumentált eseményről van szó.
Mindazonáltal akár a jelen Budapestjéről készített felvételeket, akár a filmben megszólalókkal készített beszélgetések hátterét, feliratozását nézzük, olyan érzésünk támadhat, mintha legalább egy évtizedet ugrottunk volna vissza az időben. Az ötlettelen zenei szerkesztés, a képeket aláfestő mozgalmi indulók sorozata vitathatatlanná teszi a gondolatot: ez bizony a régi idők propagandamozija, tartalmát és formáját nézve egyaránt.
Természetesen nem maradhatnak el a meglincselt szovjet katonákról, magyar ávósokról készített szörnyű képsorok sem. Nem először látjuk ezeket a felvételeket, és vélhetően nem is utoljára. Az embertelenség ugyanúgy hozzátartozik ’56 történetéhez, mint a hősies küzdelem. A börtönökből kiszabadult politikai elítéltek mellett köztörvényes bűnözők is az utcára kerültek, őket pedig – elnyomó hatalom ide vagy oda – véletlenül sem kellene hősként kezelni. Gaszanov filmjének kontextusában viszont eltűnik a választóvonal forradalmár és söpredék között, és ez ugyanúgy megbocsáthatatlan, mint a gyilkosok felmentése tettük szörnyűsége alól.
Vajon mi vezethette az alkotókat a mű létrehozásakor? A puszta szenzáció? Vagy valamilyen brezsnyevi szellemiségű nagyhatalmi nosztalgiázás? Netán egy újabb csapásmérés a gaz imperialistákra? Nem tudhatjuk. Mint ahogy arra sem kaphatunk választ: hogyan vállalhat fel egy ilyen munkát Oroszország állami televíziója, 2006-ban, 50 évvel a magyar forradalom, és majd két évtizeddel a Szovjetunió széthullása után?
