Úgy indult mint ártatlan kaszálás, a kereskedelmi feltámadás reménye. A Tv2 a Big Brother licenszet választotta, hogy egyazon lélegzettel bömbölje el egykori etalonja, a családi tévézés hattyúdalát valamint az új idők új slágerét: az őszinte és nyílt strichelés kiáltványát. Csigáék szemmel láthatóan megmámorosodtak attól, hogy immár nem kell dekázgatni a korosztályokkal, saját erőből kitalálni kínban fogant ezt-azt, hanem a marketingesek intésére végre álszentség nélkül szügyig lehet merülni a mély-kommerszbe. A Tv2 megunta szűzkurva álcáját, illetve rájött, hogy úgyis mindenki az utóbbinak tartja, új arcot, logót varratott hát, amiben zárójelbe tette magát, és sorsával elégedett luxusprostiként támadt fel haló poraiból.

Szügyig lehet merülni
Az utolsó szalmaszál aztán, amibe a Tv2 kétségbeesésében kapaszkodott, karmesteri pálcává változott, az RTL Klub hirtelen utánjátszó szerepben találta magát, és görcsösen próbált felnőni, illetve lesüllyedni a feladathoz a Való Világgal. A „B” és „C” kategóriás moviek hazai neppere, a Viasat3 pedig meglepetésében és zavarában nézhető, igényesebb, ám talán éppen ezért jóval sikertelenebb túlélő-sorozatot indított Farm címen.

De a Big Brother licensszel megtáltosodott csigatévé nem a piaci viszonyok újbóli átrendezésével keltette a legnagyobb hatást, hanem azzal, hogy egy mozdulattal felrúgta az alig bőrző tetejű „média és társadalom” feliratú bilit. Nem volt az elmúlt hetekben olyan hivatalos vagy önkéntes mérvadó, aki kukkolás-ügyben el ne dörögte volna magát a média-rutinos püspöktől, a mindenkori szocio-pszicho-akademiko eliten át az egykori miniszterelnökig. A Harry Potter ehhez képest csokibéka.

A Harry Potter ehhez képest csokibéka
A sorozatok hatására a társadalom felneszelt és az értelmiség kihegyezte ceruzáját. És mégha a reakciók legnagyobb többsége kiszámítható reflexmozgás, avíttas rutin-közhely is, a felhajtás mégsem tanulság nélküli. Kevés médiatémával kapcsolatban mutatkozott meg ilyen vehemens és széleskörű érdeklődés idehaza (a szintén jelen idejű „elfogult köztévét minden pártnak és politikusnak” című feudális tragikomédia például bolhacirkusznak tűnik mindemellett).

Valóságról, személyiségi jogokról, emberi méltóságról régen folyt ily izgatottsággal magyar szó. Egy buddhista bonmot szerint a fény olykor a legsötétebb réseken szűrődik át, ne szégyelljük hát, hogy e veretes témákra egy meglehetősen necces műsor kapcsán figyelünk most kicsit jobban.

Keep smiling egész az arcideg-gyulladásig!
A kereskedelmi adókat többek között azért is szeretjük, mert nem hezitálnak vagy bizonytalankodnak, nincsenek kétségeik és feltétel nélkül szeretik magukat. Nyíltan állítják és vállalják, hogy ők a legjobbak, a dolgokról kész és határozott véleményük van, a harsány önimádat és életigenlés jellemzi őket, amit nem fertőz a tudományos megközelítés óvatossága, vagy a művészi ábrázolásmód elbizonytalanító többrétegűsége. Biztos kézzel rendezik be a világot, céljuk nem az izgő-mozgó, bújócskázó igazság keresése, hanem az egyértelmű, és jól definiálható profit elérése, s ez fényes tekintetű, fertőző optimizmust kölcsönöz nekik – keep smiling egész az arcideg-gyulladásig!

A valóság meghatározása sem nehéz feladat nekik, már mondják is magabiztosan, hogy milyen az, csak el kell fogadni. És a kereskedelmi médiavalóság valóban roppant érdekes kreálmány: leginkább az iszlám mennyország és a megvalósult kommunizmus keverékére hasonlít. Emellett azokra a csaliképekre emlékeztet, ahol a vicsorgó arc fejjel lefelé fordítva teli szájjal mosolygó fejjé változik. De menjünk sorban. 

Katasztrófa-játékok 

A világ utolsó közös nagy túlélő-showja 1945-ben ért véget (később persze számos helyi sorozat indult), Kelet-Európában a hatalmi kukucska-játék egészen 1989-ig húzódott el. Ezekben az időszakokban az érintett emberek heveny valóságmérgezésben szenvedtek; az elfojtásokra és rafinált rituálékra épített kultúra rossz közérzetét ugyanis a boldog és pőre tombolás, az aggályos jog uralmát, a kéjes jogfosztás váltotta fel.

Közvetlenül az ember totális méltóságvesztésnek tapasztalata után és az egyén feletti teljes kontroll bevezetése idején, 1948-ban írta meg Orwell (aki maga is végzett besúgói feladatokat) szorongásra, ellenőrzésre és gyűlöletre alapozott negatív utópiáját, az 1984-et, ahol mindezen összetevőket a Nagy Testvér (Big Brother) metaforikus alakjában foglalta össze, megszemélyesítve általa a személytelenséget: az embertelenné lett világ dehumanizált (de továbbra is féltékeny és bosszúálló) Istenét.

A Nagy Testvér 1989-ben végelgyengülésben elhalálozott, mintegy utolsóként a remegő kezű, katéteres Sztálinon szocializálódott szovjet-orosz főtitkárok közül. Ám a győztes nem hagyta meghalni a Nagy Testvér-figurát, pár éven belül (MTv 1992) saját globál-kapitalista keretei között reanimálta, éppen csak megfordítva a csaliképet: az árnyékba rejtőzött vicsorgó arcból napsütötte képű, idült mosolyú műsorvezetőket varázsolva, akik a fogyasztás- és boldogság-terror zavartalan működéséért felelősek, értelmetlenné téve így az ellenállás egykor ritka, hősies attitűdjét is.

A túlélő- és kukucska-showk voltaképpen nem mások, mint a testi-lelki gazdagság és szabadság mellékhatásai. Alapjuk a hiány és a túlzás. Tüneteik a lelki skorbut és mentális hájasodás. Nem véletlen, hogy ezek a műsorok a pazarló és túlóvott jóléti társadalmakban születtek meg (hazai licenszelésük ebből a szempontból is különösen bizarr). Alapjai a túlérett és enervált korok öngerjesztő, ellustult ösztönöket felszító igyekezetében gyökeredzik. Az óriásira puffadt ókori Róma fáradt polgára rafinált szexualitásban és a cirkusz látványos szadizmusában keresett extra-élményt. Casanova rizsporos bárók és kényes rokokó dámák kíséretében szórakozási célzattal Párizs főbörtönébe a Conciergerie-be járt kivégzéseket nézni.

Örül otthon az egész falu
A túlélő-show alapja a hiánygazdaság. Unatkozó élményszegények segédeszköze, akik instant módon biztonságos keretek között kívánnak izgalomhoz jutni. Az túlélő-túrák és -showk résztvevői és nézői kalandot vesznek, adrenalint koldulnak. Kényelmes életük lehetővé teszi számukra annak felismerését, hogy valójában nem élnek. Túlélő-túrára indulni lelki luxus és pánikreakció az unalommal szemben, az alvó életösztön felrázására tett kísérlet: a fizikai félelem a nagyobb és szorongatóbb mentális rettegés legyőzésére szolgál. Ilyen kalandra olyanok indulnak, akiknek semmit nem kell túlélniük, a Dont megjárt nagypapa joggal nézi agyalágyult hülyéknek őket. A kereskedelmi média pedig semmi mást nem tesz, minthogy kiszolgálja és megcsapolja a jólét szorongóit.

A Dont megjárt nagypapa joggal nézi agyalágyult hülyéknek őket
Mi sem természetesebb, hogy egy túlélő- és valóság-show legnagyobb ellensége maga a valóság. Fontos ugyanis, hogy a megrendelt és előkészített veszélyek biztonságosak legyenek, a résztvevők operavalóságért fizetnek, mert valójában nagyonis félnek a zabolátlan és kontrolálatlan valóságtól. A lakatlan szigetre kipakolt könyvelőkre és fogorvosokra a Survivor sorozatban jól felszerelt orvoscsapat vigyázott a háttérben, felkészülve arra az esetre, ha valamelyik vasárnapi túlélőt megmarná egy kígyó, vagy az illető kificamítaná a bokáját. A valóság rendezetlen, kéretlen-váratlan jelenléte azonnal véget vet a játéknak. Afrikában egy túlélő-show-nak helyszínt kereső óvatlan stábot úgy zavarták el a kalasnyikovos helyi forradalmárok, hogy alig élték túl. Hasonlóképpen egy Tibetben túlélni vágyó német csoportot, miután a második napon kifosztotta őket egy helyi rablóbanda, alig sikerült kimenekíteni a fagyhalálból. A színpadi valóságra csak addig kíváncsi a megrendelő, amíg el nem kezd dőlni rá a díszlet.

Vasárnapi túlélők
Mission Possible
  

Mesterséges mennyországok

Míg a skála egyik végén a hiány, addig a másikon a túlzás áll: a Big Brotherek luxus kukucska-világa, a semmittevés, a kényelem. A villa raktára mint afféle bőségszaru, kalevalai szampó, csodamalomként ontja az életet megolajozó sokféle jót, cserébe csupán az indiszkrécióhoz való feltétlen jogot kéri. Test és lélek eladását pénzért, kilóra, feltétel megfontolás és kivétel nélkül. Marx maga is meglepődne test és szellem elanyagisodásának ilyen tempóján.

Ha képi és filmes előzményeit keressük a Big Brothernek, akkor nem a sokat emlegetett Zimbardo-féle börtönkísérletet, Andy Warhol spontán filmblöffjeit, A legyek urát vagy a tengeralattjárós „sok rossz ember kishelyen” filmeket kellene emlegetni, mint inkább Marco Ferreri Nagy zabálását, Wim Wenderstől A dolgok állását, vagy épp Bunuel hideglelősen zseniális Öldöklő angyalát. Míg az első esetekben az összezárt közösségek külső kényszer hatására jönnek létre (tudományos cél, hajótörés stb.) és a hősök viselkedése pánikviselkedés, addig Ferreri, Wenders és Bunuel filmjeinek hősei olyan önpusztítók, akik saját jószántukból vonulnak elegáns lelki-fizikai börtönükbe, hogy vezekeljenek és bűnhődjenek tehetetlenségükért és renyhe ürességükért.

Marco Ferreri
A nagy zabálás
A Big Brother többek között az értelmetlen luxus, a gondtalan céltalanság elviselésére tett kísérlet. A résztvevők mintha az Odüsszeia-beli Lótuszevők szigetének epizódját, az emberi renyheség próbáját játszanák újra. A cél itt is ugyanaz: megelégedni a jelennel, nem törődni semmivel, fogyasztani, boldognak lenni, bámulni a fajtársakat, elfelejteni a távoli Ithakát, azaz a villa falain kívül zajló életet. Mint ahogy a puszta szexualitás hatalmával uralkodó, és az embereket disznóvá változtató varázslónő, Kirké szigete is csak egy macskaugrásra fekszik a lótuszevőktől.

Miként a luxusbörtönbe költözés, valamint a test és személyiség teljes kitakarása, úgy a boldogság rabjainak kukkolása is önkéntes aktus. Nincs célszerűségi faktora, mint pl. a külső-belső elhárítás, kémkedés stb. politikai motivációjú félelme és információéhsége. A Nagy Testvér Orwellnél magát óvta, behódoltatott, félelmet és szorongást gerjesztett, a médiakor Bratyója azonban inkább egy pénztáros a kispolgári Peep Show kasszája előtt. Kegyetlensége is rafináltabb, ő is szeretetet követel, csak éppen nem a félelem, és a kínzókamra eszközeivel, hanem a mosoly és vigyor diktatúrájával.

A boldogság rabjai
Miután a csontcsupaszra fényképezett, az ország nyilvánossága előtt zuhanyzó, maszturbáló, fingó emberkét a társak kivetették maguk közül, a delikvensnek még hátravan a legnehezebb próbája. Képébe kell vigyorognia azoknak, akik kiszolgáltatták a nagy nyilvánosságnak emberei esendőségét, majd azoknak, akik kizavarták maguk közül, mert nélküle tisztább, szárazabb az érzés. És a kirúgottak és megszomorítottak kötelességtudóan fel is veszik a mosoly-maszkot, kezet csókolnak kínzóiknak. Az önfeladásért, a kontroll elvesztéséért cserébe a Big Brother üveggyöngyöt kínál: csinnadrattát, reflektort, a kiugrás és médiasztárság távoli mocsárfényét. A nagy testvér ünnepet üle.

Nélküle tisztább, szárazabb az érzés
Azt gondolnánk, hogy az elköszönési cécó a résztvevő lelki épségének megóvása miatt szükséges, pedig dehogy, a néző érdekében történik. Ez az esemény a búcsúcédulát helyettesíti, amely felmenti a kerítőket és a kukkolókat közös bűnük alól. Azt sugallja: nekünk tévéseknek nem kell szégyellnünk magunkat a luxus-pellengérért, ahol kiszolgáltattuk nektek ezt az embert, és neked sem kell szégyellned magad, kedves néző, hogy kilested intimitásait, indiszkrét voltál, örültél, hogy elcsípheted és kinevethetted gyengeségeit. A kiszavazott stúdióparádéja beleegyező aláírás a megtörténtekhez, és igazolás a továbbiakhoz. Hisz lám: mindenki mosolyog, nevet, a kigolyózott megköszöni, hogy mindez megtörténhetett vele, örül a műsorvezető is, boldog otthon az egész falu. Nincs tehát semmi baj, minden rendben van, nyugodj szív, szunnyadj lelkiismeret, folyjon tovább a kukkolás, the show must go on! 

Lédús Paradicsom 

Minderre a zsibbasztásra szükség van, s még többre is, hogy megnyugtassák a nézőt: nem rossz ember, nem perverz, nem sunyi, másokat zaklató, sötétben bujkáló, pletykaterjesztő erkölcsi zéró, amikor olyasmikre kíváncsi, amit normális esetben nem mutatnának meg neki. A kereskedelmiek ilyenkor biztosító ráadásként általában bedobják a mókusvakító tudományos kártyát. Így történt ez a szépemlékű Leggyengébb láncszem játékosfikázó sértegető-show-ja, és most a Big Brother esetében is. A kereskedelmi tudományban az a jó, hogy csupán a saját előfeltevéseit igazoló állításokat veszi figyelembe, az ellentmondó eredményeket és véleményeket törli, így egy csomó fejfájást kapásból megúszik. Tudományos érveket kontextusaikból kiragadni, a megkérdezett baráti tekintélyek támogató passzusait kiválogatni rutinfeladat egy profitra felesküdött tévénél, annál is inkább, mivel a kész eredményhez igazítják a „kutatást”. A kukkolás egészséges és társadalmilag hasznos volta így bekerül a liposzóma, a tenyérből jóslás, halottlátás és a büfidusz esszenzisz mellé.

Büfidusz esszenzisz
És persze ott van az ultima ratio, a végső érv: amit adnak, azért adják, mert erre van igény. Azt mutatják, amit mi látni akarunk, márpedig mi mindent látni akarunk. Mindent, mert titkon sóváran kíváncsiak vagyunk, indiszkrétek, pletykásak, kárörvendők, Hamlet jellemzi így magát: „Büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó”.

Látni akarjuk, amit mindig eldugnak előlünk: hogy mit beszélnek a hátunk mögött, hogy milyen a másik, amikor „nem játssza meg magát”, mert megjátsszuk magunkat és pletykálunk mások háta mögött. Ahogy József Attila írja a Számvetés című versében: „Engem sunyiságra oktat // az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem)”. Zárójelekben élünk, emberi játszmák félidejében és hajráiban, és hogy túléljük egymást, rituálékat, szertartásokat és tabukat szerkesztünk, vendéghajat és álorcát veszünk. Csányi Vilmos humánetológus ezen technikák jelentőségét így foglalta össze: „ha összezárnánk a piros hetesen 70 darab csimpánzt az Erzsébet-hídnál, a Keleti pályaudvarnál már egyetlen élőt sem találnánk a buszon”. A Big Brother meghámozza nekünk az embereket, akikkel egyre kevesebbet egyre kevésbé szorosan vagyunk együtt, kifárasztja udvarias mosolyukat, letörli róluk a kultúrhamvat, hogy lássuk test és lélek pörsenéseit.

Szépek, vidámak, fehérek
Persze a kukucska-műsoroknak a valódi valóság éppolyan ádáz ellensége, mint a túlélő-show-knak. A Big Brother licensz 40 hosszú oldalon át sorolja a kereskedelmi valóság feltételeit, nehogy valami kóbor vírus megfertőzze a pasztörizált világképet. Ha megvizsgáljuk az így kialakult univerzumot, a fogyasztói társadalom mennyországa kacsint vissza ránk (az alábbiak főleg a csigásokra és RTL-esekre igazak, a Viasat3 népiesch valósága kissé bonyolultabb tészta.) A szereplők mind 16 és 40 év közöttiek, tehát a reklámozók legfőbb célcsoportja, egyedülállók (legalábbis a villában), szépek, vidámak, fehérek (igaz van egy egzotikus feketénk, de a valódi kisebbséget képviselő roma srác már nem került be), urbanizáltak, leginkább a középosztályhoz tartoznak, nincs feltűnő testi-lelki hibájuk, még szemüveges sincs köztük, s mind otthonosan mozognak a trendire designolt díszletben. Nekik és róluk szólnak a reklámok, s nagyrészt valószínűleg ugyanez a réteg is nézi őket. Tisztán kivehető, hogyan működik a marketing-eugenika.

Még szemüveges sincs köztük
Vigyázni is kell, hogy pormentesen megmaradjon ez a reklám-éden, és a lótuszevőket ne zavarják egyéb kérdések és problémák. Éppen erre való a fogyasztói utópiához járó szőrszálhasogatóan pontos használati utasítás („Jöjj el, Big Brother, te szülj nekem rendet!”), amitől a „licensz-független” RTL sem mert fél milliméternél jobban eltávolodni. Fontos, hogy a résztvevők apró-cseprő érzelmi problémák taglalásán és az állandó nézettséget biztosító szexen kívül mással lehetőleg ne foglalkozzanak, a valóság durva szemcséi ugyanis könnyen kipukkaszthatják a színes szappanbuborékot. Az egyik résztvevő fésületlen politikai megnyilatkozása például reszkető pánikot okozott annál a csatornánál, amelyik a nyíltszíni szopás-baszást boldog diadallal közvetítette babaházából a nagyérdeműnek. Mint valóságidegen elemet, a politizálást azonnal meg is tiltotta territóriumában. Az a kiskorú népnek tiltott gyümölcs, kizárólag a parlamenti felnőtt bácsik, nagyobb testvérek zsidózhatnak, komcsizhatnak, fasisztázhatnak. Tanulunk, tanulunk…

Elölről Rómeó, hátulról Júlia
S lenne még itt tanulság számtalan. Beszélhetnénk még például arról, hogy miként az amatőr-pornó lelkes gyalogosai nevetségessé teszik a szilikonmelleket és műélvezéseket, a valóság-show utcáról jött bénázó hősei akként érvénytelenítik a kereskedelmi adók mosolykampós, cinikus bér-sztárjait. Vagy arról, hogy a nívódíjas szellemes és igényes műsorokat készítő Tilla a média-sztárok közti túlélő-versenyben vajon milyen nyomós okból látta helyesnek a BB-s baromkodásban eldarálnia magát, s miként vált multifunkciós „bonyolult” sztárrá, aki elölről Rómeó, hátulról Júlia. Vagy arról, hogy milyen kacskaringókon keresztül szokunk hozzá a kapitalizmus vagyonóvó, reklámcélú és katonai érdekű kiváncsiságához, a műholdak, térfigyelő, biztonsági és főnöki ellenőrző kamerák, paparazzók, handycamek, e-mail-figyelők, helymeghatározó és nyomkövető GPS-ek globális kontrolljához. Arról, hogy a kényelemért paranoiával fizetünk.

De fejezzük be egy büntetővel ezt a meccset, József Attila Eszmélet c. versének 11. szakaszával: 

„Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.”