Magyarósi Éva animációs sorozatának főszereplője egy testvérpár. Dani, a hat év körüli nagycsoportos óvódás szemszögén és narrációján keresztül ismerhetjük meg a történeteket és az őt körülvevő, felfedezésre váró világot. Három éves kishúgával, Annikával, Apával, Anyával, Keresztanyával és a szomszéd gyerekekkel körülvéve éli a mindennapjait egy főváros közeli községben, ahol a háttérben a Duna halad keresztül. Az ötletet adó helyszín Budapesten túl Leányfalu, ahol az utóbbi években sok időt töltött el az alkotó. Így a történetben szereplő gyerekek természetes közegükben találkozhatnak az állatokkal, az erdővel, a folyóval. Ugyanakkor közel van a főváros is, ami jó lehetőség egy kirándulásra a vagány Keresztanyával.
Jelenetkép az animációból
A mesék során megismerhetünk más felnőtteket és gyerekeket is, kiknek élettapasztalatain keresztül bontakoznak ki az egyes élmények. Egy születésnap, egy kirándulás a - már azóta megszűnt - Vidámparkba, egy közeli strand a nyaraló gyerekekkel, mind egy jó lehetőség egy újabb kaland felfedezésére. Vagy ott van Apa, aki sofőr egy cégnél: alkalom az utazásra, a gépek működésének megismerésére. A kertészmérnök Anyuka a természet szeretetét és tiszteletét hozza közelebb a kis szereplőkhöz.
Nézd meg a Lénát! (ITT pedig elolvashatod a film kapcsán készült interjúnkat a rendezővel!)
A sorozat történeteiért, látványaiért, és figuráiért mind Magyarósi Éva felel. A karaktereket Turi Zoltán készíti. Jelenleg is készítik a rajzok animálását, amiben sokan vesznek részt. Javában folyik a főcímdal felvétele is, Rutkai Bori írta hozzá a dalt és a szöveget. "Most még a pilotfilmet készítjük, amely kísérletezési szakaszt is jelent. Muszáj kiderülnie, mik a buktatói a gyártásnak, hogy ezekből okulva majd a folytatás gördülékenyebben haladjon." - mondja a rendező.
Magyarósi Éva
Filmhu: Mi inspirált ennek a történetnek a megírására és megfilmesítésére?
Magyarósi Éva: Lassan tíz éve gyakorlom a keresztanyai teendőket két aranyosan őrült kisgyermek mellett. Nagynéninek lenni hálás szerepkör, hiszen az ember felmentést nyer a napi problémák alól, amiket egy szülő kénytelen megoldani. Tapasztalataim abszolút pozitívak: számomra nem létezik más, csak a boldog, konfliktusmentes állapot, amikor a gyerekekkel találkozok egy - egy ünnep, látogatás, közösen szervezett program alkalmával. Mentesen minden különösebb felelősség alól, saját bejáratú bizalmi csatorna nyílik meg köztem és a gyerekek között. Hétköznapi történeteik, helyzeteik látnak napvilágot, problémáik kerülnek a felszínre, kölcsönhatásba kerülve az én világommal. Ezek az információk visszaidézik az én gyermekkori emlékeimet is, amitől a határok elmosódnak, és néha már magam sem tudom, melyik történet indukálja a másikat.
Jelentkép a filmből
Filmhu: Mi volt a legjobb élményed a film elkészítése alatt?
M. É.: Az inspirációkat a forgatások során tovább fűtötte az a tény, hogy közben állapotos lettem két kisgyerekkel: nemsokára egy kisfiú és egy kislány érkezik hozzánk, ami teljes bizonyossággal borítani fogja az előző kérdésben említett "konfliktusmentes állapotot", ami a történetek indítását adták. Biztos vagyok benne, hogy amennyiben a sorozat folytatása összejön, a következő történetek a sok humor és vidám fordulat mellett megkapják azt a mélyebb réteget és hitelességet is, amik még pontosabban lefedik a gyerekek tájékozódását a mai világ viszonyaiban.
"Stábfotó"
Filmhu: Mi volt a legrosszabb élményed a film elkészítése alatt?
M. É.: Sosem szoktam ennyire különválasztani az élményeimet. Azt gondolom teljesen normális, hogy a sok pozitív tapasztalat mellett jönnek a nehézségek is, amiket teljesen egyszerűen meg kell oldani. Éppen ezért nem is szeretnék kiemelni semmilyen rossz tapasztalatot.
Filmhu: Ki a film célközönsége?
M. É.: A sorozat a 3 - 8 éves korosztálynak szól.
Filmhu: Mi a kedvenc mondatod a filmből?
M. É.: Inkább egy szövegrészlet, amit nagyon kedvelek a "Strand ősszel" című epizódból:
- Ilonka néni, ebből még baj lesz otthon, ha a nejem megtudja! - mondta Apa.
- Nem kell Anyának mindent tudnia, igaz-e! - csipkedte meg az arcomat Ilonka néni.
Otthon Anyának nem mertem megmondani, hogy kicsit fáj a torkom. Nem akarom, hogy Apa és Ilonka néni kikapjon. Mert jövőre is én szeretném megenni a nyár utolsó két gombóc fagyiját...
Filmhu: Mi fog meg leginkább az animáció műfajában?
M. É.: A végtelen kísérletezés lehetősége. Mindig egy általam írt történettel kezdődik minden, amit utána rengeteg látvány, grafika, festmény követ. Egy-egy történetkört igyekszem mindig egy animációs anyaggal lezárni, legyen szó képzőművészeti vagy az alkalmazott műfajhoz közelebbi munkáimról.
Filmhu: Középiskolában szobrász szakon végeztél, később a MOME-n mégis az animáció felé vetted az irányt. Az utóbbi időben azonban az animáció inkább a számítógép elé köti az alkotót. Mennyire hiányzik a kézzel fogható anyag az alkotásból, illetve hogyan tudod belecsempészni most a munkáidba?
M. É.: Ugyanazzal a hozzáállással közelítem meg mind a mai napig az ötleteimet. Engem a kísérletezés érdekel, amiben megkérdőjelezhetetlenül kikerülhetetlen az alkotás manuális folyamata. Nagyon szeretek rajzolni, történeteket írni, új technológiákat kipróbálni, amibe természetesen a számítógépes metódusok is beletartoznak a sokszor nyűgös monotonitásával is. Ami unalmas a munkában, azt ma már elfogadással veszem. Amint választ kapok egy projektemben az általam feltett kérdésekre, rögtön továbbállok, újakat keresek. Az nem különösebben izgat, hogy egyféle problémát hosszú éveken keresztül csavarjak. Így aztán azt gondolom, hogy a munkáimnak, amik egymáshoz képest látszatra nem egységesek, mégiscsak van egy rendezőelvük: a mögöttük megbújó személyes történet. Azonban félreértés ne essék, én lennék a legboldogabb, ha a sorozatötlet sikerülne, elindulna, és az éveken át feltett sok-sok kérdés, és témakör közül ez utat tudna törni magának, és kinőhetné magát valami valóságosabb lét felé. Munkát jelentene a stábnak, és sok-sok szerethető mesét a gyerekeknek.
Magyarósi Éva
Filmhu: A Hanne (itt nézheted meg) és a Léna című filmjeid esetében igen személyes volt a témád megközelítése. Néha olyan érzésem volt, mintha az alkotó fejében, a gondolatai között mászkálnék. Alkotóként miért érzed fontosnak ezt a nyíltságot? Volt olyan filmterved, amelyben elbújnál valamilyen alak mögé?
M. É.: Eddig minden személyes munkámhoz ezzel az őszinteséggel álltam, amiben túl sok kompromisszumot kellett kötnöm, nem is lett jó. Nincs kedvem bujkálni, valami mögé rejtőzni. Az a nyíltság, ami tetten érhető képzőművészeti munkáimban akár zavarba ejtő is lehet, de ezt ma már remélem, megtanultam kezelni, bár nehéz, hosszú folyamat volt. Egy gyereksorozat kapcsán én mégsem innen közelíteném meg a kérdést. Más a forma, más a célközönség, más a téma. Egy sorozatgyártás egy idő után alkalmazott műfajúvá is válik. Univerzálisabb, és a gyerekek nézőpontja miatt talán kényesebb is a téma, mert itt nemcsak magamat kockáztatom. Bízok az érzékenységemben, hogy a hangnem, a kép és a mondanivaló betalál a kicsiknél.
Filmhu: Szobrászként kezdtél, animációs rendezőként dolgozol leginkább, de több kiállításod is nyílt a festményeiből, illetve készítettél már könyvillusztrációt is. Van olyan műfaj, amelyik vonz, de eddig még nem próbáltad ki magad benne?
M. É.: Hirtelen nem jut eszembe semmi ilyen. Utazni szeretnék még sokat, a gyerekeimmel együtt. Ez egy álmom, amit biztosan meg szeretnék valósítani.
Filmhu: A Keresztanya és Én gyerekeknek szól, és az ő szemszögükből mutatja be a világot. Neked milyen a viszonyod a fiatalabb korosztállyal?
M. É.: Eleinte változó volt. Addig, amíg én is a fiatalabb generációhoz tartoztam. Most is fiatal vagyok még, de talán érdeklődőbb, nyitottabb, és remélem kedvesebb is. A doktori kutatómunkám egy része is a generációk vizsgálatával foglalkozik. Nem lehet azonban elválasztani a múlt eseményeit a jelen- és a jövő karakterjegyeitől. Ebben próbálok rendszert találni, még jobban megérteni, melyik eredményt, célt milyen háttértörténet mozgat, vagy mozgatott.
Filmhu: Volt kedvenced rajzfilmed gyerekkorodban?
M. É.: A Mézga család kalandjai, Tom és Jerry, A kockás fülű nyúl. De most így belegondolva, nem is emelnék ki többet, hiszen minden nap vártam az esti mesét a tévében, igyekeztem a gyerekkori időbeosztásomat is ahhoz igazítani, hogy meg tudjam nézni az aznapi mese adagot a tévében. Kislánykoromban még nem voltak tematikus csatornák, úgyhogy megvolt a napi rutin: esti mese, vacsora, fürdés, lefekvés... Ha nem volt elég a történetekből, még kazettán meghallgattam Süsü kalandjait, vagy Hamupipőke sikersztoriját vagy ezerszer. Ha kikapcsolódott a magnó, és még nem voltam álmos, tovább szőttem a meséimet, míg el nem szenderültem...
