Igazság szerint azért akartam idén Mediawave-re menni, mert még nem voltam soha, főszerkesztőnőmhöz hasonlóan, aki a hátsó ülésről osztogatta utasításait (még órákkal azután is, hogy mi többiek kiszálltunk a kocsiból.) Van-e erre jobb alkalom a fesztivál ilyetén gyökeres megújulásánál? Bár a tradíciót tekintve tagadhatatlanul kellemetlen, hogy épp a huszadik évfordulón kellett elköltözniük.
Mindössze három napra érkeztünk, ezért impresszió inkább ez a cikk, mint riport. Ennyi idő alatt akklimatizálódni sem lehet rendesen. Hogy az ember mégis jól érzi magát, az első sorban Szombathely atmoszférájának köszönhető. Mintha hazámat, a budapesti XVIII. kerületet kopírozták volna át Nyugat-Magyarországra, a bibircsókjai nélkül, persze: arrafelé már-már osztrákos attitűd rulez, a hetvenes évek építészetét fogja vattacukorba a kellemes, csendes tisztaság. Remekül rendben tartott, késő-komcsi középületek és kispolgári, sógoros színesség másznak egymásra a ráérős kora nyárban, parkok és tavak által közrefogva. Mikor eljöttünk, megállapítottuk, maradtunk volna még.
Az ilyen rendezvényeken szakmai programok és vetítések ütköznek, hardcore napba hatékonyan belepasszírozni ezeket hardcore újságíró gangstát illető feladat, én mindenesetre megpróbálkoztam a lehetetlennel. A környező országok regionális filmalapjainak szakértőit megszólaltató kerekasztal-beszélgetésre bebucskázva megkövülten állapítottam meg, hogy az osztrák küldött egy az egyben úgy beszél és úgy is néz ki, mint Werner Herzog. Ezen olyannyira nem tudtam túltenni magam, hogy különösebben nem is emlékszem semmire a beszélgetésből - szerencsére tanult kollégám saját jelentésében majd kitárgyalja nektek.
A dokumentumfilmesek tény- és lélekfeltáró összeülései általában úgy zajlanak, hogy három órán keresztül semmi másról nincs szó, csak arról, hogy nincs pénz. Természetesen ebben az országban ez nem meglepő. A szombathelyi verzió éppen emiatt lepett meg kissé, ugyanis az első óra azzal ment el, hogy eldöntsék, szüksége van-e a magyar dokumentumfilmnek a közönségre. A második órát már nem vártam meg. Hallomásból úgy tudom, a "van" mellett döntöttek. Egy kő esett le a szívemről.
A magyarországi filmforgalmazás szerencsétlen helyzetét taglaló kerekasztalnál ülők közül voltak, akik tökéletesen átlátták a véres helyzetet, dühösek is voltak közöttük, és ez tetszett, végre nem a flegmaság és a patópálúrság mindent általszövő hozzáállásával találkoztam. Voltak olyanok is persze, akik mintha még mindig a nyolcvanas évek tempójában vonszolnák a saját szekerüket. Később Kőrösi Zoltán új MMKA-elnök szinte fesztiválzáró (hiszen szombat délután került rá sor) majdnem-monológja adott némi okot a reménykedésre, egy újfajta, valóban az értékek alapján operáló mozgókép-alapítványra. Persze ez Magyarország. Ivás, előre, medve bőrére, satöbbi, satöbbi.
A Mediawave 2010 szignálfilmje
A Fiction Science forgatókönyves műhely az idei Szemlén mutatkozott be (szpotjuk), Szombathelyre most csajdelegációt küldtek, all business, komolyan nyomják. Ezúttal fiatal szerzők korábban beküldött szkriptjeit elemezték ki két órában, a szerzőkkel együttműködésben. Érződött az empátiájuk, és bizonyos szempontból mi többet kérhetne egy kezdő művész? Okos útbaigazítást és használható ötleteket. A Fiction Science-es lányoktól kaptak azt is.
Ebben a bizonyos, a rohanás és a kellemes tavaszi meleg kettősében eltöltött két napban túl sok filmet nem tudtam könyökhajlatba fogni, mindenesetre arról a kevésről, amelyet sikerült, azt kell mondjam, ügyesen lettek összeválogatva. Egyes magyar fesztiválokon az ember szó szerint lefordul a székről unalmában (és tőlem nyomhatja odakünn az utcán a rezesbanda meg erőltethetik a régiós kulturális blablablát, én fesztiválokon a filmek minőségére vagyok kíváncsi), ez a Mediawave vetítései közben nem történt meg, sőt, egészen jó kis viták is alakultak ki egyes alkotások kapcsán. Néhány az emlékezetesebb filmek közül:
Jean-Paul Lilienfeld A szoknya napja
Bár nem hibátlan, Jean-Paul Lilienfeld A szoknya napja című nagyjátékfilmje izgalmas és szociokritikus tud lenni egyszerre. Az izgalmast a klasszikus suspense-i értelemben értem. Isabelle Adjani egy középiskolai tanárnőt játszik, aki a huligánosztályának rettenetes nyomása alatt megtörik és egy pisztollyal, amit az egyik kis tetűtől koboz el, túszul ejti a teljes kompániát. A film első negyedórája kegyetlen erővel feszíti a húrt, a bőrünkön érezzük a rettegést, amit ennek az asszonynak nap nap után ki kell állnia, csak azért, hogy a munkáját végezhesse ebben a fiatal bűnözőkkel teli környezetben. Ám amint a tanárnő megkezdi a túszejtést, a film elkezd prédikálni: a rendező megpróbálja másfél órába sűríteni a modern Franciaország összes problémáját, pellengérre állítani az iskolarendszert, a túlzásba vitt politikai korrektséget, a nemi szerepek elkorcsosulását. Rengeteget vállal, és ordít: túlságosan nyilvánvaló a szándék, a figurákból célja megvalósításának sziszifuszi munkásai lesznek.
Salomé Aleksi Felicitá
Rene Hernandez a Talaj alant című húszpercese sötét külvárosi dráma a brutális apáról, a megkínzott fiáról és a szomszéd beteg gyerekről, akivel összebarátkozik. Cseppet talán hollywoodias a dramaturgiája, de éppen ezért működik: feltételezi, hogy megjavulhatunk. Salomé Aleksi Felicitá című félórás filmje kerek történet, egy nagyjátékfilm sztorija rövidfilmbe sűrítve (az ilyenektől általában óvni szokták az elsőfilmeseket, pedig a kompresszió miatt hálás a közönség, jobban megmarad az emléke bennük, mint egy akármilyen egypercesé). A férje halálát telefonon keresztül gyászoló, Olaszországban élő nő fekete komédiája az ország gennyes fogain matat: miért kell a nőknek Grúziából külföldre mennie, ott vállalnia munkát? Miért ennyire töketlenek és lusták ott a férfiak? Miért nem akarnak a szegénységből kikeveredni? Kérdések és kérdések.
David Lambert Élj még egy kicsit tovább
Alexandra Monro és Sheila Menon Nincs kiút című inkább-propagadafilmje egy brit szituáción keresztül igyekszik paraboláját adni a palesztinok elnyomásának. Feszült kis film, formailag is ügyesen kivitelezett, csak sajnos túlságosan is szájbarágós, és ha egy filmnek a vége főcím előtt fél percnyi írott magyarázkodás szükségeltetik ahhoz, hogy üzenetét világossá tegye, akkor ott némi probléma van... David Lambert Élj még egy kicsit tovább című megrázó alkotása ugyan néha hibádzik logika szempontjából, a halott, meleg fiát gyászoló apa egyszerű, őszinte alakítása azonban fantasztikus és feledteti velünk a forgatókönyv sebeit. Jonas Gulbrandsen Darek című negyedórás filmje sötét és kegyetlen: a ronda, tenyeres-talpas kisfiú beállít önző apja új családjának ünnepségére, és olyan bosszút áll rajtuk, amilyet senki sem érdemel.
Kattingatnivaló: Mediawave honlap
