A kétrészes konferencia első fele leginkább a fogyasztói magatartás, a technológiai változások által generált problémák és a megoldási kísérletek körül forogtak, míg a második rész a gyártás, az archiválás, a regionális filmgyártás és a döntéshozás témáit érintették. 

Kongó mozik, zsúfolt információs sztráda

A moziforgalmazás válságban van, s erre rengeteg lépés születik reakcióként, ugyanakkor az internetes hozzáférési lehetőségek, a letöltés, a VoD, és a videomegosztás befogadói attitűdjéből eredő nézői változások jelentős kihívást jelentenek. A technológiai váltáshoz koncepcióra van szükség, ám ez leginkább Amerikában él, az EU-ban csak nemzeti keretek közt születtek válaszlépések. A digitális moziforgalmazás, a D-cinema, E-cinema összeurópai szinten szintén nincs még kitalálva (financiális oldalról sem), és Magyarországon is hiányzik még az átfogó koncepció. Az amerikai tőkeerős cégek pedig ha vállalják a mozik felszerelését a megfelelő technikai háttérrel, magas kvótát kötnek ki (60-80%) saját filmeik forgalmazására. 

A hagyományos, analóg mozinak más kitörési utak után kell néznie. A filmfesztiválok jelentik az egyik lehetséges alternatívát, melyek bizonyítják, hogy célzottan sokkal hatékonyabban éri el a filmeket a közönség, mint egy hosszabb időintervallumra kiterítve. Hollandiában pedig van olyan moziterem, amelybe társaságok rendelhetnek megtekintendő filmeket, azaz igényre szabható a műsor. Ugyanakkor a klasszikus, 6-800 fős mozitermek csak alkalmanként tölthetőek meg. 

Az analóg mozinak más kitörési utak után kell néznie

Grunwalsky Ferenc, az MMKA Kuratóriumának elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy roppant fontos, hogy a magyar filmnek ingatlanjai, mozijai legyenek, mert ezek hiányában nincs alkupozícióban. Ha megvan egy moziépület, nem kell felépíteni, ez a technológiai váltásban nagy előny. Böszörményi Gábor, a Magyar Filmbarátok és Filmklubok Szövetségének ügyvezető alelnöke arról beszélt, hogy a filmek forgalmazását is át kellene gondolni – nem mindent kéne országosan forgalmazni, sok esetben jobb, ha egy filmet DVD-n, vagy e-mozival ér el a közönsége. Böszörményi szerint létre kéne hozni egy olyan filmkatalógust, amelyből a filmklubok vezetői egyszerűen választhatnának, és levetíthenének egy filmet valamilyen kölcsönzési összegért cserébe. Így háromszintű forgalmazás jönne létre: az országos forgalmazású filmek, a fesztiválok filmjei, és a kölcsönözhető filmek. 

Török Ferenc a fővárosi tulajdonban lévő Budapest Film pletykaszinten terjedő eladására kérdezett rá, de kiderült, hogy csak a forgalmazási üzletág azon 75%-a eladó, amelynek tulajdonosa a menedzsment. Grunwalsky Ferenc ezek után arról beszélt, hogy a filmtörvénnyel a filmszakmának ugyan megoldódtak a filmgyártással kapcsolatos nehézségei, de a forgalmazás továbbra is probléma. A szakmának ebben a kérdésben is ugyanúgy össze kell fogni, erőt kell mutatni, mint ahogy ez a filmtörvény esetében célra vezetett. Meg kell tartani a mozikat, mint tárgyalási alapokat. 

Durst György szerint azonban elképzelhető, hogy a közeli jövőben nem is lesznek mozik, átalakul a közösségi filmnézés tere, és más technikai közvetítőre kell filmet csinálni: kluboknak, plazmatévére, telefonra.

Varga Balázs szerint előbb el kell dönteni, ki mit gondol a közösségi kultúrafogyasztás alatt, különben nem lehet érdemi válaszokat adni. Máshogy kell egy fesztivált megszervezni és megtölteni látogatókkal egyszer egy évben, és más egy mozit egész évben működésben tartani – és ott van még az ezekkel szembemenő netes marketinges logika.

Szomjas György, a Magyar Filmművész Szövetség elnöke szerint bárhogyan is temetik manapság a mozit, nem fog meghalni. Nagyon fontos az eszmecsere, éppen ezért a technológiai és egyéb általános kérdések kapcsán a Szövetség tervez két vitát is tartani. Ezen felül a közszolgálati televíziónak jobban részt kéne vennie a filmgyártásban, -forgalmazásban. A Filmtörvény változtatása kapcsán pedig felhívta a figyelmet a fontolva haladás szükségességére, nehogy a nagy változtatási kedv több kárt okozzon, mint hasznot. 

Pörös Géza a Duna TV alelnöke az elmúlt húsz év mulasztásairól beszélt, ami miatt a köztévék nem tölthetnek be olyan szerepet a közszolgálatiságban, mint Lengyelországban, ahol a köztévé piacvezető, és törvény írja elő, hogy gyártásban-forgalmazásban aktív piaci szereplő legyen. Itthon nincs kitalálva a közszolgálatiság, ugyanakkor a piaci logika nem működik minden esetben. Joó Tamás az EURIMAGES részéről a hazai digitális mozifejlesztés koncepcióját hiányolta, kiemelve, hogy ezen a téren még nem futottunk ki az időből. 

Bíró Tibor miskolci moziüzemeltető a vidéki filmszínházak problémáit tárta elő: kevés új film van, sokszor 1,5-2 hónapig nincs premier, ami a letöltések, közeli DVD-premierek mellett katasztrofális hatásokkal jár. A digitális forgalmazás sztenderdjeinek gyors változása nem ösztönzi az üzemeltetőket a váltásra, mert senki nem szeretne sok pénzt kiadni egy aztán időközben elavult felszerelésre. A 2K (vagyis a vízszintesen kétezer képpontot megjelenítő digitális) technika jónak tűnik, de a jelen helyzetben nem éri meg rá beruházni. Ellenben ha lenne egy vaskos európai filmkatalógus, amelyből lehetne rendelni, rögtön más lenne a helyzet. 

Célzottan sokkal hatékonyabban éri el a filmeket a közönség

Tóth Erzsébet MMKA főtitkár összegzésében örült annak, hogy a filmszakmában egyre kevesebb tabu van, egyre több mindenről lehet vitatkozni, és ezért egyre több mindent lehet megváltoztatni, ha kell, akár a Filmtörvényt is. A szakma „ereje teljében" van, az alapítvány támogatási rendszere pedig rugalmas. Grunwalsky szerint konkrét elképzelések kellenek, aktívnak kell lenni, ha a szakma el akar érni valamit, különben csak értelmiségi eszmecserékre futja, melyeknek nincs foganatja. „Nekünk kell kezdeményezni.” - fogalmazott az elnök. A forgalmazás civil kurázsival nem megoldható, eszközök, ingatlanok kellenek. 


Archiválás, reginális együttműködés, pitch és döntések

A gyártással kapcsolatos filmszakmai kérdések alapja a kópiaköltségek nagyságából fakadó forrásprobléma, egy olyan korban, amikor minden digitalizálódik. A vita első hozzászólója Christine Hoffmann, a  Berlinale és a Cannes-i Filmfesztivál előválogatója, aki a kelet-európai filmekért felelt. A fesztiváloknak válogatáskor több szempontot kell figyelembe venni: kiválaszthatnak olyan filmet, amelynek megoldhatatlan a későbbi nézettsége, avagy támogathatnak (azaz promotálhatnak) forgalmazási szempontból mainstreamebb alkotásokat. Egyre erősebb trend, hogy a digitális technikának köszönhetően egyre nagyobb számú alkotó már a forgatókönyvíráskor a leendő fesztiválszerepléshez igazítja a filmet, nem is beszélve a gyártásról – ez pedig súlyos felelősséget ró az ítészekre, és arra is rámutat, hogy a mustrák nem tudják betölteni eredeti szerepüket. 

Durst György szerint a 35mm-es technológia hamarosan elhal, s az új, digitális forgalmazás lassú, de biztos terjedésével az analóg kópia inkább anyagi kolonc csak a produkciók vállán. Lehet, hogy a gyártási támogatást át kéne gondolni, eszközökkel kéne támogatni a produkciókat – mint az egyre terjedőbb és divatosabb RED kamera. Ezzel a regionális filmalapok is hatékonyabban kapcsolódhatnak be a gyártásba. Grunwalsky Ferenc szerint sok a technológiai téveszme, ma egyedül a 35 mm-es kópia az egyetlen garancia a hosszabb távú megőrzésre, ugyanis a digitális hordozók (CD, DVD stb.) használhatatlanok több évtizedes időtartamra vonatkoztatva. De elképzelhető, hogy az alkotóknak fel kellene ajánlani a választási lehetőséget: lemond a drága 35-ös kópiáról, de vállalja, hogy a filmje esetleg eltűnik később. Muhi András producer erre rímelve elmondta, most szembesült azzal, hogy a régi videós anyagainak egy része örökre megsemmisült. Ugyanakkor vannak olyan filmek, amelyeknek HD-re kellett készülniük, hagyományos nyersanyagon nem működnének. Aradi László a Filmlaborból szintén a hagyományos kópia időtállóságát emeli ki, ugyanakkor más kérdés, hogy az utolsó 20 év kópiái azért tűnnek el, mert egyszerűen sokáig nem volt rendezve a jogi helyzetük, így elkallódtak, eltűntek, nem érkeztek meg a Filmarchívumba. 

Buzás Mihály viszont a digitalizálás védelmében szólalt fel, szerinte a hordozó (DVD, CD) elavulás nem fontos, mert maga a digitális kód megmarad, és a korlátlan számú sokszorosítás által gyakorlatilag mindig lehet egy új másolatot készíteni. A 35mm létjogosultságát ellenben az indokolja, hogy a világ számos pontján csak a hagyományos módon lehet levetíteni a műveket. 

Szabó Gábor operatőr az újabb digitális technológiai eszközökről beszélve a RED Camerát úgy aposztrofálta, mint „az első lehetséges tagja a vonulatnak, amely meghozza a forradalmat”. Ellentétben a többi digitális kamerával, a RED-nél nem kell a felvételkor az utómunkálati beállításokkal foglalkozni, a hagyományos kamerához hasonlóan lehet filmezni vele. A minősége a 4K felbontáshoz közelít, ami ma csak elméleti lehetőség, az utómunka ugyanis 2K-ban zajlik. A kamera fekete-fehér közti átfogása pedig megközelíti a hagyományosét.

A D-cinemáról szólt Szabó következő magyarázata: ez egy erős nemzetközi szabvány, gyakorlatilag jobb, mint a hagyományos, mert önbeállító, és alkalmazkodik a vetítővászon egyedi eltéréseihez, amit a hagyományos vetítési kép esetlegességei (pl. kópia színeltérései) – s mindezt a hang kapcsán is el lehet mondani. Az E-cinema ellenben nem nyújt HD-minőséget (valahol a DVD és a HD között van), mégpedig a projektorok miatt – a HSC és HSE állásfogalalása szerint ezen projektorok kifutása után üdvös lenne, ha a HD-nél gyengébb minőségű felszerelés nem kerülne a digitális forgalmazás eszközei közé. 

Regionális filmjelenet: Az én XX. századom

A regionális támogatási rendszer kapcsán beszélt Joó Tamás az Eurimages-ről, felvázolva annak történetét, céljait. Az Eurimages pályázatait koprodukciókra hirdeti meg, a magyar filmek jól állnak: a befizetésünkhöz képest tavaly például négyszeres pénzt nyertek a hazai produkciók. De elképzelhető, hogy a rosszabb aránnyal rendelkező országok miatt a sikeresebb tagállamoknak többet kell majd fizetni. Két éve már a digitalizálási támogatásra is lehet pályázni: Kiss Enikő a MediaDESK magyar képviselőjeként elmondta, a szervezet a gyártás előtti és utáni stádiumokra is kínál pályázati lehetőséget. Oktatás, képzés, forgatókönyv-írás, új technikák, gyártáselőkészítés, illetve forgalmazás: a Filmklik és a Daazo is részesült már nagyobb MediaDESK-támogatásban. 

A regionális támogatási rendszerek kapcsán Durst a Győri Filmalapról beszélt: a regionális centrumok Európában jellegezetesen kisebb tőkeinjekcióval próbálják a régióba vonzani a pénzt, így lendítve fel a régiós filmgyártást. Ám a magyar szervezetek jellemzően forráshiányosak, így inkább másról szól a létük. Tóth Erzsébet szerint addig jó, amíg a filmalapok képesek kívülről megmozgatni az állóvizet, és nem a központi filmes költségvetés egy szeletére jelentkeznek be, konkurenciát jelentve a többieknek. Ezen túl az alapoknak is meg kell találniuk a helyüket a finaszírozás terén (webtévé, kisjátékfilm, dokumentumfilmek támogatása), érdemes speciális területeket kialakítaniuk, mint például a Pécsi Filmalap balkáni kapcsolódása. 

A MMKA támogatási metódusa kapcsán felmerült, hogy a döntéselőkészítésben be kellene vezetni a pitching módszerét. Erről Lovas Balázs beszélt a Fade In képviseletében: az alkotók és döntnökök közti kommunikációnak kéne javulnia. A támogatást nem a pitching döntené el, a mederben tartott, szabályozott, a mainál bővebb konzoltációs folyamatra azonban szükség van. A pitching előnye, ahogy azt a Magyar Forgatókönyvíró Börze tapasztalatai is mutatták, hogy a döntnökök jobb képet kaphatnak a projektekről, illetve kívülről is könnyebb bekerülni a körbe, nyíltabb a struktúra. Muhi András producer szerint is segítene a pitch, ugyanis ma túl népfrontosak a döntések, mindenki kap valamennyit, pedig inkább kevesebb alkotást kéne hathatósabban támogatni, ami nyilván több konfliktust és értékalapú döntéseket hozna. A Kuratóriumnak nincs felelőssége, a sikertelen filmért mindig a producer és a rendező felel. A pitching Muhi szerint a nemzetközi koprodukciók egymásra találásában segít.

Kiss Enikő szerint a pitchingnek kissé szóbeli-írásbeli vizsga jellege lenne, s egy gyengébb előadó esetleg hátrányba kerülhetne. Erdélyi Dániel rendező is több konzultációs lehetőséget szeretne látni, mert így jobban át tudná adni a kandidáló a koncepcióját, mint egy pár odalas leírt szöveggel. Muhi András felveti, hogy ha a kollégiumi döntéshozók negyedévente cserélődnének, úgy egy terv hamar többszörös kontollon kerülhetne megmérettetésre. Tóth Erzsébet szerint ez nem segítene azokon a produkciókon, akik már több éve küldik be ugyanazt a könyvet kitartóan. Ugyanakkor elmondta, nem jó, hogy a MMKA végzi az első szelekciót – sokkal jobb lenne, ha részletesebb és készebb dokumentáció alapján lehetne dönteni, nem pedig elsőváltozatos forgatókönyvek alapján. A konzultációt ő is pártolja. Miután felmerült az elutasítás-elfogadás nyilvános indoklásának igénye, azt is hozzátette, 100-120 film esetében ez irreális követelés, jelenleg az alkotók ismerhetik meg az indoklást, ha igénylik. Durst György ellenben radikálisabb pitchinget képzelne el, mára a kuratóriumi „kaloda” idejétmúlt és diszfunkciós. Fontos lenne a pályázatok szigorú formai szűrése (ezzel ki lehetne zárni a különutas-kiskapus pályázókat), a pitching pedig hasznos és informatív lenne.