Ez most teljesen lényegtelen. A Mediawave, idén Szombathelyen, vetít a világ minden pontjáról érkezett játékfilmeket, rövidfilmeket, dokumentumfilmeket, kísérleti filmeket. Mivel akárcsak a szemlén, itt is párhuzamosan mennek a programok, első napomon egy animációs blokkot és egy mexikói-kanadai-holland játékfilmet néztem.
Az, hogy az animációs blokk nem kötött kompromisszumokat a nézővel, enyhe kifejezés. A válogatás egy negyvenperces észt bábfilmmel kezdődött (Égi dal), ami tökéletesen megfelel annak a kritériumnak, hogy látni kell, nem leírni, mert teljesen idiótának fog tűnni az ember attól, hogy megpróbálja elmagyarázni. Nekifutok: Sigmund Freud egy Fűrész-film kulisszái között embereket tesztel arra, hogy villanypostások legyenek. Azaz fogják a levelet, feltűzzék a villanykábelekre és egy hosszú póznával tolják addig, amíg célba nem érnek. A levelek egy központból jönnek, ahol Bunuel véletlenszerűen vonalkódokat firkál papírra, Salvador Dalí pedig egy idomított pengével torreádorkodja darabokra. Itt van még mindenki? A kiválasztott postás első küldeményét a Holdra kell kivinnie, ahol viszont elfogy a levegője, de a holdembereknek meglágyul a szíve ezért agyműtve visszaküldik a Földre, hogy vessen véget minden kegyetlenségnek. Mit lehet ilyenkor hozzátenni? Hogy szépek a bábok? Vagy hogy invenciózus dolog egyszerű használati tárgyakból kozmikus kellékeket készíteni (a holdlakók adóvevője egy kólás kupak)? Volt a vetítésen egy apuka, aki beleesett abba a csapdába, hogy elhozta kisfiát erre a blokkra. A sok fallikus és jónikus szimbólum között hallottam, ahogy a gyerek megkérdezi, hogy most mi történik – nagyon akartam én is hallani a választ. Láttam már életemben szürreális észt animációt, de egyik sem volt ilyen áthatolhatatlanul lila, mint ez.
De legalább az Égi dal-ra ki lehetett akadni. Ebben a blokkban volt még egy német gyerekkönyvből adaptált szexuális felvilágosító-film (Az ember, aki hitt a gólyában), morbid berlini diplomamunka a Gorillazt is rajzoló Jamie Hewitt groteszk stílusában (Sose vezess, ha halott vagy), egy fametszeteket idéző francia etűd (Kifakadtam a világra. Vagy érte.) és egy ugyancsak francia, élőszereplőt használó, a művészet világrengedő erejéről szóló eposz (A víztornyista). Ezekről nem azért nem írok, mert lusta vagyok, hanem mert mindegyik annyira szerelmes volt a saját animációs technikájába, hogy a történetmesélés rovására ment – sajnos mindegyik csak annyira jó, amennyire az ember ízlése elviseli a kinézetüket. A magyarokat Wonház Annamária kedves, de bódítóan statikus Falun-ja, illetve Cakó Ferenc szokásos homokanimációval készült Érintés-e képviselte. Ami a blokkban megfogott az a legelső és a legutolsó film volt, bár pont ellentétes okokból. A záró Ámár tökéletesen elkapta a technika és narratíva egységét, a tussal megrajzolt, agresszív, gyorsan változó és gyakran zavaros képei nagyon jól illettek a pszichiátriára bezárt barátját meglátogató rajzoló történetével.
De az animációs blokk emberpróbáló filmjei sem voltak képesek felkészíteni az esti játékfilmemre. A koprodukcióban készült, de mexikói színészekkel és helyszíneken forgatott Góliát nyara hetvenöt perce alatt annyira képes volt lelassítani az időt, hogy néha azt hittem, órák óta vagyok az Agóra nagytermében. Nicolás Pereda filmje az első fél órában több szálon indul el, néha teljesen kilógó dokumentumbetéteket használ, néha bevág színészi próbákat majd aztán azokat a jeleneteket élesben, de az egész nemhogy egésszé nem áll össze, de még darabokba sem. A film majdnem negyede azzal megy el, hogy egy sötét szobában az egyik szereplő betanít egy szöveget egy másiknak, átvezető jelenetek direkt nincsenek fókuszban, a szereplők vagy folyamatosan követhetetlenül beszélnek vagy némán merednek magukban. A nyitójelenet a rendező a címszereplő Góliát rokonait kérdezgeti arról, hogy a fiú tényleg megölte-e a barátnőjét, később egy családanya próbál küszködni a megszökött férje tárgyaival, kisgyerekek belógnak sörözni egy házba, egy katona próbál megint összejönni egy lánnyal, egy dokumentumjelenetben egy másik nő elmeséli, hogyan ölték meg a férjét és miért nem beszélhet róla, és a filmnek a bömbölő, térden csúszó elhagyott asszonnyal vége. Az angoloknak van erre egy kifejezése az ilyesmikre: slice of life, azaz az élet szeletei. Pereda filmje olyan, mintha ezek a szeletek keserű semmik lennének egy rozsdás tányéron. Egyértelmű a szándéka, csak nézni nagyon, nagyon nehéz.
A fesztivál egyik munkatársa, még amikor a szállásunkkal szenvedtünk, a lelkemre kötötte, hogy ne írjak arról, hogy milyen kevesen járnak a filmekre. Anélkül, hogy bármit is láttam volna még akkor, megnyugtattam, hogy én a szemlén is úgy néztem filmeket, mint Charlton Heston az Omega vagyok-ban – tökéletesen egymagamban. De nehéz ezzel nem foglalkozni, amikor késve rohanok az esti filmre, lehúzzák a jegyemet a bejáratnál, caplatok fel a lépcsőn és a hátam mögött csak annyit hallok: tizenkettő.
