A filmhu nemrégiben készített kerekasztal-beszélgetést a magyar animáció „klasszikusaival” köztük ővele is. Mint akkor kiderült, igen radikális véleménye van többek között a magyar animációs filmgyártásról. Ugyanakkor a Varga Stúdió sorra aratja a fesztiválsikereket, rengeteg megbízást kap, az öreg kontinens egyik irányadó és piacvezető stúdiójává vált. Varga Csabával a stúdió művészeti vezetőjével és szellemi atyjával beszélgettünk.

-Mi a baj a magyar animációval? Sokat emlegeted a profizmus hiányát.

- Az animáció már felnőtt, vagy legalábbis serdülőkora vége felé jár az egész világon. Evvel együtt a specializáció is végbement, nem lehet filmet gyártani anélkül, hogy ne lennének szakemberei a különböző tevékenységeknek. Mint a játékfilmben, itt is kell látványtervező, grafikai alkotó, aki a figurákért felelős, aki tulajdonképpen a “színészeket” választja ki. Kell továbbá story board rajzoló, aki felplánozza magát a forgatókönyvet. Az animátori munka pedig egy külön foglalkozás, hasonló a koreográfushoz, a mozgást kell megálmodnia. Művésznek kell lenni, meg nagyon is profinak. Egyébként nem megy. Ezek még csak a magas szintű alkotói munkák, de még ezer dolog kell. Komoly operatőri munkára van szükség, aminek nagy része már számítógépen folyik, ismerni kell a szoftvereket, ezt egy nagyobb filmnél nem végezheti el maga a rendező. És bizony semmilyen képzés nincs Magyarországon. Van valami alibi helyette, és szerencsétlen végzősök be vannak csapva. Idejönnek a főiskoláról 4-5 év tanulás után, és semmit nem tudnak a filmcsinálásról nemhogy az animációról. Ebből következően drámai a helyzet, olyan szempontból tudniillik, hogy sohasem látott lehetőségei vannak az animációnak, (nyugaton ezt úgy mondják, hogy animációs bumm van), és mi nem tudjuk kihasználni, sőt meg sem tudjuk közelíteni a lehetőségeinket, mert nincs aki csinálja, nagyon kevés a magyar szakember.

Mindeközben pedig ez egy nagyon jól fizető szakma, tehát sokat kereshet bárki, és mégis, a kutya se törődik a szakmai oktatással. Ami mégis csak van, az elsüllyed szépen a hatvanas évek szellemi világában, végső soron a magyar animáció már hosszú ideje a saját gyerekeit falja föl.

-A filmhu-kerekasztal-beszélgetésben is említetted, hogy hiányzik a huszonéves korosztály.

-Már több, mint kettő korosztály hiányzik. Már én is egy lyukba kerültem bele, de ez úgy sikerülhetett, hogy én örökké egyedül csináltam filmet. Ám nem volt vetélytársam, azok már mind el lettek üldözve, akik pedig utánam jöttek, közelébe sem mehettek a Pannóniának, nehogy elvigyék az arra “kijelöltek” elől a babért.

-Milyen szerepet játszanak az egydarabos szerzői filmek a Varga Stúdió életében. Olyanokra gondolok itt, mint Milorad Kristic My Baby Left Me, Mechler Mona Hős lány című filmjei, amelyek a sorozatokhoz képest, mint a Kipper is, személyesebb, “művészibb“ filmek?

- Én személyesen is, életem nagy szakmai és művészi sikereit is hatvan százalékban sorozatfilmekkel, epizódokkal értem el. Ami sorozatokat mi csinálunk, azok szériában nyerik a különféle díjakat, a Kipper is kapott fesztiváldíjakat.
Én azt hiszem ez egy álprobléma. Emlékszem, amikor elkezdtem a filmcsinálást, évtizedekig azon ment a vita az amatőrök között, hogy ki a profi, és ki az amatőr. Most is erről van szó, hogy a profi, az valami ijesztő dolog lenne, hogy a profizmus egyenlő a művészet halálával. Pedig az igazi művész az profi. Annak kell lenni, a többi műkedvelő, aki csinálhat jót is, de mindig csak azt csinálja, ami éppen jön. Ez inkább a féltehetségek mentsvára, hogy én nem vagyok profi, ezért én vagyok a művész.

A másik, hogy örökké rettegünk attól, hogy ellep bennünket egy másfajta és üres kultúra. Nagyon ügyesen csinálják: vérprofik. Akármilyen hülyeségről is szól a munkájuk, az úgy meg van csinálva mesterségbelileg, hogy normális ember is végignézi, pedig tudja, hogy hülyeséget néz. Ez ellen egy dolgot lehet csinálni, egy módon lehet védekezni, még profibbnak kell lenni.
Mi arra törekszünk, hogy halálprofik legyünk, és evvel nyerünk is. Idejönnek külföldről, és pénzt adnak saját produkcióinkra is, mert tudják, hogy biztos siker lesz.

-Említetted az animációs bummot. Minek köszönhető, hogy így fellendült az animációs filmipar?

- Ennek több oka van. Volt egy hosszú korszak a hatvanas évektől kezdődően, amikor az amerikaiak felfedezték a rettentő olcsó távol-keleti munkaerőt, mérhetetlen hosszú sorozatokat gyártottak fillérekért. Ez ma is működik, de már az ázsiaiak is fölkészültek. Csakhogy unalmassá vált ez a tömeggyártás, és az egyszerű nézőt is elkezdte érdekelni a személyesebb, emberi produkció. Hozzátartozik még az is, hogy az animációt húsz évig beszorították egy ilyen szombat, vasárnap délelőtti gyerekműsor kategóriába, és mérhetetlen mennyiségű szemét készült. (Ami ma is megy a magyar televízióban. Ugyan készülnek jók is, csak nem tudom miért nem azt vásárolják.)
Aztán Amerikában történt a nagy áttörés, egy hatalmas témaváltás, ami szorosan fűződik a magyar Csupó Gábor nevéhez, aki a Simpson családdaltulajdonképpen a felnőttrajzfilm egyik úttörője lett. A lényeg, hogy a közönség felfedezte, hogy itt lehet másról is beszélni, mint hogy a macska kergeti az egeret. Persze a Tom és Jerryből is jók voltak az első darabok, az utánérzések utánérzéseinek utánérzései már kevésbé.
A második ok, hogy grafikai szempontból is maivá vált az animáció. Csupó mellett a san francisco-i Colossal Pictures működése volt jelentős, valamint még jóval előbb George Dunning Sárga tengeralattjárója Heinz Edelmann grafikáival. Az egyediség, akár a sorozatoknál is - a Svejk című regény is sorozat, újságban jelent meg lapról-lapra -, sokkal többet kívánt a szakmától, így nőtt a színvonal.

A harmadik dolog, hogy pénz is sokkal-sokkal több áll rendelkezésre, mint régebben. Rengeteg tévécsatorna indul, az animáció pedig közönségkedvenc, és emiatt folyamatosan nagyon sok új produkció készül a világon.

- Az amerikai Disney valamint a South Park, a japán anime mellett van európai stílus, netán közép- vagy kelet-európai?

Amikor elkezdtük Erkel Andrással ezt a stúdiót, akkor én a szakmában már ismert voltam világszerte – ám jobbára csak a művészet világában. A végletekig kitartottam - és ebben az András nagyon jó partnernek bizonyult – amellett a művészeteszmény mellett, amit szerintem csinálni kell. Na most erre senki sem volt Európában vevő. Minden producer, televíziós rettentő konzervatív volt, a hatvanas évek marhaságait fizette meg, semmi mást. Folyamatosan készítettünk filmeket, de mégsem történt meg a kiugrás, miközben iszonyú nagy szellemi erők akkumulálódtak nálunk. Amikor végre utat tört az amerikai animációban a mai gondolkodásmód, grafikai kultúra, művészet, és átgyűrűzött Európába, mi voltunk erre egyedül fölkészülve itt. Abban a minutumban robbant a dolog. Úgyhogy most Európában mi vagyunk a mérce. Ami Amerikában a Csupó Gábor, azaz a Klassky-Csupo Stúdió, az itt Európában a Varga Stúdió. Egyetlenegy nagy stúdió van, ami vetélytársunk a művészi színvonalban, az angliai Aardman Stúdió (Wallace és Gromit, Csibefutam), ők a gyurmaanimációban nagyon jók.

A kelet-európai íz pedig? Ma az oroszok és a magyarok. A múltban volt még a zágrábi stúdió, akik a 60-as, 70-es években nagyon modern filmeket csináltak, de a rendezőik kimentek erre-arra a nagyvilágba, és voltak a lengyelek. A Csupóékat, ahogy minket is, két náció viszi, magyarok és oroszok – e két kultúra összefonódása jelentős hatással van az animáció jelenére és a jövőjére Amerikában is és Európában is.

- Mi a véleményed a japánokról?

-Ismerek jókat, de őket itt nem vetítik. Ott hihetetlen nagyipar az animáció, egy stúdió hetente csinál egy egészestés filmet, és havonta nyolc sorozatot. Elképesztő, hogy ott mi zajlik. Ha van emberi aljasság, akkor az az. A Disney-éknél is hasonló a helyzet, de ők öregesebben ízléstelenek. Például a Disney megcsinálta a Miki egeret, (ami egyébként baromi jó volt), és utána az egészestés filmeket, és a kifutás után bedobozolta őket. Aztán, amikor felnőtt, és gyereket csinált az a generáció, amelyik gyerekkorában ezeket a filmeket nézte, újra elkezdte piacra dobni, ezért a szülők nosztalgiából elvitték a gyerekeiket, akik aztán ugye fölnőttek, nekik is lettek gyerekeik... és ez így megy tovább a végtelenségig. A japánok ennél radikálisabbak, ők a pillanatnyi üzletre játszanak. Ami éppen divat, arra lecsapnak. Félévente változnak az újabb és újabb őrületek. Ugyanis a rajzfilm hihetetlenül szuggesztív. A rajzfilmmel lehet hipnotizálni a gyerekeket, ez nagy felelősség – s még nagyobb üzlet. Az egyik ilyen fogás például, a pozitív figurák hatalmas szembogara, ami ösztönszerűleg rokonszenvet, figyelmet vált ki, pláne a gyerekekből. A rajzfilmen ezt nagyon könnyű megcsinálni, egy filmszínésszel már sokkal nehezebb.

-Kik azok a mai rendezők, akiket a legjobbnak tartasz?

-Vannak szépszámmal. A legnagyobb szerintem az orosz Jurij Norstein. A már nagyon öreg Frederick Back, aki apró celluloidra, szinte cetlikre rajzol pasztellal, a horvát Borivoj Dovnikovics és Gasparovic, a kanadai Marv Newland, az angol Mark Baker, a japán Renzo Kinoshita, Reisenbüchler Sándor, de sorolhatnék még egy-kettőt...

- Csinálsz-e még saját filmet?

-Sorozatot készítek elő, a forgatókönyvnél tartok. Angyali grafikákat találtam tavaly a bolognai könyvvásáron. A mesekönyv illusztrációit, mint később kiderült, egy rajzfilmes házaspár csinálta. Van egy kétéves gyermekem, és nagyon jól látom, hogy mit szeret, és mit nem, ő teremtett kedvet ehhez a munkához. Közben olyasmikkel foglalkozom, amiket józan ember nem csinálna meg, tudniillik megtehetem. Ezek ilyen abszolút kísérleti filmek, amiknek filmelméleti szempontból létre kell jönniük pusztán azért, hogy lássuk a tanulságot. Kell keresni a megoldásokat, a műfajt művelni kell. A vizuális ritmus érdekel nagyon, a mozgókép még ismeretlen természete.

Volt egy elnyűtt pólóm, és abban festettem otthon a falat. Fröcsögött rá a festék, és nagyon szép folyások keletkeztek rajta. E pólóban vacakoltam a digitális kamerámmal, amit rákötöttem a számítógépre és az optika felém nézett, de csak a festékfoltok látszottak. Véletlenül vettem észre, hogy milyen jó ez a kép, különösen, ha mozgatom a pólómat. Ráztam, gyűrögettem a pólót, egészen elfáradtam, és fölvettem úgy vagy tizenöt percet. Rájöttem, hogy ez nagyon jó a ritmus elemzésére. Jobb volt ez a felismerhetetlen, absztrakt kép a ritmustanulmányhoz, mintha valami figurális dologgal csináltam volna, mivel ez nem viszi el másfelé a figyelmet. Ez is fontos tanulság volt. Az Ablak című filmemben egy számítógép grafikai programjával kísérleteztem, a tanulás során keletkezett anyagot összevágtam, fejlesztettem, a zenét is magam komponáltam rá. Szóval csinálom a műfajt, mert ez a lényeg. A nagy produkciókhoz sosem volt nagy kedvem.

- A neved mint Art Director szokott a stáblistán szerepelni. Mit jelent ez pontosan?

-Ez az egész stúdió művészi szempontból az én agyam tükörképe, ám aki itt filmet csinál, az a saját világát teremti meg. Viszont beleszólok. Valakinek úgy megvágom a filmjét, mint a hétszentség. Ez nem azt jelenti, hogy más filmet csinálok belőle, csak nem akarom azt, hogy, mit tudom én, ha a Spielberg meglátja az egyik filmünket, a szemünkbe röhögjön, hogy például nincs jól megvágva, összerakva. Tehát nem az alkotókra telepedek rá, hanem a szakmai ellenőrzést veszem nagyon komolyan. Van, akire már alig kell odafigyelni, de a sok fiatalnak, aki ide eljön, meg kell tanulnia a szakmát. Újfajta animációs világ alakulgat itthon, olyan alkotókkal, akiknek fogalmuk sincs a régiekről. Egészen máshogy gondolkodnak. Maiak.