Hasonló történetet dolgoz fel Schiffer talán legismertebb dokumentum-játékfilmje, a Cséplő Gyuri is. Ez esetben egy népszerű és ambiciózus fiatal roma férfi útját követi a zalai cigánysorról Budapestig, és sűríti az ő szélmalomharcába a magyarországi romák helyzetét. A Cséplő Gyuri alapötlete, a rendező bevallása szerint, tulajdonképpen a Mit csinálnak a cigánygyerekek? című dokumentumfilmmel való elégedetlenségből született. Schiffer és a filmben közreműködő Kemény István szociológus is úgy érezték, valami hiányzik a filmből. A hiányérzetből tanulva Cséplő Gyuri esetében a rendező már tudta, hogy olyan filmet akar készíteni, „amely dramaturgiájában nagyon emlékeztet a játékfilmre (sztorija van, ha nem is írható le előre, főszereplője, aki valahonnan elindul és valahová eljut, miközben ő maga is megváltozik), mégis dokumentumfilm; valóságos szereplők, valóságos helyszínek, valóságos, nem-fiktív történet, amely hitelesen dokumentál egy meghatározott szociális jelenség- és problémakört”.
Jellemző jelenség, hogy azok a filmek, amikkel az alkotóik elégedetlenek, kevesebb eséllyel válhatnak komoly kritikai vizsgálat tárgyává vagy váltanak ki széleskörű érdeklődést. A Mit csinálnak a cigánygyerekek? című filmmel is ez a helyzet, ma már csak kevesen emlékeznek rá, részleteiben sem érhető el online és vetítéseken is csak elvétve volt látható az elmúlt években. Pedig a film olyan kérdésekre keres választ, amik ma ugyanannyira érvényesek, mint ötven évvel ezelőtt, 1971-ben.
"Hogy alakult az ki, hogy külön padsorba ültetik a cigány és a nem cigány gyerekeket?" – kérdezi Schiffer a filmben megszólaltatott iskolaigazgatókat, tanárokat. De ugyanilyen nyíltan kérdez a gyerekektől is: "Hány éves vagy? Mi az oka annak, hogy nem jársz iskolába?"
A kérdések direktsége első hallásra talán zavarbaejtő. A kérdező fél töretlenül érdeklődik a gyerekek életkora iránt, mintha csak egy oszlopdiagram kitöltése lenne a célja. A gyerekek egy részét ráadásul láthatóan kényelmetlen helyzetbe hozzák a kérdések. Hiszen ők nem tehetnek arról, hogy nem mehetnek arra az udvarra, ahol a nem cigány gyerekek játszanak, hogy el kellett menniük dolgozni vagy éppen a tanárok „felmentése” miatt nem kell iskolába járniuk és így nem végezhetik el a nyolc, de még a négy általánost sem.
Mintha nem is azért kérdezne, hogy a gyerekek, szülők, tanítónők és iskolaigazgatók válaszai felfedjék a társadalmi és intézményes kirekesztés hétköznapi gyakorlatait. A kérdések motivációja sokkal inkább az, hogy kikényszerítsenek valamiféle reflexiót arra az igazságtalanságra, ami a roma kisebbséget éri Magyarországon, de nem elsősorban a nézőből. Talán ez az, ami az egész filmet annyira egyedülállóvá teszi. Nem az az elsődleges szempont, hogy a nézőre milyen hatást fog gyakorolni a film, nem kényszerít ki érzelmeket és nem rohanja le az embereket megható történetek, reménykeltő pillanatok után kutatva. A lényeg a közvetlen érintettekre való hatásgyakorlás.
Ugyanis az iskolaigazgatókban és a tanítónőkben, a felvételek tanúsága szerint, tudatosítani kell a helyzet súlyosságát, ki kell provokálni a szembenézést a mindennapokat kényelmesebbé tévő, diszkriminatív gyakorlatokkal, melyekben láthatóan semmilyen személyes felelősséget nem éreznek. De még ennél is fontosabb, hogy a gyerekekkel és a szülőkkel is tudatosítja a helyzetet. A film nem vált hangnemet a gyerekekkel való beszélgetésekben, teljesen egyenrangúan kezeli őket a felnőttekkel, már a kérdezés stílusával is arra buzdítva, hogy álljanak ki saját magukért egy olyan társadalomban, ahol talán már a saját szüleik is belenyugodtak abba, hogy nekik nem ugyanaz jár, mint a nem roma gyerekeknek.
És bár Schiffer maga is hiányolja a hétköznapok boldog pillanatainak megmutatását a filmből, a film kérdések mentén fejezetekre bontott szerkezetéből kilógnak bizonyos jelenetek, ilyen például a rendező kedvence is. Schiffer megkéri az egyik gyereket, hogy mutassa meg a füzetét, majd az egész család a füzet keresésére indul, végül pedig a testvérek összevesznek, mert nem tudják megállapítani, kié is az az átkozott füzet. „Pillanatok alatt elfeledkeztek a kamera jelenlétéről. Ma is ez az egyik legkedvesebb jelenetem ebből a filmből: többet árul el a cigánygyerekek tanulásának helyzetéről, mint tíz interjú” – emlékezett vissza a rendező egy 1977-es Filmkultúra számban.
Schiffer egyenes, lényegre törő kérdései a kitartó ismétlődésben, állhatatosságukban nyernek értelmet. Ez emeli szociológiai és esztétikai értelemben is különleges alkotássá a Mit csinálnak a cigánygyerekek? című filmet. A kemény kérdésekből és a feszes szerkesztésből szinte forradalmi hevület árad, ami, mintegy mellékes velejáróként, a nézőbe is beszivárog. Stiláris merevsége, statisztikai igényessége kifejezetten üdítően hat a dokumentumfilm készítés szegénységet romantizáló irányaihoz képest. A formai ötletesség vagy a roma családok életkörülményein való elidőzés egy pillanatra sem válik érdekesebbé, mint a rendszerszintű rasszizmus megmutatása.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a film ne lenne vizuálisan is gondolatgazdag alkotás. A cigánytelepeken vályogházakból leselkedő, az udvarokon cikázó gyerekek képeit az iskolai foglalkozások rendezett képei követik. A gyerekek csillogó tekintete ugyanolyan érdeklődéssel követi a kamera másik oldalán állók tevékenykedését, mint a tanárnő kérdéseit. Az egyébként szigorúan a beszélőt mutató kamera a felnőttekkel készített interjúk közben vissza-visszatér a gyerekek arcközelijére, ezeknek a szabálytalanságoknak köszönheti a film a legszebb pillanatait.
Ezen kívül a Mit csinálnak a cigánygyerekek? képeiben a láthatóság kérdését is élesen tematizálja. A szűkös házakban egymást kitakaró arcok, az egy fényforrással erősen bevilágított, egyébként valószínűleg sötét szobabelsőkben kirajzolódó kemény árnyékok a rejtettség, a ki nem mondottság vizuális szinonimái. Ráadásul a film egyértelművé teszi, hogy a gyerekek szociális helyzetére vezethető vissza az is, hogy ki mer bátran a kamera elé állni. Ezzel a világos kiemeléssel a gyerekek megjelenését önmagában politikai gesztussá teszi, vagy még inkább, akként ismeri el.
Míg a kérdezés szerkezetében, a beszélgetések felvételének módjában nem érezhető semmifajta manipulatív szándék, a vágás során már sokkal fontosabb volt a hatásos szerkesztés. Ennek elsődleges célja, hogy a tanárok felelősséghárítási technikáira felhívja a figyelmet. Arra, hogy az a mondat, hogy „Nagyobb létszámot úgysem tudtunk volna megalkotni...” valójában azt jelenti, hogy egy roma kislány úgy jön haza az iskolából, hogy „ha lesz nekem ruhám, akkor majd mehetek az iskolába.” Bár Schiffernek nem kell kifejezetten támadónak lenni az oktatókkal szemben, a joviális kirekesztés saját magát leplezi le. Az önfelmentő érvelési technikák gyorsan elvéreznek a kamera előtt, a külső szem jelenléte könyörtelenül reflexióra késztet; szinte a tanárokon is látható, hogy a kamera jelenlétében elbizonytalanodnak az addig védelmet nyújtó érvrendszerükben. Valóban komolyanvehetetlen érvnek tűnik, hogy a gyerekeket azért kell szétválasztani, azért játszanak külön udvaron, mert a „magyar gyerekek sajnos még ma sem nagyon szívlelik a cigány gyerekeket” vagy hogy a gyerekek azért nem ülnek egymás mellett, mert „úgy alakult ki, hogy a magyar gyerekek egymás mellett vágynak ülni” vagy mert „a szülők nem szívesen veszik, ha cigány gyermek mellett ül az ő gyermekük”.
A film elején a rendező körül nyüzsgő gyerekek hangjait állóképek kísérik. Fényképek, amik nem a sokaságban készültek, nem a tolongó gyerekek között. Gyerekarcok közelről, félénk vagy gyanakvó tekintetek. Ezek nem azok a képek, amiket a gyerekek kértek, hanem azok a képek, amikre a gyerekeknek, az iskolaigazgatóknak, a szülőknek és a társadalom egészének szüksége van.
Ahogy szükségünk van arra is, hogy minél többen tudatosítsák magukban mind az ötvennel évvel ezelőtti, mind a mai helyzetet. A film jelenleg az OSA archívumában érhető el, de bízom benne, hogy minél előbb széles körben hozzáférhetővé válik, és akár pedagógiai céllal is, mihamarabb vetítve lesz.
