A Delta helyszíne többszörös határvidék. Víz és a szárazföld határvidéke, nomád élet és civilizáció határvidéke, erkölcs és ösztönök határvidéke. A modellértékű történetek gyakran helyeződnek ilyen határvidékekre, mert itt élesebbek a helyzetek, egyértelműek a viszonyok, letisztultabbak a karakterek. A Deltában élő emberek, akárcsak a pusztai vagy a hegyi emberek, akiket számos magyar irodalmi és filmes élményünk alapján már jól ismerünk, nem mások, mint mi, és mégis egészen mások. A minőségek felerősödnek ilyen környezetben: a szép szebb, a rút csúnyább, a meleg perzselőbb, a hideg dermesztőbb. A szeretet magától értetődő, a gyűlölet éppúgy. Zsigeri szinten erősebbek az érzelmek és az indulatok.

"A táj a történet része"

Az emberi viszonyok ábrázolására éppen azért alkalmasak az efféle idegen, zárt világok, mert nem kezdünk el azon gondolkodni, hogy mennyire életszerű a történet; elfogadjuk, hogy ez ott így van, az ottani emberek ilyenek, ezáltal a lényegre tudunk figyelni. Gondoljunk csak Kim Ki-duk Tavasz, Nyár, Ősz, Tél…és Tavasz című filmjére, ami egy tó közepén, cölöpökre épített kolostorban játszódik; ez az elvont helyszín segíti az elbeszélést, hogy kizárólag az emberi viszonyokra koncentráljon. A koreai film azért is rokonítható Mundruczó filmjével, mert a helyszín hasonló módon stilizált: nem fekete-fehéren, formákat és színeket lecsupaszítva fordítja ki magából a teret, hanem a színes, burjánzó természetbe helyezi történetét.

A táj a történet része, hiszen az itteni emberek létét a természet határozza meg, ezért ilyen szótlanok, magányosak, titokzatosak és mániákusak. A világtól elszakadva az idő is lassabban telik, az időérzékelés nehézkessé válik, ehhez egyetlen támpontot az elvégzett munka jelent. A munka: a természettel vívott makacs küzdelem nyomot hagy az emberekben, ott van minden mozdulatukban. És talán ez az, ami a filmből leginkább hiányzik: a harc a természettel, és az a kettősség, ahogy az ottaniak egyszerre szeretik és gyűlölik a vizet, a rájuk nehezedő, de ugyanakkor éltető közeget. A Deltában a természet legyőzésének gesztusa a rendkívül hosszú stég megépítésében manifesztálódik; a víztől félő, úszni nem tudó főhős így veszi fel a harcot az elemekkel.

A zárt, természetközeli közösségekben a kívülről érkező mindig veszélyt jelent. Van, hogy messiásnak hiszik, van, hogy a sátánra gyanakszanak, de bárki legyen is az, változást hoz, és a változás veszélyes, mert felborítja a közösséget fenntartó viszonyokat. Az idegen nem ismeri, vagy nem akarja elfogadni a normáikat, ezért a közösség kirekeszti. A sorból senki sem lóghat ki, ezt érzékelteti a Deltában az a dramaturgiailag kiemelt jelenet, amikor egy közülük való temetésére csónakokkal felvonul az egész közösség. Ez a szimbolikus esemény erődemonstráló és közösségerősítő funkcióval bír. A csónak-sokaság feszültséggel teli, nyomasztó zenével kísért madártávlati képe előrevetíti a tragikus véget; a csónakrajt a film végén látjuk majd viszont.

A Delta férfi főhőse ismeri az ottani életet, embereket, és szabályokat, talán éppen ezért hagyta el a vidéket annak idején. Azt is tudja, hogy az új férj mellett ő már nem lehet tagja annak a családnak, amelyben anyja és húga élnek. A filmben a tékozló fiú hazatérése felborítja a család életét, hiszen a félig idegen húg inkább bátyját és a nomád életet választja, mint a mostohaapjával való együttélést. A mostohaapa nem képes elviselni, hogy alulmarad a fiúval szemben, és kiéli a lányon elfojtott indulatait. Emellett a közösség sem hagyhatja megtorlatlanul, hogy a két testvér a világtól elvonulva együtt éljen. Bűnhődniük kell, el kell bukniuk, hogy a közösség rendje helyreálljon.

"Tudjuk, az ellenkező nemű hősök annak ellenére, hogy testvérek vonzódni fognak egymáshoz"

A modell-szerű történetek nem hoznak újat a sztori szintjén. Tudjuk, az ellenkező nemű hősök annak ellenére, hogy testvérek (vagy talán pont azért) vonzódni fognak egymáshoz; tudjuk: a mostohaapa meg fogja erőszakolni a lányt; tudjuk: az anya mégis az új férjét fogja választani; tudjuk: a vérfertőzést, vagy az erre utaló magatartást meg fogja torolni a közösség. Tudjuk az ókori drámákból és Shakespeare műveiből. És ezekből azt is sejthetjük, hogy a hősök bukását maguk a hősök fogják előidézni. A Deltában kenyérrel és hallal látják vendégül későbbi gyilkosaikat; ezáltal egy újabb kulturális utalással bővül a film szövete. A férfi, Lajkó Félix krisztusi figurája a bibliai áthallást csak erősíti.

A karakterek sorsuknak megfelelően viselkednek. A férfi főhős tudomást sem vesz anyja és a közösség figyelmeztetéséről; a női főhős szintén a vesztébe rohan, de nem tehet mást. A színészi teljesítmény Monori Lili és Tóth Orsi esetében kiemelkedő. Lajkó Félix egyénisége csak az első fél órában elég ahhoz, hogy kitöltse a karaktert, utána kicsit zavaró a színészet hiánya. A Lajkó alakította figura eleinte titokzatosnak, majd inkább üresnek tűnik, használna a filmnek, ha a történet előrehaladtával árnyaltabbá válna a főhős jelleme, például azáltal, hogy egy kicsit többet beszél.

A fényképezés nem vesz el, de nem is tesz hozzá a viszonyokhoz, bár a lápi világ képi feldolgozása néhol a tüskevár-romantikát idézi.

Mundruczó filmjeinek néhány rajongója biztosan csalódott a Delta láttán. Véleményem szerint a Delta számos tekintetben más, mint az eddigiek, de motívumaiban a korábbi filmek folytatása. Figyelemre méltó alkotás, és nem csak a kiemelkedően jó filmzene miatt.