Az olvasók nagy többsége alighanem most hall először a Deutscher Kurzfilmpreisról. Miért nagy szó, hogy ezt megnyerte a Pannónia dicsérete című kisjátékfilmed?
Németországban ez a legfontosabb díj kisfilmeknek. Ezzel jár ugyanis a legnagyobb pénznyeremény, amit a következő filmed elkészítésére fordíthatsz, vagyis forgatókönyv-fejlesztésre vagy gyártásra. Nem nevezheted közvetlenül a filmed, javaslatok útján lehet bekerülni. A díj rangját jelzi, hogy idén 254 alkotást javasoltak nevezésre, és ennél nagyságrendekkel több kisfilm készül Németországban. 5 kategória van: dokumentum-, animációs és kísérleti film, illetve a fikciós narratív filmeket hossztól függően két csoportba osztják. Kategóriaként 2-3 kisfilmet válogatnak be a javaslatokból. A 10 és 30 perc közötti fikciós film a legkompetitívebb mezőny, itt idén négy jelölt volt. A Pannónia dicsérete ebben a kategóriában nyert és így nevezhetővé vált az Oscarra.
Mielőtt filmezésre adtad a fejed, voltál tanár és újságíró is. Mi hiányzott neked ezekből a szakmákból, hogy végül rendező lettél?
Mivel anyukám többek között tanít is, a következő tanács kísérte végig az életem: „Bármi lehetsz, csak tanár ne.” Nem azért mondta, mert nem szeret tanítani, hanem mert ez egy embert próbáló szakma, ráadásul nincs különösebben jól megfizetve. 18 évesen nem tudtam, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, viszont imádtam olvasni, és nagyon jól ment a német, ezért magyar-német szakra mentem az ELTÉ-re. Harmadévben döbbentem rá, hogy a legjobb úton haladok afelé, hogy tanár legyek. Így pánikszerűen jelentkeztem az ELTE film szakára.
Végül mindhárom szakot elvégeztem. Mindháromból van egyébként tanári képesítésem is, biztos, ami biztos alapon. Miután lediplomáztam 2009-ben, a gazdasági krízis tetőzésekor, nem tudtam elhelyezkedni tanárként, illetve lényegében semmilyen szakmában, aminek köze lett volna a diplomáimhoz, vagy ami érdekelt volna. Végül 2011 nyarán kaptam egy tanári állásajánlatot: németet és médiát taníthattam volna egy gimnáziumban. De közben jött egy másik lehetőség, Rostockba hívtak szervezőnek egy filmfesztiválhoz. Arra gondoltam, hogy ha egyszer mégis németet akarok tanítani, akkor érdemes előtte abban az országban élnem, ahol ezt a nyelvet beszélik. Ezért végül a rostocki munkát vállaltam el.
És az újságírás?
Az ELTE után elvégeztem a Bálint György Újságíró Akadémia egyéves képzését. Írtam cikkeket, illetve volt egy magyar filmekkel foglalkozó blogom, a Laterna Hungarica. A gazdasági krízis viszont a sajtót is befagyasztotta, így nem igazán volt lehetőség pályakezdőként munkát találni. És abban sem voltam biztos, hogy ez az én utam. Valahol mindig is a film volt a titkos vágyam. Kimentem Rostockba, és közben már mocorgott bennem, hogy filmmel akarok foglalkozni. Eldöntöttem, hogy jelentkezem a berlini filmakadémiára (DFFB), és ha felvesznek, akkor kint maradok. És felvettek.
Voltak olyan filmes tanárok az egyetemen, akiket ismerhetünk?
Meghívott oktató volt a thaiföldi Apichatpong Weerasethakul, akinek a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmje Cannes-ban Arany Pálmát nyert. Ő volt a legelső nézője a Pannónia nyers vágatának. De volt szerencsém a portugál Pedro Costa, a francia Claire Denis, az argentín Lucrecia Martel, vagy a svéd Tomas Alfredson előadásait is hallgatni. Korábban egyébként Tarr Béla is tanított nálunk, de róla már lecsúsztam.
Nagy Borbála, Apichatpong Weerasethakul, Moritz Friese operatőr és Margarita Amineva producer
Mi az, amit szerettél a berlini képzésben?
A DFFB egy nagyon rugalmas intézmény, ami abból ered, hogy formáját tekintve akadémia. Nincs BA-MA rendszer, így az időkeretek is flexibilisek. Egy darabig nehézséget okozott, de aztán megszerettem, hogy nincs osztályfőnök és nincs fix tanári kar. Egy osztály nem jelent olyan szoros köteléket, hiszen csak az első két évet, az úgynevezett alapozó képzést töltjük együtt, harmadévtől viszont teljesen szabadon, évfolyamtól (és néha szaktól) függetlenül válogathatsz a különböző workshopok között. Emiatt az elején el voltam veszve, de aztán rájöttem, hogy ez óriási szabadságot jelent. Nagyon színes oktatást kapunk, ami azt eredményezi, hogy az itt készült filmek rendkívül változatosak. Inspirált ez a közeg, tetszett, hogy engedtek kísérletezni. A sokszínűség egyébként a diákság összetételéből is fakad, hiszen az egész világról jelentkeznek ide, így van például iráni, török, orosz és kínai osztálytársam is.
Ez egy kicsi iskola, négy szakkal: rendező, operatőr, producer és forgatókönyvíró. Ezt két éve bővítették hang és vágó osztállyal. Szeretem, hogy a mérete miatt családias a hangulat. És ami még nagyon szimpatikus, az a nők aránya. Magyar fejjel a felvételin abból indultam ki, hogy a 8 emberből, akit majd felvesznek, 6 férfi és 2 nő lesz. Ám ennek a fordítottja történt: a mi rendező-osztályunkban 3 férfi és 6 nő tanult. Ez akkor teljesen elképzelhetetlen volt számomra, de aztán megtapasztaltam, hogy Berlinben nagyon fontos a női egyenjogúság és ez az akadémia döntéseiben is tükröződik. Egyébként a németországi statisztikákat tekintve a filmes képzés jól teljesít kvóta-ügyben: 50-50% a nemek aránya a végzős diákoknál.
A saját tanári élményeidből merítettél a Pannónia dicsérete írásakor?
Abból is. Gyerekként sok időt töltöttem a tanáriban anyukámnál, és a saját gimnáziumi élményeim is inspiráltak, még ha egy az egyben nem is emeltem át történéseket.
Azt olvastam ki a filmből, hogy nem szerettél középiskolába járni. Ezt jól éreztem?
Nem. A Madách Imre Gimibe jártam, és nagyon szerettem! Borzasztó sok élményt gyűjtöttem, intenzív volt ez a négy év, ráadásul az osztályom is egy elég jó kis csapat volt. De alapvetően kritikusan állok az iskola intézményéhez, talán ezt érzed a filmben. Számomra abszurd, hogy a felnőtt generáció múltbéli tapasztalatok alapján próbálja meg felkészíteni a fiatalokat egy olyan jövőre, amiről senkinek semmi elképzelése nincs. Kiszámíthatatlan, hogy milyen szakmákra vagy képességekre lesz szükség 4-5 év múlva. Úgy érzem, az oktatás túl lassan reagál egy olyan világra, ami szinte követhetetlen sebességgel változik körülöttünk.
A másik nagy problémahalmaz, amit az iskolákban látok, az az egyén kérdése. Mindannyian individuumok vagyunk, egyedi erősségekkel, gyengeségekkel, igényekkel, fejlődési ritmussal és érdeklődéssel. Az, hogy beraknak 30-35 embert egy csoportba, majd rendelkezésre áll öt jegy, amivel a teljesítményüket megbélyegzik, szerintem egy idejétmúlt koncepció. Értelmetlen egymással összehasonlítani individuumokat, a belőlük összerakott csoportot homogénként kezelni pedig leginkább nonszensz. De egyelőre nincs igazán fenntartható ötlet az iskola megreformálására. Ehhez több anyagi forrásra és emberi kapacitásra lenne szükség. De én is túléltem, mind túléltük valahogy, ember lett belőlünk, úgyhogy van remény.
Angelus Hanna, a Pannónia dicsérete főszereplője
Az iskolai közeg folyamatosan változik, beszélgettél mostani középiskolásokkal, kikérted a tizenéves színészeid tanácsát, hogy minél hitelesebb legyen a filmed?
A film előkészítése során volt egy időszak, ami egyfajta keveréke volt castingnak és kutatásnak. Meghívtam több, mint száz fiatalt, mindegyikükkel készítettem egy kb. fél órás interjút. Alapvetően kötetlen beszélgetések voltak ezek, de aztán ebből a bő száz emberből kétszer tizenötöt visszahívtam egy-egy rendhagyó casting-napra. Csoportfoglalkozást tartottam nekik, játszottunk, beszélgettünk, voltak improvizációs feladatok is.
Ez a két délután szíven ütött, főleg az impró-gyakorlatok. Nem számítottam ilyen fokú őszinteségre. El is kellett térnem az eredeti tervemtől, mert nagyon komoly témákat kezdtek el feszegetni, mint a nemi erőszak vagy öngyilkossági kísérlet. Így inkább benyomtam a stop-gombot, mert éreztem, hogy innen nem tudok átugrani a következő játékra, le kell ülnöm dumálni velük ezekről a dolgokról. Épp ez inspirál ebben a korosztályban, hogy nem építették még föl a falaikat, nem félnek megmutatni önmagukat. De pont emiatt a jó értelemben vett naivitás miatt borzasztó nagy volt a felelősségem, vigyáznom kellett rájuk, hogy ne sérüljenek.
Szerintem pontosan visszaadta a filmed, milyen egy tipikus magyar középiskola, milyen érzés volt oda járni. A német nézőktől milyen visszajelzéseket kaptál? Számukra is ismerős volt az ábrázolt közeg, vagy ellenkezőleg, rácsodálkoztak, mintha valami távoli, ismeretlen hely lenne?
Segít a nézői azonosulásban, hogy szinte mindenki járt iskolába, és az iskola mindenhol hasonló abban az értelemben, hogy generációk ütköznek benne. De valóban, nagy félelmem volt a film készítése közben, hogy vajon érteni fogják-e Magyarországon kívül. Sok olyan szöveges és képi utalás van a filmben, amiket szerintem csak egy magyar érthet meg. Ehhez képest német és francia fesztiválokról nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, tehát külföldön is értik és szeretik.
A film főhőse azt a feladatot kapja, hogy mondjon beszédet a miniszterelnök iskolai látogatásán, de látványosan ódzkodik ettől. Közben az órán elhangzik kérdésként a tanártól, hogy mi az az ars poetica. Jól gondolom, hogy a Pannónia dicsérete a te ars poeticád? Rendezői hitvallásod az ellenállás fontosságáról?
Igen, a film egy ars poetica arról, hogy számomra mi a művészet szerepe, és hol a helye. Azt gondolom, hogy az alkotás az ellenállás egy formája. Így jutottam el József Attila “Ars poetica” című verséhez, ami először a film elején az irodalom órán, aztán pedig a fináléban a színpadon hangzik el. Az első jelenetben ez egy kötelező aktus, a diák gépiesen felmondja, hogy jó jegyet kapjon. Itt a vers rossz helyen van, mert aki elmondja, nem érti a tartalmát, a motivációja pedig egy külső motiváció. A színpadon végül a helyére kerül a vers, hiszen itt az ellenállást szimbolizálja, és már Márti is érti kicsit, hogy mi az üzenet, a motivációja pedig belsővé válik.
A Pannónia dicsérete stábja
A Pannónia dicsérete többször is eszembe juttatta A tanút. Mindkét film azzal szembesít, mennyire nevetségesek és meghunyászkodóak tudunk lenni, amikor a hatalommal találjuk szembe magunkat. Inspirált téged Bacsó Péter filmje?
Az előkészítés folyamán rendszeresen összeültünk az operatőrrel és a producerrel filmeket nézni. A tanú volt az első, amit mutattam nekik. A producer egy orosz, az operatőr pedig egy német osztálytársam, tehát nem ismerhették Bacsó Péter filmjét. Fontosnak tartottam, hogy megnézzük együtt, mert számomra az egyik legfontosabb filmes inspirációforrás A tanú.
Egy humoros és provokatív jelenettel indul a filmed: azon vitatkoznak, hogy hová helyezzék a Balatont, a paprikát és a szalámit a Nagy-Magyarország-tortán. Miért csináltál viccet a hungarikumokból?
Édességként megformázni a paprikát és a szalámit inkább abszurd, mint provokatív. Fontos volt, hogy egy vicces jelenettel induljon a film. A torta díszítésén rögtön kuncoghat egy kicsit a néző, ami megadja az alaphangulatot. A két tortás jelenetet, az elsőt és az utolsót egyébként később, utóforgatáson vettük fel Berlinben. Akkor már láttam egyben a filmet, és azt éreztem, hogy valami még hiányzik belőle.
Nem tudom, hogyan működik ez más országokban, de Magyarországon sokszor az arcomba volt nyomva, hogy mi, magyarok különlegesek vagyunk. Aztán az ember elkezdi járni a világot, és felfedezi, hogy mindenhol vannak ahhoz hasonló dolgok, mint amikre mi szeretünk büszkék lenni, például finom ételek. Sőt, jóllehet a magyar állítólag a világ egyik legnehezebb nyelve, más nyelvekkel is ugyanúgy meg kell küzdeni. Úgyhogy a különlegesség érzése nálam azzal párhuzamosan relativizálódott, hogy kicsit jobban megnyílt előttem a világ. Egyébként egy-egy magyarországi látogatásról a mai napig egy pár kolbásszal jövök vissza Berlinbe.
Mennyire volt nehéz Berlinben ezt a tortát megcsináltatni? Nagy-Magyarország térképpel jártad a helyi cukrászdákat?
Az volt a szerencsém, hogy Berlinben sok magyar él, és van köztük cukrász is. Papp Christina és férje vállalta el végül. A film miatt fontos volt, hogy olyan nagy legyen, hogy ne férjen be egy hűtőbe. Christináéknak ez nagy kihívást jelentett, mert ez volt az addigi legnagyobb tortájuk. Szerencsére február volt, így egyszerűen kirakták hűteni a teraszra.
Van egy elég áthallásos mondat a filmben: „Mekkora nagy retek van itt.” A tortaevés végén mondja a takarító, de nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy ezt az ország mai állapotára vonatkoztassuk. Vagy tévedek?
Abba, hogy ki hogyan olvassa vagy értelmezi a filmet, már nincsen beleszólásom.
Van egy izgalmas cameo a filmben, az egyik tanár szerepében tűnik fel Varró Attila, a Filmvilág szerkesztője, az ELTE filmszak óraadó tanára. Miért kérted fel erre a szerepre?
Egyrészt érdekesen néz ki, hiszen egy izgalmas karakter, másrészt jó emlékeim vannak róla, mert nagyon szerettem az óráit. A mai napig máshogy nézem miatta a mainstream filmeket.
Az eggyel korábbi rövidfilmed, a Minden rendben a magyar-szerb határon játszódik a menekültválság idején, és egy rendőr a főszereplője, aki a kerítést őrzi. Ezt tényleg a 2016-ban felhúzott határkerítésnél forgattátok?
Igen, eredeti helyszínen forgott a film. Mivel igazából a kerítés a film főszereplője, egyértelmű volt az elejétől fogva, hogy ha nem tudunk forgatni a határon, akkor nem készülhet el ez a film. 2017 januárjában volt a forgatás. Ekkor még nem voltak egyértelmű szabályok a kerítésre vonatkozóan, nem volt definiálva, hogy minek számít ez a terület. Budapest mást mondott, mint Csongrád, senki nem tudta pontosan, hogy hol forgathatunk, és hol nem. Különben is ahhoz voltak hozzászokva, hogy kimegy a tévé, egy órát forgat, és továbbáll. Ehhez képest mi négy forgatási napot kértünk. Az segített, hogy kicsi stábbal dolgoztunk, összesen voltunk heten, és mivel diákfilm volt, ezért nem vettek minket annyira komolyan.
A Minden rendben stábja
Végeztél előtte kutatómunkát, beszélgettél határőrökkel?
2016 végén elmentünk terepszemlére az operatőrrel, minden nap jártuk a határt, helyszíneket kerestünk és próbáltunk beszélni a határőrökkel, de folyamatosan falakba ütköztünk. El kellett mennünk egészen a román-szerb-magyar hármas határig, a világ végére, ahol találtunk két határőrt, akik annyira unatkoztak, hogy végül ebből egy hosszú és tartalmas beszélgetés lett. Láttam, hogyan viselkednek szolgálatban, megtudtam, mit gondolnak a menekültválságról. Ez segített autentikussá tenni a dialógokat.
„Jönnek, és megeszik a termést” - sáskaként jellemezték a menekülteket a filmed szereplői. Ezt is a határőrökkel folytatott beszélgetésből emelted át?
A környéken lakó emberekkel is kapcsolatba kerültünk. A legextrémebb fickó egy önjelölt határőr volt, aki a határ közelében él egy csomó kutyával, és a házából távcsővel figyeli, hogy jönnek-e a menekültek. Ő tényleg arról beszélt nekünk, hogy rámennek a földjére, és elpusztítják a termést. Ezt egy pszichológiai védekező mechanizmusnak gondolom, háborúban is eltűnnek a másik fél emberi jellemzői, különben azok gátját képeznék a sikeres hadviselésnek.
Van egy különösen jól sikerült snitt a filmben: Benett bandukol a határkerítés mellett, a háta mögött berepül a képbe egy hatalmas varjúraj, és belepik az eget. Jól sejtem, hogy ez a szerencsés felvétel nagy boldogságot okozott neked?
Először levegőt sem mertem venni. Hirtelen mindenki nagyon izgatott lett, és aggódtam, nehogy Benett megzavarodjon ettől. Neki viszont fel sem tűnt a sok varjú, mivel ő háttal volt nekik. A filmforgatásokhoz kellenek a szerencsés véletlenek – vagy nevezhetjük akár csodának is.
Vilmányi Benett a Minden rendben című filmben
A Pannónia dicsérete forgatásán volt hasonlóan varázslatos pillanat?
Nagyon féltünk a film fináléjától: majdnem száz statisztánk volt, és egy kb. 6 perces vágatlan snittből épül fel az egész jelenet, bonyolult mozgásokkal. Sokat próbáltunk, viszont sohasem zenével. Tehát nem tudtuk, milyen lesz, amikor egy egész fúvószenekar rákezd a színpadon. Elindult a felvétel, az első take, és felcsengett a rezesbanda indulója. Akkor döbbentem rá, hogy a zene teljesen megváltoztatja a jelenet hangulatát, sokkal abszurdabbá teszi azt. Az operatőr is elképedve állt mellettem, egyszerre könnyeztünk és nevettünk.
Szembetűnő, hogy nem félsz aktuálpolitikai témákat beemelni a filmjeidbe. A kortárs magyar filmművészetre ez nem jellemző, sokat elárul, hogy egy hatvanas évek végén készült magyar filmre, A tanúra asszociáltam a Pannónia dicsérete kapcsán. Szerinted ha itthon maradsz, és sikerül filmet készítened, akkor is ilyen típusú filmeket csinálsz?
Valószínűleg nem. Ez Berlin hatása. A DFFB egy erősen politikus iskola - és itt nem pártpolitkára gondolok, hanem arra a képességre, hogy reflektáljunk a körülöttünk létező világra és kezeljük kritikusan a meglévő (művészi és társadalmi) formákat. Műfaji közönségfilmek is készülnek az akadémián, de van egy magja a DFFB-nek, amely feltesz politikát, közéletet érintő vagy társadalom- és művészetfilozófiai kérdéseket és megpróbál a film médiumának segítségével választ adni ezekre. Ez formálta a gondolkodásmódom filmművészetről, a filmnézési szokásainkról, és egyáltalán, a képhez való viszonyunkról.
Akkor te most egy kívülálló nézőpontjából beszélsz Magyarországról a filmjeidben?
Azzal, hogy elköltöztem, megváltozott a Magyarországhoz fűződő viszonyom. Olyan ez, mint egy párkapcsolat, te belülről teljesen máshogy látod, mint a barátaid kívülről. Viszont Berlinben mindig is egy külföldi leszek, és ezen az sem változtatna, ha felvenném a német állampolgárságot. De ha hazamegyek, ott is kívülállónak érzem magam. Nem élek már Budapesten, változott a gondolkodásom, más dolgokat veszek észre, mint az, aki ott lakik. Szerintem ha valaki elhagyja a hazáját, arra predesztinálja magát, hogy mindenhol otthontalan lesz. Ugyanakkor van ennek az éremnek egy másik oldala is, mert az ember nemcsak elveszti a hazáját, de nyer egy másikat. Tehát mondhatom úgy is, hogy két fél-otthonom van.
Nagy Borbála a Pannónia dicsérete forgatásán
A Pannónia dicsérete, ha műfajilag kell besorolni, szerintem egy politikai szatíra. Fájdalmasan kevés magyar film születik ebben a zsánerben. Érzed magadban az erőt és a kedvet, hogy egy nagyjátékfilmet is készíts ebben a műfajban? A magyar politikai élet bőven ad muníciót.
Éppen írok egyet. Az élet már önmagában annyira abszurd, hogy kiváló alapanyag politikai szatírához, szinte alig kell a képzeletünkre hagyatkoznunk. A Pannóniában is több olyan dolog van, amihez sajtóhírek adták az ihletet. Olvastam például az egri Nagy-Magyarország-emlékműről, ami egy viharban darabjaira tört: leszakadt róla Erdély és Délvidék. Arra gondoltam, hogy ez csodálatos, ezt kitalálni nem is lehetne. Ebből lett a Nagy-Magyarország-torta.
A Nincs itt semmi látnivaló című filmterved bejutott az Inkubátor döntőjébe. Ha ott nyer, ez lesz az első nagyjátékfilmed. És most már azt is tudjuk, hogy a műfaja politikai szatíra.
A Nincs itt semmi látnivaló egy szatirikus hangvételű film lesz, amely ismét egy iskolában játszódik és fő témája a hatalmi rendszerek mechanizmusa. Úgy tűnik, nem tudok nem politikus filmet csinálni. Sőt, szerintem nincs olyan, hogy egy film nem politizál, ahogy olyan sem létezik, hogy valaki nem kommunikál. Állandóan kommunikálunk, akkor is, ha hallgatunk. Ha nem nyilvánítasz véleményt a művészeti alkotásoddal, az is egy állásfoglalás, még akkor is, ha nem tudatos. Elkerülhetetlen, hogy ne pozicionáld magad.
