Huszonnégy éves, a Katona József Színház tagja. A múlt évadban bemutatott A talizmán és a Bakkhánsnők című produkciókban nyújtott alakításáért neki ítélték a legjobb férfifőszereplőnek járó – a színház számára alapított – Vastaps-díjat. Első nagyjátékfilmjében, Mundruczó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi... című filmjében Brúnót, a homoszexuális prostituáltat játszotta. Ezt követően Nemzeti Arcképcsarnokunkba (Hídember) hívták időutazni, hogy magát Kossuth Lajost keltse életre. Történelmi ikonunk alakítójának neve pályakezdése óta a következő epitheton ornansszal bővült: Tökéletes Testű.
Nagy Ervin azonban sohasem fog női magazinok exkluzív mellékletében természetvédelmi tájegységeken, havasi gyopárkák között, a szibériai téllel dacolva talpig aktban pózolni. Ennek ellenére mindent megtettünk, hogy belterjes szakmányozásunkat egy sor unikális elmélkedéssel színesítsük. (Meghatározó gyermekkori élmények. A tökéletes test, mint paranoia. Az "érzéki" csalódásról avagy: ne higgy a szemednek!) Achtung, achtung! Aki hősöm privát életének intim titkaiba kíván belekukkolni, késlekedés nélkül hajtson egerével az utolsó kérdésre!

- Kollégád, Kocsis Gergely mondta a Színház- és Filmművészeti Egyetemmé avanzsált művészképző intézményről, hogy a színész szakra felvételizőknek fogalmuk sincsen, mennyire meghatározza majd az egész életüket, hogy kinek az osztályába kerülnek. Ez a megállapítás rád különösen érvényes.

- Miért gondolod így?

- Mert Horvai István-Máté Gábor tanítvány voltál, és ha grafikonon ábrázolnánk, hogyan alakul a pályaíved amennyiben a Vígszínházba, vagy abban az esetben ha a Katonába szerződsz, a különbség zavarbaejtően szembeötlő volna...

- Így van. Valóban sokan szerződtek a Vígszínházba, míg - két-három év munkájának eredményeként, értékeléseként - én mentem a Katonába. Ha a magyar színházi életben nem elég kitartó vagy nem elég szerencsés az ember, nagyon könnyen bedarálja egy olyan gépezet, amelynek esetleg a közelébe sem kívánt volna keveredni. Márpedig esetemben nagy az ellentmondás a külső megjelenésem és a színházi eszményem között. Máté Gábornak ez fel is tűnt. Nagyképűség nélkül mondom: a klasszikus repertoárszínházak valószínűleg főszereplő-alkatként gondolkodtak volna bennem. Viszonylag jól tudok énekelni, mozogni, és ez - minden pejoratív mellékzönge nélkül - ideális egy ezerkétszázas nézőterű, olyan ízlésvilágot kialakító és őrző színházban, mint mondjuk a Víg vagy a Madách. A Vígbe egy szerep erejéig meg is hívtak vendégnek. Csakhogy én az úgynevezett színházi "könnyű műfajjal" sem főiskolásként, sem előtte nem tudtam azonosulni. Rólam a főiskolán, és még utána is, azt mondták az osztálytársaim, hogy Ervin csinálja a dzsuvaszínházat. Talpig turkál a szemétben. Az összes jelenetem - függetlenül az adott szöveg- vagy drámarészlettől - voltaképpen az Übüből volt összetákolva. Az ember onnan merít, ahonnan jött...

- Esetedben?

- Dunaújvárosban nőttem fel.

- Azért szólj, mielőtt felteszed a "Sanyarú gyermekkorom" című dupla CD-t.

- Dehogy! Nem éltem szeméttelepen, prolicsaládban, ahol anyám ütött, apám vert, öcsém pedig lelki terror alatt tartott. Rohadtul elkényeztettek - már egy bizonyos miliő lehetőségeihez képest, sőt, azon felül, a gulyáskommunizmus idején, a melósvárosban, a panelrengetegben. Apám már akkor kisiparos volt, néha Amerikában is dolgozott. Nekem volt először gördeszkám, BMX-em. A haverokkal éjjel-nappal az utcán lógtunk - ma már megszűnőben van az úgynevezett "bandázás". Nagy fájdalmat okoztam nagyapámnak, amikor egyszer lenyilatkoztam, hogyan dobáltam tejföllel a nyugdíjasokat... Mindent egybevetve: ritka jó gyerekkorom volt. Apám NB I-es focista, anyám NB I-es kézilabdázó volt, majd pedig edzőként dolgozott. Hatkor keltem, hétre mentem három-négy-ötpróbázni. Délután fociedzés, onnan átfutottam atlétizálni, aztán megnéztem anyámat, és beszálltam játszani a lányokhoz. Sportolónak indultam.

- És mi történt?

- Egy nap rájöttem: gyönyörű hely Bakonycsernye. Jobbszélső voltam. Ott terült el előttem a focipálya, de hiába üvöltött az edző, én csak a tájat bámultam. Nem volt már foci. Érdektelenség volt.

- Mennyire érintett meg a magasművészet?

- Hímzőszakkörbe jártam. Imádtam kézimunkázni...

- ?!?!

- Nagyon jól rajzoltam. A szakkört Éva néni, az irodalomtanárom tartotta, mindig beugrottam félórát hímezni. Énekkarban is daloltam - egyetlen fiúként. Továbbá részt vettem nevelő jellegű amatőr színjátszó megmozdulásokban. Első szerepem a kikáltó volt a Csiribiri komédiában. Aztán az Erkelben láttam vagy húsz operaelőadást. Mivel csak a csajokat figyeltük, fogalmam sincs, miket kornyikáltak. Volt viszont egy nagymamám, akivel múzeumokba jártunk, zeneszerzőkkel kártyáztunk. Beethoven volt a "mindent vivő". Nagymamámmal imádtam együtt lenni. Főiskolás voltam, amikor meghalt. Nem érte meg azt, ami egész életére visszamenőleg elégtételt jelentett volna neki.

- Két éve diplomáztál, de már elmondhatod magadról, hogy egy kivételesen karakteres, pompás "low-budget" film után, amit a barátaiddal készítettél, honorárium nélkül, szerepet kaptál abban a szuperprodukcióban, amelyben Kossuthot alakítod. Erről a filmről legkevésbé művészi, esztétikai, szakmai szempontok alapján esik szó. Milyen érzés kurzusfilmben játszani?

- Kurzusfilm?

- A jelenlegi kormányzópárt szerint az új évezred kezdetén két nagyjátékfilm prezentálhatja méltóképpen a magyar filmművészetet. Az egyik a Hídember.

- A szerepemről szólva: utcanevet, köztéri szobrot életre kelteni elég problematikus vállalkozás. Nézd, annak ellenére, hogy tagadhatatlanul elfog a forradalmi hevület, ha elolvasom a Föltámadott a tengert vagy a Nemzeti dalt, én nem szerettem ezt a kort. Világéletemben ódzkodtam tőle. Ez nyilván annak tudható be, hogy annak idején végig kellett hallgatnunk az izzadságszagú, dögmeleg tornaterem parkettjén az órákig tartó ünnepi beszédeket. Azonban: a korról alkotott képem a szerepre történő felkészülés során nagyban változott. Hiszen ha körülnézel, ilyen kétségtelen formátumokat, intellektusokat keresve sem találsz. A köztudatban elsősorban a 48-as Kossuth-ikon él. De az én szerepem bőven kiterjed a forradalmat megelőző időszakra, így az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésre is. Az akkori énjét - jellemét, küllemét, gesztusrendszerét - nekem kell hitelessé tennem. És ezt a bekövesedett, általános iskolai "negyvennyolcas" képet el kellett tolni élőszerűbb, emberibb irányba. A magyar történelmi filmek után, amelyeknek nyilván megvolt a maguk romantikájuk, és meglehetősen statikus beállításokkal dolgoztak - állóképek, negyven percig megy a kamera, ott lejön egy bajusz, ott fenn lóg egy karóra - itt dinamizmus van, hihetetlen kameramozgásokkal. Ez itt "hollywoodi" országgyűlés lesz.

- A szakmában mit szóltak a szerepvállalásodhoz?

- A kollégáim nagyon örültek. Persze voltak páran, akik azt mondták, én ezt MOST ne vállaljam el. Azt gondolom, politikától függetlenül ki lehet jelenteni: ez a forgatókönyv jó. Bereményi rengeteget tud erről a korról, 48-ról és Széchenyiről. Ezt a filmet évekig írták Can Togayval, és feltételezzük már, hogy tényleg érdekelte ez a figura! Továbbá, szeretném látni azt a magyar filmrendezőt, aki sírvafakadna, ha megtudná, hogy másfél milliárd forintot kap arra a filmre, amit annyira le akar forgatni. Mert nem az a baj, hogy ez a film van. Az a baj, hogy a másik tíz nincs.

- Érhetnének-e téged kísértések? Hoznál-e olyan döntéseket, amelyek szakmailag ugyan ártanának neked, de mégis kötélnek állnál, mert rákényszerülnél?

- Kísértések... Tévésorozatokba nem megyek, reklámot nem vállalok. Színházból nem lehet megélni, ezt mindenki tudja. Most emelték duplájára a fizetésemet, de egy benzinkútnál tizenöt nap alatt többet keresnék ablakmosással. Én ezt tudom, csináltam. Most egy kosztümös történelmi filmben dolgozom - lehet, hogy az utolsóban. Szakma. Munka. Egyébként világéletemben filmezni akartam, és egész évben színházban játszani. Ha azt látom, hogy a Máté Gábor - aki, ugye, nem milliomos - méltatlan feladatokra nemet mond, akkor én is nemet mondok. Amikor megszorultam, kölcsönkértem. Rengeteg a tartozásom.

- Elérkeztünk interjúnk legerotikusabb pontjához.

- Rágyújtok.

- Mundruczó Kornél azt mondta nekem, a színészek kilencven százalékáról - magát is beleértve - nem hiszi el, hogy tökéletes a testük és gondolkodnak is. Azonban te egyszerre vagy A hosszútávfutó magányossága és Woyzeck.

- Ezt mondta?!

- Ezt.

- Ez gyönyörű!

- Azonban szerinte ez is a legnagyobb "parád", ami - reméli - nem fogja kitölteni az életedet. Nos: van paranoia vagy nincs?

- Kornél azt mondta, hogy van. Nem?

- A te hóbortjaidról te beszélj!

- Baj lenne, ha nem lenne. Én nem tartom magamat sem kiforrott embernek, sem kiforrott férfinak - pláne nem kiforrott színésznek. Ezt annak ellenére mondom, hogy tizenhat-tizennyolc éves koromra, úgy gondolom, fel kellett nőnöm. Akkor mentem el otthonról Pestre. Az élet besűrűsödött: a családom anyagi hanyatlása, kórház, nagyanyám haldoklása, traumák. Dzsuva, Übü. A groteszkséggel, a "szaharral" együtt. Majdnem szó szerint. Túlságosan sokáig és sokszor dolgoztam ebből az élményanyagból, és egyre többször éreztem, hogy beleragadok abba, ami az életemet egy bizonyos időszakban meghatározta. Ez az időszak elmúlt, de még mindig ebből éltem. Mostanában kezdem ezt belátni, és máshogyan is dolgozom, de ez nem jelenti azt, hogy az ember megtagadja azt, ahonnan jött. Elölről kell rakosgatni mindent. Olyan, mint egy nagy lejtő legtetején. Most lehet venni az utolsó levegőt. Aztán minden elvágódik. Értelemszerűen így vagyok a testemmel is: még nincs belakva.

- Biztosan, de a Nincsen nekem... férficédája szerepében ezzel a testtel manipulálsz, szerzel pénzt, szerelmet. Romlott vagy, mint a Balta a fejbe Richárdja. A Bakkhánsnők Dionüszosza esetében ez a test maga a szexus, a szépség, amiért ölnek, Bozsik Yvette János vitézében önirónia. A Játék a kastélyban bonviván szerepkörében egyértelmű, mit jelöl, ám a Talizmánban, Tituszként nagyszerűen képez ellentpontot a fehérnépet elriasztó vörös sörénnyel...

- És "parává" lesz valami, amikor arra kell figyelned, hogy amivel meg vagy áldva, nehogy közhellyé, áthallássá váljon. Mert ami van, azt látják, és használják is. Ha valakinek tokmány orra van, Jumbo-füle, rögtön ő lesz a Vicces Jani valamelyik színházban. És akkor ez az ember a karakterétől szenved. Ott mutatkozik meg az önkontroll, a dörzsöltség, hogy ki tud valami mást kihozni magából, ki tudja - jó értelemben - átverni a rendezőt. És én nagy kedvvel gyúnyolom, gúnyoltam ki magamat, meg az alkatomat. Ezt tettem a János vitézben, vagy a főiskolán az operettvizsgákban. Nehéz dolog macskaköröm nélkül vállalni, igen, ez én vagyok. Meg kell érte melózni, hogy senkinek se csak az jusson rólam eszébe, amikor olajozott testtel bevonulok a Bakkhánsnőkben és kétszer körbeviszem a farkamat.

- Köztudomású, hogy a színésznek uralnia kell a testét. Ugyanakkor a honi színészképzés fellegvárában ezt sem tanítják. Ezért van az, hogy a magyar színész általában nem tud átmenni a színpadon...

- ... nézd, szerintem "átmenni" a színpadon csak Pina Bausch öreg színésze tud.

- Azért vannak fokozatok a vonulás, a menés és a battyogás között! A magyar színészek többségének pedig nincs mozgáskultúrája, hogy a testtudatról - kedvenc szavammal élve - ne is beszéljünk.

- A főiskolán Szirmai és Szekeres negyven éve kislabdát dobáltatnak a színészekkel. Vizsgapoénok tömkelege született belőle. Én is imádom a trouvaille-okat, trükköket, bűvészmutatványokat, és ha a színpadon tárgy kerül a kezembe, igyekszem kitalálni valamit, de a színészképzés lényege mégsem az, hogy kislabda dobálásban - két év alatt - eljussunk kettőtől négyig. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a színház, miközben látszólag leegyszerűsít, valójában egyre komplexebb eszközökkel fogalmaz meg örökérvényű problémákat. Ezért kerül egyre inkább előtérbe a mozgás, a tánc, mint egyetemes formanyelv. És ekkor alapvető, hogy a színész bánni tudjon a testével. Mire elhagyjuk a főiskolát, már az ehhez nélkülözhetetlen eszközök birtokában kellene lennünk. Ez most nincs így, ezért szerintem gyökeres változtatásokra van szükség. Jellemző, hogy azon keveseknek, akik különleges adottságokkal rendelkeznek a mozgás terén, külön kis betétszámot kreálnak a rendezők, még ha az nem is illeszkedik az előadás egészébe. A helyzet tehát valóban katasztrofális, bár a mi színházunkban kétségtelenül fel tudunk mutatni úgy három-négy mozgás-zsonglőrt. De mi ez egy orosz társulat mozgáskultúrájához képest! Irina Lascsina, a Hídember főszereplője, élből tizennégy éves kora óta forgat, és professzionális balettképzésben részesült, ami náluk természetes.

- Ezért van ritmusérzékük.

- És ezért jobb nálam tízszer pantomimben Vati Tamás. (Harangozó-díjas táncművész, Bozsik Yvette állandó partnere. - H.K.) A belső ritmusérzéke elképesztő. Színészként is tökéletes. Buster Keaton, világszínvonal. Megáldotta őt ezzel a fejjel az isten, tagadhatatlan, de mégsem csak poénra dolgozik. Hazavágja a színészeket. Fordítva kellene lennie. Nekem még rengeteg bajom van a mozgásommal. Például aprókat lépek, a frusztrációmból adódóan. A főiskolán viselt rinocérosz páncélhoz ez is hozzátartozott. Úgy lebarmolt érte Horvai, aki a hátam mögött a magyar színházi élet nagy reménységének nevezett, hogy alig álltam meg a lábamon. Megnéztem a tükörben, megrémültem! Most, hogy filmezem, azzal szembesültem, amikor be vagyok szarva, rögtön előveszem. Van egy hosszú fahrt, megyek át egy termen, és láttam a monitoron, ahogyan bedobtam a mucho-machót. Mondtam Bereményinek, azonnal szóljon, amikor ilyen kicsiket, keményeket lépdelek, nehogy már ilyen legyen Kossuth! És ha öt centit rántottam a vállamon, ha megnyújtottam öt centivel a lépéseimet, tényleg olyan voltam, mint egy ember.

- A magánéletedben tapasztaltad-e azt, hogy nem voltak rád kíváncsiak, mert megelégedtek a látvánnyal?

- Hogy teljesen érdektelen lettem volna?

- Pontosan.

- Ilyet nem vettem észre. Mindenkinek az életében vannak csúnya, egyszerű szexuális történetek. Ilyenkor elgondolkodik az ember: őt használták-e vagy ő volt kurva abban az értelemben, hogy ő használt egy nőt. Én érzelmes ember vagyok, főleg a barátságaimban. És a barátaimnak - nincsenek sokan -, és azoknak, akiket annak választok, sokat adok. De úgynevezett baráti társaságom nincsen. Leginkább egyedül szeretek eljárogatni ide-oda. Egy időben sportot is űztem belőle: a bolyongó bika, lehajtott fejjel, nagykabátban, bús, borongósan. Ha belegondolok, alapjában véve ez nem sokat változott. És egyre inkább azt hiszem, nem is nagyon fog. Sőt.