Változatos lelki zavarokkal küszködő figurák gyűlnek össze egy csoportterápián. Először keverednek oda, akad köztük üldözési mániás, kényszeres hazudozó, amnéziás és hipochonder. A pszichológus viszont csak nem akar megérkezni, így helyette a sajátos problémáik által meghatározott karakterek kezdenek búvárkodni egymás lelkében.

Fogj egy rakás mentálisan instabil és kiszámíthatatlan figurát, zárd össze őket egy csoportba, és máris megvan a komédiához és drámához egyaránt alkalmas recept, ami bevált már a Száll a kakukk a fészkére című filmtől kezdve a szovjet vezérkart kigúnyoló Sztálin halálán át a Napos oldalig. Bolba Tamás, Galambos Attila és Szente Vajk népszerű színházi komédiája ugyan nem merül el olyan mélyre a lelki mocsárban, mint az említett, nagy presztízsű alkotások, de kétségtelenül eredeti benne, hogy a jól bevált felütésből musicalt farag, ahol a szereplőket úgy ismerjük meg, hogy szavakban nehezen kifejezhető problémáikról énekelnek.

A Madách Színházban nagy sikerrel bemutatott darabot 2011 óta az ország számospontján színpadra állították, kecskeméti változata alapján, részben helyi szereposztással tavaly elkészült belőle a filmváltozat. Tévéfilmről van szó, de premierje a 2021-es Magyar Mozgókép Fesztiválon volt, jelnleg alkalmi mozivetítéseken lehet elcsípni, képernyőre valamikor idén fog kerülni. Cseke Péter alkotása hűen ragaszkodik az alapdarabhoz, de hiába keressük benne az egyes színikritikusok által magasztalt frissességet és szellemességet. A szóviccek fárasztóak, a dalok gyakran hamisan csengenek, a figurák pedig irritálóak.

Egy könnyednek szánt komédiaként persze aligha vethető az alkotók szemére, hogy a figurák az ábrázolni kívánt pszichológiai rendellenességek zsírkrétával felrajzolt karikatúrái, de komikus helyett inkább kínos a jelenlétük. A rendkívül túltolt színpadi gesztusok nem valók filmbe, és ez az alapvetés sajnos egyik alkotónak sem jutott eszébe.

Szente Vajk (aki színészként, dalszerzőként és forgatókönyvíróként is jelen volt a produkcióban) hipochondere egy nyámnyila kabaréfigura, Dobó Enikő játéka összekeveri az önértékelési zavart a sértődős hisztériával, Járai Máté táncosa a nemi identitásával küszködik, bántóan sztereotipikus selypítése egyszerűen vérciki. Ironikus módon egyedül Jankovics Anna faragatlan, önmagát hazugságokkal fényező figurája képes egy-két hihető pillanatot lopni a filmbe

A dalokat a Csoportterápia megörökölte az előadásból, akad köztük egyenesen irritáló, mint a “Menjetek szobára”, és jobban sikerült is. Utóbbira példa a szereplők elfuserált szerelmi életéről szóló jelenet, amiben kivételesen megvalósul a szereplők közötti kohézió és magának a dalnak is van köze a terápiához. Ugyanakkor musicelként rendkívül keveset ad a látványra, erre pedig az alacsony tévéfilmes költségvetés sem lehet mentség.

A sztori szerint a kongresszusi központban játszódó filmet láthatólag egyetlen szállodában rögzítették, a dalbetéteknek pedig még a nagyobb tánckoreográfiák ellenére is érdektelen jelleget kölcsönöz az, hogy egy üres hotel folyosóira, szobáiba vannak beszorítva. Persze arra jó ürügyet jelentenek, hogy a kamera prospektusszerűen végigjárja a hotel különböző létesítményeit a medencétől a szaunán át a bárig, mintha csak egy szállodareklám lenne.


A Csoportterápia problémáinak csak egy része fakad abból, hogy nagyjából annyira értő olvasatát adja a mentális kihívásokkal együtt élő emberek mindennapjainak, mint amit a szereplői a véletlenszerűen felcsapott pszichológiai könyvekből kisilabizálnak az öndiagnózis közben. A másik, műfaját tekintve ennél is égetőbb gond a fantáziátlan megvalósítás. Ráadásul hiányzik belőle az a lendület, ami egy musicalt emlékezetes élménnyé tud tenni. Ha valaki egy energikus musicalre vágyik, valószínűleg jobban fog járni egy színházjeggyel.

A Csoportterápiát valamikor idén mutatják be a tévében, legközelebb február 28-án, a kecskeméti Otthon moziban lehet megnézni.

Fotók: FP Films