Tomasz Kot: Természetesen tudtuk, hogy a film Pawel szüleinek a történetén alapszik, de ez inkább egy metafora. Nem szólt rám azért, mert nem úgy beszéltem, ahogy az édesapja. Az is egy metafora, hogy a néptáncosok ruhája, ami alapból nagyon színes, itt fekete-fehér.Azt jelzi, hogy a háború utáni időszak nem volt tele vidámsággal.
Tudtál zongorázni a film előtt?
T.K.: Sosem zongoráztam előtte, meg kellett tanulnom. Minden ilyen élmény egy újabb kaland az életemben. Pawel pontosan tudta, hogy mit akar tőlünk, pár hónapot egy remek zongorista, Marcin Masecki mellett töltöttem, és közben Joanna is készült a saját csapatával, és megtanulta ezeket a bonyolult lengyel néptáncokat.
Milyen élmény volt a forgatás?
T.K.: Az elején úgy fogtam fel, mint egy csodás kalandot az Oscar-díjas rendező új filmjében. Aztán rájöttem, hogy ez egy személyiségformáló utazás. Más ember lettem tőle. Ez volt a legprofibb és leghosszabb forgatás, amin részt vettem, 66 napon keresztül készült. Mindenből több felvételt készítettünk, jól tudtunk koncentrálni, Pawel pedig pontosan tudta, hogy mit akar látni.
Tomasz Kot / Forrás: Mozinet
Állítólag az Ida forgatása alatt nem is volt kész a forgatókönyv, Pawel folyamatosan azon dolgozott közben is. Itt mi volt a helyzet?
T.K.: Itt már az elején volt egy kész forgatókönyv, de teljesen átalakult a végére. Lenyűgöző volt látni, ahogy Pawel megállás nélkül dolgozik. Én sokszor nem tudtam aludni, mert ahogy becsuktam a szemem, rögtön bevillantak a film kockái, nem tudtam őket kitörölni a fejemből és felkészülni a következő napra. Minden pihenőnapért hálás voltam, de Pawelt sosem láttam pihenni, mindig az előző napi anyagokat nézte.
Miért vett fel mindent ilyen sokszor? Minden jelenetben kipróbált valami újat?
T.K.: Hozzátett dolgokat, nagyon finom változtatásokat. Ez volt vele az első filmem, Joannának viszont már a harmadik, így ő ismerte már a munkamódszerét, én meg próbáltam alkalmazkodni. Az elején nem értettem, miért kell ilyen sokat próbálni minden felvétel előtt.Olyan apróságokon változtatott, hogy hogyan mozgassuk a biciklit. Úgy fogtam fel, hogy Pawel a festő és mi vagyunk a festményei. Neki és az egész stábnak köszönhetően jobb színésszé váltam.
Azt elmondta, hogy miért választott téged a szerepre?
T.K.: Három évvel ezelőtt készítettem egy filmet egy híres szívsebészről, akit mindenki ismer Lengyelországban, ezért sok alázat és türelem kellett ehhez a szerephez. Ebben látott és meg akart velem ismerkedni, nem is kizárólag szerep miatt, emberileg volt rám kíváncsi. Meghívott ebédelni, beszélgettünk és ott mondta, hogy szeretne egy filmet csinálni a szüleiről. Érdekes színésznek gondolt, azt mondta hogy olyan arcom van, mintha a háború előtt születtem volna. A barátaim azt mondták a Hidegháború után, hogy egyáltalán nem hasonlítok benne magamra.
Joanna Kulig / Forrás: Mozinet
Tomasz Kottal játszottatok együtt egy másik filmben is, mennyire ismertétek egymást?
Joanna Kulig: Igen ott is egy párt játszottunk, de teljesen más közegben, az egy vígjáték volt. Érdekes volt teljesen más hangulatban újra szerelmespárt alakítani.
Joanna azt mondják rólad a kritikusok, hogy Jeanne Moreau-ra hasonlítasz, mit gondolsz erről?
J.K.: Nagyon kedves tőlük, de Pawel a forgatáson mindig azt mondta, hogy úgy kell kinéznem, mintha én lennék Lauren Bacall. Ha túl sok voltam egy jelenetben, mindig mondta maradjak csak Bacallnál.
T.K.: Érdekes, én teljesen más instrukciókat kaptam tőle. Szeretek színészkedni, ez a munkám, a szenvedélyem, de Pawel mindig azt mondta, hogy ne színészkedjek. Kérdeztem tőle, hogy kell-e ebbe a jelenetbe még valami, mindig azt mondta hogy nem, nem kell semmi. Te vagy a férfi, dohányzol, aztán elsétálsz.
Mi volt a nehezebb, a fiatalabb vagy az idősebb éneteket eljátszani?
J.K.: Sokat segített, hogy kronológiában forgattunk, lépésről lépésre épült fel a történet, nem cseréltünk fel semmit az időrendben. Sokáig tartott a felkészülés, gondolkodtunk, formáltuk a karaktereket. Pawel sokszor odahívott minket a forgatás közben, együtt megvizsgáltuk a vágott anyagokat, és átbeszéltük, hogy akarunk-e rajta változtatni. És elég gyakran változtattunk is, az egész stáb készenlétben állt az ilyen esetekre. Az egyik jelenetben el kellett énekelnem egy francia dalt, Tomas mellettem ült, én meg feküdtem. Leforgattuk az egészet, utána Pawel kitalálta, hogy úgy legyen inkább, hogy én ülök, Tomas meg fekszik. Minden készen állt, az összes energiánkat beleraktuk, Pawel gondolt még egyet, aztán két centivel arrébb rakta a képen lévő hamutálat és újra felvettük. Minden elem fontos volt neki. Olyanok voltunk mint a katonák, harmincszor-negyvenszer megismételtük valamit, ha kellett, mindenre készen álltunk.
Hányszor kellett eltáncolnod a Rock Around the Clock-táncot?
J.K.: Nagyjából huszonötször, egész éjjel táncolnom kellett. Hat hónapot készültem egy csodálatos lengyel néptánc-csoportban, megszoktam hogy sokat kell táncolni, azért ment ilyen sokszor.
T.K.: Remek volt, nekem csak a bárnál kellett állnom és beszélgetni a csodás statisztákkal, ő meg közben majdnem elájult.
Joanna rólad mindenki tudja Lengyelországban milyen nagyszerű énekes vagy, az Idában is énekeltél. Milyen volt újra énekesnőt alakítani?
J.K.: Csodálatos élmény volt népdalokat énekelni, mert egy olyan kis hegyi faluban születtem, ahol a népzenének és néptáncnak még mindig nagy hagyománya van. Esküvőkön, temetéseken mindig mindenki énekel, így mondanak búcsút, így ünneplik egymást. Tudtam, mit jelent az embereknek a népzene, ez a rituálé az életük része és az persze az is sokat segített, hogy zenei iskolába jártam. Különböző stílusokban kellett énekelni és táncolni is, a csapatban táncolást viszont meg kellett szoknom. Figyelni és egyszerre mozogni a többiekkel, ez volt a legnehezebb.
A jazzhez is megvolt ez a kötődésed?
J.K.: Igen, régen szerettem volna jazz-tanszakra járni, de mindenki azt akarta, hogy színészetet tanuljak. Most megmutattam nekik!
Elképesztően szép, ahogy ez a két szerelmes küzd a történelemmel - Kritika a Hidegháborúról
Pawel Pawlikowskit szülei heves szerelmi kapcsolata inspirálta a Hidegháború írásakor. Filmje a benne rejlő ellentétektől válik rendkívüli élménnyé, a tökéletességet súroló remekművé. Nagyívű történetét szokatlan, ezáltal frissnek ható rövidséggel, koncentráltan meséli el. Egyszerre tud személyes és történelmi léptékű lenni. Gondosan megszerkesztett, távolságtartó képekkel vall egy életen át tartó szerelemről. Amíg Tomasz Kot cigarettafüstbe burkolózó, sztoikus nyugalmat kölcsönöz Wiktornak, addig Joanna Kulig vibrálóan öntörvényű és szenvedélyes.
Mit gondoltatok előtte az 50-es évekről? Mi volt a legfontosabb, amit megtudtatok erről az korszakról?
T.K.: Tegnap azt mondta valaki, hogy a film hatására jobban érti a lengyel népet és azokat a nehézségeket, amiken az ország keresztülment. Az 50-es évekről mindig az ugrik be az embereknek, hogy Sztálin halála után kicsit könnyebb lett az élet, pedig ez egy nagyon nehéz időszak volt, mindenkinek kötődnie kellett valamilyen ideológiához. Van a filmben egy szép pillanat, amikor Wiktor rájön, hogy a kommunizmus egyre csak nő és elnyomja az olyan embereket mint ő, akik másképp gondolkodnak a világról. Pawel mesélt valamennyit a karakter múltjáról, de inkább csak azt mondta, hogy Wiktor egy komoly, tehetséges ember, akit megbecsülnek az emberek. Valahogy túlélte a háborút és most a növekvő kommunista hatalom elől próbál elmenekülni. És ezek után nagyon szép és váratlan azt viszont hallani, hogy a filmnek köszönhetően valaki többet tudott meg az országomról. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatása lesz, de Pawel biztosan tudta.
J.K.: Szomorú volt azt látni, hogy a népzenét hogyan használták propagandaként. A faluban, ahol felnőttem azért énekelnek dalokat az emberek, mert ezzel akarják kifejezni az érzéseiket. Manapság nem is hallani gyakran népzenét, mert sokakat a kommunista propagandára emlékezteti, és nem a tradícióra, amiből kialakult ez a csodás műfaj. Fontos, hogy büszkék legyünk a tradícióra, de óvatosan kell bánni vele, mert bármit ki tudnak forgatni.
Merrefelé forgattatok?
T.K.: Mindenfelé forgattunk, az utolsó jelenetnél valaki azt mondta, hogy két kilométerre vagyunk az ukrán határtól. Nem ismertem ezt a környéket, nekem is új volt a táj.
J.K.: Voltak helyek ahol Pawel még a szüleivel járt, például a vízpart. Fontos volt számára, hogy pontosan ott forgassuk.
T.K.: De nem csak ezt, a volt Jugoszlávia és a párizsi jeleneteket is valós helyszínen vettük fel, nagyon izgalmas volt, ahogy védett minket a francia rendőrség.
Az interjú a 71. cannes-i filmfesztiválon, angol nyelven készült. A Hidegháború jelenleg több budapesti mozi műsorán is látható.
