Esterházy vacsora - Orsós László Jakab, Esterházy Péter, Papp Gábor Zsigmond (fotó: Stekovics Gáspár)
Forgattunk a római-parti házban és kertben, a Fészek Étterem kerthelyiségében (ami az egész vacsora-film kerettörténete lett), egy kis dunai hajón Római-fürdőtől a Parlamentig, az egykori majki birtokon Tata mellett, ahol a nagyszülők éltek, és a négy unoka nyaralt, valamint Horton, ahová 51-ben az egész családot kitelepítették. Utólag tűnt fel számomra, hogy Esterházy végig az írásról, a szövegekről és az irodalomról beszélt, a magánéleti vonatkozásokat szemérmesen elkerülte. Elmesélte, hogy mikor és miért döntötte el, hogy író lesz. „Harmadikos gimnazista koromban házi feladatként kellett írni egy esszét vagy egy novellát. Nagyon fundált döntésem volt, mert az esszének öt oldalnak kellett lennie, a novellának elég volt három. Így a novellát választottam. És emlékszem a megírásnak a csodaszerűségére. Sokszor szoktam páváskodni azzal, hogy nálam nincsenek figurák, nincsen cselekmény, és itt volt egy figura: a novellában szerepelt egy szakácsnő. És emlékszem arra az isteni érzésre, hogy most én döntöm el, hogy milyen ez a szakácsnő. Hogy kövér, nagy segge van, izzad, - ez mind lett is -, szóval hogy ezt én döntöm el. Tehát a teremtést élveztem. És akkor azt mondtam, hogy én író vagyok. És ettől meg is nyugodtam.” Beszélt arról, hogy miért nem szeret hagyományos történeteket írni. „Amennyit a történet segít, annyit félre is kavar. Mert azt olvassuk a Bovarynéban, hogy megcsalta? Nem azt olvassuk, hanem a saját életünket olvassuk… Én is szeretek történeteket olvasni, és írnék is történeteket, ha tudnék. De nem tudok. Nem tudok jól elmesélni. Nem tudok egy tárgyat leírni. Csak nemtudásokat tudok.” És hogy épp a befejezésénél tart egy tíz éve készülő családregénynek. „Világossá vált, hogy nekem ezt meg kell próbálni. Kötelességem kihasználni azt a helyzetet, amibe kerültem. Kötelességem íróként kihasználni azt, hogy ez a család egy olyan anyag, ami az enyém, és csak az enyém. Kötelező ezzel kezdenem valamit. Ugyanúgy, ahogy kötelező kezdenem a szerelmemmel, ami van bennem. Mert ebben a perverzitásban telik az ember élete, hogy amije van, azzal kezdenie kell valamit.”
Egyszer, amikor épp a házában forgattunk, elmondta, hogy a dolgozószobája olyan, mint egy termeszvár, a felhalmozott könyvek és iratcsomók között csak keskeny járatokon lehet közlekedni, és oda rajta kívül nem mehet be senki, se a takarítónő, se a családtagok, senki. Összenéztünk Attilával, és ugyanaz futott végig az agyunkon. Én szóval tartottam Esterházyt kb. negyed óráig, Attila pedig beosont a kamerával a dolgozószobába. Utólag aztán bűnbocsánatot nyertünk, mert ez lett a film egyik legjobb etűdje.
Jól ment a forgatás, Esterházy kedves volt, szellemes és vérprofi, mégis egész idő alatt kicsit feszélyezve éreztem magam. Folyton attól tartottam, hogy zavarjuk és feltartjuk őt. (Nyilván, mert zavartuk és feltartottuk.) Arról nem beszélve, hogy akkortájt – pont a Könyvvásár miatt – egymás sarkát taposták a különböző tévéstábok: egyik nap a ZDF jelentkezett be forgatni, másik nap a Bayerische Rundfunk, úgyhogy ez csak növelte a kisebbrendűségi érzésünket. Ezzel együtt a film elkészült határidőre, és főszereplőnk meg volt elégedve a végeredménnyel.
Két évvel később ismét forgattam vele. Göncz Árpádról csináltunk egy portréfilmet Kövesdi Péterrel, és arról faggattuk Esterházyt, hogy mi volt a véleménye Gönczről mint köztársasági elnökről. „Az én generációm akkor látott először olyan politikust, aki nem per definitionem volt gazember. Aztán ugye a mostani politikusokról is kiderül, hogy többé-kevésbé ilyen vagy olyan fokon gazember vagy nem gazember, de az már ki-ki alapon van, nem pedig strukturálisan.”
Legutóbb 2016 áprilisában hívtam fel, egy nappal a születésnapja előtt, hogy jó lenne ismét forgatni. Elmondtam, hogy szeretnék egy filmet csinálni Kettévált ország címmel, amiben írókkal, rendezőkel és színészekkel beszélgetnénk mindkét politikai oldalról a rendszerváltásról és az elmúlt negyed századról, és vele csinálnám az első beszélgetést.
- Szívesen benne lennék, de kicsit elkéstél. Nincs már elég szuflám – mondta. - Úgyhogy én majd a hiányommal leszek jelen a filmedben.
- Értem, igen, persze… Hát, akkor Isten éltessen… - mondtam zavartan. Keserűen nevetett.
Papp Gábor Zsigmond
