Hogy kicsoda Ulrich Seidl? Például mizantróp, vagy voyeur, na meg provokátor, és persze humanista. Ezt nem mi állítjuk, hanem maga az osztrák film fenegyereke, aki gondoskodik róla, hogy ne csak az öklünk, de a gyomrunk is összeránduljon, mire megpillantjuk a stáblistát. Már ha van egyáltalán idegrendszerünk várni addig, vagy van elég lelki erőnk, hogy kikukucskáljunk a tenyerünk mögül. Mondhatnánk, hogy a kétezres évek elején felbukkant rendező megújította a feel bad mozi műfaját, de igazából nem csinált mást, csak joghurtreklámba illő karakterek helyett sérült, és végtelenül magányos figurákat tolt az arcunkba. De előtte még jól meg is alázta őket. Elvakult Jézus-hívők maszturbálnak feszülettel, magányos nők dugják le a nyelvüket szobaölebük torkán, túlsúlyos tinik szeretnek orvosukba a fogyitábor egyhangúságában, vagy épp kiégett osztrák asszonyok keresik a boldogság csokibarna férfiprostiját, valahol Afrikában. Teszik mindezt azért, hogy minél jobban a néző fejébe verjék (és retinájába égessék), hogy mi a baj ezzel a nyomorult társadalommal. Közben folyik a vér, a sperma és a könny, utóbbi lehet, hogy a félrenézni nem tudó, gyanútlan mozilátogató szeméből.
Ulrich Seidl: Házi kedvencek
Hol vannak már azok az idők, amikor pacsirtahangú, bukott apácanövendékek énekelték a dó-ré-mit a valószínűtlenül zöld hegyoldalban? Michael Haneke a kilencvenes évek elején végleg lerombolta az osztrák idillt. (Ha létezett olyasmi egyáltalán.) 1997 óta pedig már azt is tudjuk, hogy ha jólfésült, teniszpólós fiatalember közeledik felénk, kezében egy Gallaway golfütővel, jobb lesz menekülőre fogni a dolgot. A rendező nemcsak szereplőivel, de nézőivel sem bánik kesztyűs kézzel, cinkosok leszünk, akik tehetetlenül nézik az értelmetlen gyilkolászást, és az egész estét betöltő frusztrációt. Az erőszak mindenhol ott van, nyilatkozta pár éve a Filmhunak a szadista osztrák, mi pedig csak bólogatni tudunk. Erőszak, Haneke a neved.
Michael Haneke: 71 töredék a véletlen kronológiájából
Szétroncsolt térdkalácsok, mazochista zongoratanárnők, és loopra állított disznóölés után evezzünk egy kicsit ártatlanabb vizekre. Mivel még mindig az osztrák filmről van szó, senkinek ne legyenek túl szép reményei. Jessica Hausner alig lóg ki Seidl és Haneke mellől, de ő legalább a filmjei végéig megkíméli a nézőt a gyomorforgató sokktól. A fejünkben folyamatosan nyikorognak a nyomasztó horrorfilmes hegedűfutamok, és bár a képernyőn nem látunk vért, gyanúnk általában alapos. Hausner filmjei sem csak nyomokban tartalmaznak társadalomkritikát, legyen szó a Beatles-dalról elkeresztelt Lovely Rita problémás tinilányáról, a Lourdes optikailag feltuningolt, Tóth Orsival megtámogatott, álszent vallásosságáról, vagy a már önmagában is extra nyomasztó Alpok-béli szállodáról, ahonnan sorra tűnnek el az emberek.
Jessica Hausner: Lourdes
A főleg német tévéfilmekből, és sorozatokból ismert Christoph Waltz számára nem egy osztrák, hanem egy amerikai filmrendező szállította a világhírt. Hans Landa ezredes neurotikus mosolya, és tejjel-vérrel folyó, pipafüstös erőfitogtatása a szakmát sem hagyta hidegen. A Becstelen bringantyk menetrendszerűen szállította az első Oscart, amit pár év múlva egy újabb Tarantino-mozi és egy újabb aranyszobrocska követett, ezúttal lóháton. Bár a Django elszabadulban Waltz már a jó oldalon keringőzött, mi mégsem szeretnénk vele összefutni egy sötét sikátorban.
Quentin Tarantino: Becstelen brigantyk
And now something completely different. Méghozzá a férfi, akinek egy osztrák falucskából indulva nem kisebb dolgot sikerült becserkésznie, minta a színes, szélesvásznú Amerikai Álmot. Egy időben ő volt Ausztria legkelendőbb exportcikke, sőt az univerzum legkívánatosabb férfiteste is, akit válogatott szuperhősök, óvóbácsinak állt zsaruk, és jövőből jött gépemberek tettek híressé. Republikánusként beházasodott a demokrata Kennedy-családba, második gyerekkorát pedig nem egy Harley nyergében, vagy egy exkluzív golfklubban élte ki, hanem Kalifornia kormányzói székében. Van azonban egy dolog, ami még Seidl gusztustalan képeinél, Haneke látszólag indokolatlan erőszakánál, Hausner végsőkig kicentizett nézőnyomasztásánál, és Christoph Waltz mániákus vigyoránál is sokkolóbb. Arnold Schwarzenegger Golden Globe-díjas tolófájásai a kilencvenes évek leginkább zavarba ejtő családi mozijában. Mutatjuk:
