fotó - Burger Barna
filmhu: Mikor és miért határoztad el, hogy színésznő leszel? 

Kovács Patrícia: Az általános iskolában rossz magaviseletű voltam, egy 45 perces órát nem tudtam nyugodtan végigülni, tanulni meg végképp nem szerettem. Az irodalomtanár 11 évesen elküldött szavalni március 15-én, sikerem lett, ekkor jöttem rá, hogy minél több versmondó versenyen indulok, annál inkább elnézik a többi dolgomat, hogy nem járok be az órákra, hogy puskázom, hogy nem tudom a matekot, hogy cigarettázom stb. Gondoltam majd ellavírozom az érettségiig. Komollyá olyan 14 éves korom körül kezdett válni, akkor már élveztem is a szereplést –elmentem felvételezni az Operett Színházba, a Valahol Európában című produkcióba, játszottam egy Dettre Gábor rendezte darabban a Shure Stúdióban, szerepeltem egy amerikai-orosz koprodukcióban, a Raszputyin című filmben, amelynek Ragályi Elemér volt az operatőre, és még Mihályffy Imrével is forgattam egy sorozatot.

filmhu: Mi örömöd származott, származik abból, hogy színésznő vagy?

K.P.: A bajaimat nem szeretem a környezetemre testálni, szeretek velük elbújni a világ elől. Eleve egy szerepjáték, hogy magamban tartom az érzéseimet. A színházban is kiélhetem ezt – ha nagyon rosszul érzem magam, egy másik ember mögé bújhatok. Hogy ki miért lesz színész, változó – vannak közöttünk olyanok, akik számára olyan a színház, mintha pszichológushoz járnának, saját magukat elemzik, a saját határaikat próbálgatják. Mások, én is, a játék öröme miatt csinálják az egészet. Ez nem azt jelenti, hogy nem izgulok egy megmérettetés előtt, de jól meglennék akkor is, ha nem volna színház. Annyi minden más is érdekel. Negyedszerre vettek fel a főiskolára, és amikor utoljára beadtam a lapomat, a főiskolát az utolsó helyre írtam be, előtte média szakokat soroltam fel, újságíró szerettem volna lenni. Felvettek ugyan a főiskolára, de a többi helyre is elmentem, és az egyik médiaiskolába is sikerrel felvételiztem. Szerettem volna bebizonyítani magamnak, hogy mást is tudok csinálni.

filmhu: A sikertelen felvételiknek mi volt az oka? 

fotó - Anger Zsolt
K.P.: Amikor 18 évesen először jelentkeztem, én felvettem volna magamat. Gyúrható, alakítható voltam. A következő két évben én sem adtam volna meg magamnak a lehetőséget. A fő bajom az volt, hogy érettségi után bekerültem az Új Színház stúdiójába, ahol hihetetlenül nagy formátumú színészekkel, rendezőkkel találkoztam. Túl sok hatás ért – megpróbáltam kitalálni magamat, amiből az következett, hogy maníros lettem. Ebben az időszakban sötétbarna hosszú hajam volt hátul kontyban összefogva, fekete ruhákban jártam, pirosra festettem a körmömet, úgy néztem ki, mint egy démon. Hősnő monológokkal felvételiztem, miközben nem vagyok egy hőstípus, és túlzottan intellektuálisra vettem magamat. Utólag jöttem rá, hogy mesterkélt voltam. Aztán jött egy nagy szerelem az életemben, és rájöttem arra, hogy akár újságíró is lehetek, ettől megváltoztam. Bementem negyedszer a felvételire szőkén egy farmerben, volt olyan tanár, aki bár látott négy éven keresztül felvételizni, nem ismert fel. 

filmhu: Egy színészt mennyire alakítják a magánéletének az eseményei?

K.P.: Egyéntől függ. Én kis korom óta jól szeretném magam érezni, nem vagyok egy önmarcangoló típus. Van az a közhelyes mondás, hogy a boldogságból nem lehet építkezni. Rám pont az ellenkezője vonatkozik – ha nekem nincs rendben a nőiségem, a magánéletem, ha nem vagyok jóban a szüleimmel, ha nem érzem jól magam a bőrömben, ha boldogtalan vagyok, dolgozni sem tudok. Szerintem kétféle színész létezik – ha negyven évesen rám osztják Nóra szerepét, akkor fogom tudni jól eljátszani, ha addigra lesz két-három gyermekem. Van azonban olyan színész, aki viszont azért tudja majd jól eljátszani, mert nincs neki. Az egyiket a hiány, a vágy, a másikat a tapasztalat motiválja. Két-három éven keresztül nagyon boldogtalan voltam egy szerelemtől, ezért szerelmes sem tudtam lenni a színpadon. Nem tudtam hitelesen eljátszani a szerelmet, mert nem hittem benne. Én nem tudok a vágyaimból építkezni. Ha rosszul érzem magam, próbálni sem tudok, bármikor otthagyok egy próbát, ha történik valami fontos az életemben. A főiskola alatt gyakran eszembe jutott miközben próbáltunk, hogy amíg mi itt tépelődünk, az ablak alatt ötpercenként elhúz egy mentőautó, hiszen az élet odakint van. Ha nem élem az életemet, egy idő után nem lesz miből színészként táplálkoznom. 

filmhu: Mit adott neked a főiskola?

K.P.: Jól éreztem magam, járnék még négy évet. Hogy mit tanultam a főiskolán, az majd később derül ki. Amit biztosan megtanultam, hogy merek segítséget kérni és adni. Olyan szinten lecsupaszodtunk egymás előtt az osztálytársaimmal, hogy egy másik közösségben is be fogom majd vallani, ha valamit nem tudok megoldani. A főiskola egy társulat kicsiben, ott sem én válogatom össze, hogy kikkel dolgozom. Máté Gábor, az osztályfőnököm nagyon akarta, hogy jó közösség legyünk, mert csak így lehet együtt dolgozni. Ha a büfében nem stimmelnek a dolgok, akkor a színpadon sem fognak. 

filmhu: A legtöbb frissen végzett színész fél a vidéki léttől. Te viszont Egerbe szerződtél. 

K.P.: Sas Tamás filmjétől megkaptam azt a lehetőséget, hogy megtehetem ezt. Nem kell azzal foglalkoznom, hogy el fogok tűnni. Régen íratlan szabály volt, hogy egy színésznek két évet vidéken kell dolgoznia – ott nincs semmi, csak a színház, nincs reklám, szinkron, és ötször annyi bemutató van, mint Pesten. Nem egy konzervatív színházhoz szerződtem, hanem egy kísérletezgető hajlamúhoz. Ha úgy ragadok Egerben, mint Jordán Tamás vagy Molnár Piroska Kaposvárott, rendben van. 

filmhu: Hogyan kezdted felépíteni A szerelemtől sújtva főszerepét?

K.P.: Sas Tamás fél éve kereste már a film főszereplőjét, amikor én bejöttem a képbe. Ahogy megkaptam a szerepet, egy hét múlva forgattunk is. Azon kívül, hogy tanultam a szöveget, sokat beszélgettem Tamással arról, hogy milyen ember vagyok. Ennek következtében változott a karakterről az alapkoncepciója. Az eredeti forgatókönyvben ez a lány állandóan zokogó görcsöt kap – meséltem Tamásnak erről a boldogtalan korszakomról, én akkor például egyáltalán nem tudtam sírni. Karót nyelve, mosolyogva hordoztam a bajomat. Amikor ezt elmondtam, nagyon megtetszett neki. Egy idősebb szerelmem volt, aki nem tudott senki másért felelőséget vállalni, csak saját magáért. Rettegtem attól, hogy elhagy, ezért azt találtam ki, hogy én leszek a tökéletes nő. Mos, főz, takarít, egy szót sem szól semmiért, mindent mindig megért, olyan, akár egy anya. Komolyabb korkülönbség volt közöttünk, ő alakított ki engem. Úgy éreztem, nem vagyok teljes személyiség nélküle. 

filmhu: Feltűnő a hasonlóság a filmbeli szerepeddel.

fotó - Burger Barna
K.P.: Én is azt kérdeztem Tamástól, hogy honnan ismered a történetemet? Nem akartam elhinni neki, hogy ő írta a forgatókönyvet. 

filmhu: Fájdalmas felismeréseid voltak a forgatás alatt?

K.P.: A rossz korszakom véget ért azzal, hogy felvettek a főiskolára. Lezártam. Csináltam egy leltárt arról, ki is vagyok, mennyit érek. Két évvel később forgattam le ezt a filmet, és fel kellett tépnem a sebeimet. Hirtelen olyan volt, mintha el sem múlt volna az a két és fél év. 

filmhu: Láttad a kész filmet?

K.P.: Lassan egy éve forgattam ezt a filmet, azóta velem annyi minden történt. Amikor bemutatták a Szerelemtől sújtvát, én csak egy világítási felületet láttam. A filmhez annyi ember tesz hozzá, vesz el belőle, hogy nem érzem a magaménak, nem tudok változtatni rajta. Sas Tamás egy éven keresztül ezzel a filmmel élt, én csak három hetet dolgoztam rajta. A színpadon azonban minden rajtam áll vagy bukik. 

filmhu: A kritikákat elolvastad?

K.P.: Nagyon nem bírom a kritikákat, rettegek attól, hogy mit írnak. A színházban, ha benn ül egy kritikus elfelejtem a szöveget, összecsapom a jelenetet. Nyomaszt, hogy egy csomó embert hogyan, és milyen igazságtalanul tettek tönkre. Máté Gábor belénk sulykolta a főiskolán, hogy se a jó, se a rossz kritikára ne adjunk, sérült emberek irkálnak mindenfélét össze-vissza, de ha látom, hogy ott ül egy kritikus a nézőtéren, tisztában vagyok azzal, hogy mi múlik rajtam. A filmkritikákkal kapcsolatban viszont tudom, hogy nem csak rajtam állt a produkció. 

filmhu: Mit szeretnél elérni a pályán?

K.P.: 16 évesen megfogalmazódott bennem, hogy ha majd a gyerekem első nap elmegy az iskolába, és beírják az adatait a naplóba, és megkérdezik, hogy mi az anyja neve, és ezek után azt is megkérdezik, hogy mi a foglalkozása: akkor valamit nem jól csináltam.