Pár havonta azt álmodom, hogy New Yorkban vagyok. Legutóbb tegnap történt, megérkeztem a városba, de elhúzódott a szálláson való szöszmötölés és nem tudtam kimenni az utcára, így csak az ablakon keresztül vágyakoztam utána. Közben elkezdődött a tévében egy TÁP-os színdarab, valahogy Nagy Zsolt is odakerült, és végül nem sikerült kilépni az ajtón, felébredtem. A valóságban sosem jártam még New Yorkban, még Amerikáig se jutottam el. Minden tudásomat a városról és az országról filmekből, sorozatokból, könyvekből és más kultúrtermékekből nyerem. 

A New Yorkban játszódó sorozatok listája – ahogy a filmeké is – végtelen, folyamatosan növekszik, kiapaszthatatlan forrása a legkülönbözőbb történeteknek. Kultikus sitcomok (Seinfeld, Jóbarátok, Így jártam anyátokkal), romkomok (Szex és New York, Gossip Girl, Csajok) kevésbé ismert dramedy gyöngyszemek (A kenderfutár, Master of None) és fantasztikus kosztümös drámák (Gengszterkorzó, Fülledt utcák, Mad Men) keltek már itt életre. Csak 2016-ban tizenhat különböző sorozatot mutattak be new york-i háttérrel.

Az elmúlt hónapokban két minisorozat is elérhető lett, ami ezt a csodás őrültekházát ünnepli és közben darabokra szedi, de nem csak a várost, hanem az embereket, minket is, akik csak messziről imádjuk. Ez a két sorozat két teljesen különböző módon tudta elérni, hogy hosszú idő után újra New Yorkba vágyjak.

2020 legjobb sorozatára, a John Wilson tanácsaira októberig kellett várni. A címszereplő dokumentumfilmes az egész karrierjét arra építette fel, hogy kamerával járta a várost és mindent rögzített maga körül – furcsa hajú embereket, engedelmetlen állatokat, tárgyakat, lényegében bármit, ami szembejött. Ezekből az anyagokból oktató-, vagyis inkább természetfilmszerű videókat vágott össze, miközben a saját problémáit állította a középpontba. Kicsit nehéz körülírni, hogy pontosan mit csinál, éppen ettől bámulatos, és erre csapott le az HBO is (amiben fontos szerepet játszott Nathan Fielder komikus, mint a sorozat producere).

A John Wilson tanácsaiban hat részen keresztül járja a várost, kamerával a kezében eteti a macskát, felszáll a metróra, nyaralni megy, vagy a tökéletes rizottót próbálja megfőzni. A felvett képek és a narráció találkozásából elképesztően vicces és sokszor szomorú asszociációs játékok születnek, sétái során Amerika legfurcsább embereivel találkozik.  


John sajátos előzetesben mondja el miről szól a sorozata, mert "az HBO-nak nehezen megy"

A részek egy-egy konkrét témára építkeznek: ilyen például a memória fejlesztése, az épületek álványzata, a borravaló szabályos szétszórása és a benejlonozott bútorok, de ezeknél azért jóval többről van szó. Wilson a több ezer órányi felvett anyagra egy olyan filozófiai réteget húz rá, amibe saját szorongásait, félelmeit is belefűzi, az űrbe kikiáltott, nagybetűs élet kérdéseire próbál választ találni.

A bútorok nejlonozása közben az értékeink beteges védelmét és önmaga sebezhetőségét tárja elénk, a témát egészen extrém szintig felcsavarja – egy olyan férfival is elbeszélget, aki a körülmetélt péniszére egy saját gyártású szerkezettel akarja a bőrt visszanöveszteni. A memória fejlesztése közben a Mandela-effektus nevű összeesküvés-elmélet híveibe fut bele, a borravaló precíz szétosztásánál pedig focibírók szakszervezetének vacsoráján találja magát. 

Sosem lehet tudni, milyen irányt fog venni a történet, minden rész egy parádés hullámvasút. John a híres természetfilmes, David Attenborough mintájára néz körül ebben a modern metropoliszban, és csupa sérült, bolond, magányos figurát talál. New Yorknak címez szerelmes levelet, és mint minden szerelem, ez is tele van hibákkal, irracionális döntésekkel és nagy felismerésekkel. Néha el kell szakadnia a várostól, hogy kitisztult fejjel visszataláljon hozzá. 

Egészen máshogy mesél New Yorkról új Netflixes sorozatában Martin Scorsese és Fran Lebowitz, az ismert írónő és publicista. A Mintha egy városban lennél-ben Scorsese tíz évvel a Public Speaking című közös dokumentumfilmjük után újra rájött, hogy Fran a legtökéletesebb interjúalany: iszonyú karizmatikus, ellentmondást nem tűrő és nagyon szórakoztató jelenség, egy igazi ‘karakter’, akinek mindenről határozott (legtöbbször negatív) véleménye van, humoros előadásait tömegek hallgatják, divattervezők, írók, filmrendezők kérik ki a tanácsait. 

A zsidó családban felnövő Lebowitz húszévesen költözött New Yorkba és azóta se hagyta el, dolgozott taxisofőrként és takarítónőként is, Andy Warhol szerkesztőségében tizenegy évig volt az Interview magazin újságírója. Saját bevallása szerint a 90-es évek közepe óta írói válságban van, utolsó kötete egy gyerekkönyv volt, azóta csak rövidebb cikkeket készít (de 2021-ben talán megjelenik a várva várt új regénye). Írás helyett nyilvános beszélgetéseket, stand-uphoz közelítő előadásokat tart, töretlen népszerűséggel.

Frannek az emberek nagy többségével baja van, a turistákat egyenesen gyűlöli, nincs laptopja, se telefonja, nem szeret mozogni, rosszul fekteti be a pénzét, nem érdekli a klímaválság, láncdohányos és még leszbikus is. New Yorkkal 60 éve ápol se veled se nélküled kapcsolatot, szomorúan figyeli, ahogy az ikonikus újságos bódéból biciklikölcsönöző lesz, bezárnak a kedvenc könyvesboltjai, a metró kibírhatatlan és minden taxiút egy halálos ítélettel ér fel. A filmekbe is általában ítélkezni hívják: Scorsese A Wall Street farkasában neki adta a bírónő szerepét, aki kiszabja Jordan Belfortra a tízmillió dolláros óvadékot, és a Law & Order című sorozatban is hasonló szerepben volt látható.


A Mintha egy városban lennél a tíz éve elengedett beszélgetést folytatja Martyval, közben más előadások és tévés szereplések felvételeit is látjuk, Fran néha az utcán, néha pedig egy hatalmas New York-i makett közepén sétálgat, és megállás nélkül mesél. A harmincperces, fájdalmasan rövid részekben modern életünk legfontosabb kérdéseit járják körbe. Pénz, egészséges életmód, tömegközlekedés, a digitális kütyük úttörése, a kultúra és a könyvek fontossága, és a #metoo is szóba kerül, elsőrangú szubjektív beszámolót kapunk New York letűnt fénykoráról és Amerika működéséről, a 60-es évektől napjainkig. 

Marty nagyszerű partnere Frannek, láthatóan imád a társaságában lenni, minden sztoriján sír a röhögéstől, de ízelítőt kapunk Alec Baldwinnal és Spike Lee-vel lezajló párbeszédéből is – kevés szórakoztatóbb dolog van a sportokért híresen rajongó filmrendező és a sportokat mélységesen megvető nő összecsapásánál. Határozott véleménye és monológjai mellett a széles gesztusai és maszkulin megjelenése is ikonikusak – évtizedek óta a farmer-zakó-veszkó csizma és teknőckeretes szemüveg különböző kombinációit cserélgeti, és a védjegyévé vált frizuráján se változtatott az elmúlt 40 évben. Fran egy nemzeti kincs, egy olyan letűnőben lévő generáció tagja, akik még organikusan, a karizmájuknak és nem a kattintások számának köszönhetően lettek népszerűek. 

 

Ez a két csodálatos ember, a különc kamerás fiú és a 70 éves panaszkodó asszony sokat segítettek, hogy ezt a furcsa időszakot jó hangulatban vészeljem át. Egy kicsit megint közelebb hozták hozzám New Yorkot, vagy legalábbis annak a reményét, hogy egyszer újra lehet majd utazni, és a maguk módján egyszerre tudtak szórakoztatni, elgondolkodtatni, és segítettek kinevetni ezt a hülye világot. 

A John Wilson tanácsai az HBO GO műsorán, a Mintha egy városban lennél pedig a Netflixen elérhető.