Hogyan működik az elme? Ez az alapvető terület foglalkoztatja a kognitív tudományként aposztrofált elméleti irányzatot, mely a tengerentúli tudományos körökben a ’60-as évektől kezdődően igen nagy sikert aratott. A fenti kissé nagyképű kérdés azonban számos olyan, kisebb fejezetre osztható, melyek vizsgálatával fontos következtetéseket lehet levonni az emlékezés, a tanulás, a percepció vagy más alapvető mentális folyamatok mechanizmusaira nézve. A kognitív tudomány alapvetően interdiszciplináris jellegű, hiszen beszéljenek művelői akár az agy, akár az elme működéséről, kutatásaik során egyszerre alkalmazzák a neurobiológia, a nyelvészet, a filozófia és a pszichológia eredményeit. Módszertanát tekintve a kognitív tudomány inkább a természettudományokhoz áll közel, hiszen a mentális folyamatokra vonatkozó hipotéziseket gyakran a komputeres modellezés segítségével tesztelik, máskor egyszerűen a verifikálhatóság dönt róluk.
Az észlelés problémái kezdettől fogva a kutatás homlokterében álltak, így nem véletlen, hogy idővel egyes filmelmélettel foglalkozó szakemberek is a tudomány keretein belül kerestek választ kérdéseikre. Ezek többek között a filmes illúziókra, a tér észlelésére, a tér- és időkonstrukciós mechanizmusainkra vagy a történetmegértés mögött húzódó mentális stratégiákra vonatkoztak. Miért hiszi el a néző, hogy a kétdimenziós vászon mögött egy háromdimenziós világ tárul fel előtte? Miért képes a szaggatott elbeszélésmód, a kihagyásos vágás vagy az aszinkron hang ellenére a maga számára egységes tér-idő keretek közé szorítani egy mégoly bonyolult filmet is? Válaszoljunk bármit is ezekre a kérdésekre, annyi kétségtelen, hogy a minden filmre vonatkozó esztétikai igényű megállapítás többek között ezekre a képességekre hagyatkozik. A kognitív filmelmélet tehát nem egy regulatív diszciplína, sokkal inkább háttér- vagy metaelmélet, mely a filmmel kapcsolatos mentális előfeltevésekkel foglalkozik.

Május 21-25. között Pécsett nemzetközi kognitív filmelméleti konferencia zajlott a Center for Cognitive Studies of the Moving Image (Kognitív Mozgóképes Tanulmányok Központ) és a Laterna Magica Egyesület szervezésében. A szakterület szinte minden jeles képviselője megjelent a harmadik kétévente megrendezésre kerülő szimpóziumon, mely a Kognitív filmelmélet és a reprezentáció problémái címet viselte. Már a tematikus blokkokba szervezett programból kiderült, hogy a kognitív tudósok számos területen próbálják alkalmazni a szakma alapelveit: legyen szó a filmnézés és az érzelmek kapcsolatáról, a jungiánus vagy pszichoanalitikus iskola és a kognitív elmélet kapcsolatairól, illetve a műfaji hátterű megközelítésről vagy a realizmus kognitív irányú felfogásáról – a mentális folyamatok vizsgálata a művészetben is alapvető fontosságú. Ezt mutatják David Bordwell, Joseph Anderson vagy Richard Allen szövegei is, melyek a Metropolis című folyóirat kognitív filmelmélettel foglalkozó tematikus számának (1998-99, tél-tavasz) köszönhetően immár a magyar nyelven is hozzáférhetőek. A konferencián elhangzott előadásokból kiderült, hogy a kognitív kutatás módszerét tekintve nagyon aprólékos: a részproblémák részproblémáival foglalkozik. David Bordwell meg is említette: a kutatás kezdetén általában keveset tudunk valamiről, és ahogy lassan halad előre a program, lassan mindent tudunk a semmiről. Előadása például a pislogásnak a filmes dialógusokban betöltött szerepéről, annak vizuális és emocionális következményeiről szólt. J. D. Anderson az emberi test mozgása felismerésének kísérleti eredményeiről számolt be. Kiderült, hogy egy futó alakot nem realisztikussága vagy a mozgás valódisága, hanem az emberi testen kijelölt pontok alapján ismeri fel a néző. A kísérletben résztvevő személyek elsöprő többsége azt a futó alakot tartotta leginkább hitelesnek egy pálcikaember, illetve egy komputer-generált animációs alakkal szemben, melyen a bokák, a térdek, a csípő, a mellkas, a vállak, a nyak és a fej helyzete egy egyszerű pontokkal volt megjelölve és ezek jelezték a szóban forgó mozgást. Anderson arra próbált rávilágítani, hogy a testek mozgásának érzékelése egyes, a tekintet által szinte mindig befogott pontok lokálizálásának, pozíciójának és mozgásának helyes felismerése révén történik.
A kognitív filmelmélet nagyrészt tengeren túli diszciplínának tekinthető. Kontinentális művészettel kapcsolatos fogalomtárunk szempontjából azonban a megközelítésből éppen azok az elemek hiányoznak, melyek magára az esztétikumra vonatkoznak. Hogyan kapcsolhatóak össze a kognitív filmelmélet kutatási területei a művészeti értékítéletekkel? Nos, az előadásokból kiderült, hogy a tudományág mindezt nem is tekinti feladatának. Az elmélet hagyományos szerepe amúgy is arra vonatkozik, hogy ítéleteink megalapozását, kialakítását elősegítse. S hogy a pécsi konferencián elhangzott szövegek is ezen a pályán mozogtak, arról mindenki meggyőződhet a http://www.gsu.edu/%7Ewwwcsm/3rdconference/index1.htm (Abstracts) címen, ahol a előadások angol nyelvű kivonatai olvashatóak.