Az efféle justizmord a normális világban botrányosnak számít, a rosszul, szervezetlenül, világos és általánosan elfogadott játékszabályok nélkül működő társadalmakban viszont, egy olyan „veszélyes üzemben” mint, amivé Magyarország romlott, benne van a pakliban.
Ahol a társadalom összezavarodik, ott a „törvények szelleme” sem maradhat épen. Az omladozó törvény mindenkit fenyeget, de egyeseknek nagyobb sanszuk van, hogy a leomló paragrafusok maguk alá temessék őket. A cigány gyanúsítottak már eleve biankó csekkel érkeznek a törvény kapujához, az ügyészi, bírói műhibáknak cseppet sem meglepő módon döntő többségét roma gyanúsítottak szenvedik el. Nem feltétlenül azért, mert a bírók potenciális bűnözőnek tekintik őket, a Nincs kegyelem bírónője történetesen ártatlannak véli a gyanúsítottat, egészen addig, míg az be nem vallja soha el nem követett gyilkosságot.
Ragályi Elemér filmje nem a dogmatikus, és emiatt ellenkező előjellel előítéletes jogvédelem szellemében fogant vitairat, amely egy totálisan rasszista többségi társadalmat vizionál az efféle esetek mögé. A Nincs kegyelem-ből éppenséggel az derül ki, hogy nem kell okvetlenül manifeszt rasszizmus az efféle tárgyalótermi rémtörténetekhez. Bőven elég az a hendikep, amit a szegénység, a műveletlenség hiánya okoz. Az emberöléssel megvádolt Suha Dénes számára a törvény – tanult embereket által sem könnyen átlátható -- szövevényének és szakzsargonjának értelmezése megoldhatatlan feladat: fogalma sincs, hogyan védje meg magát a tisztességtelen módszereket bevető nyomozók, az ádáz ügyész, és a felületes bírói ítélkezés ellenében. Suha nem csak a szó szoros, jogi értelmében ártatlan, hanem szellemi értelmében is: az együgyűségig egyszerű és jóhiszemű ember. Egy dörzsölt, ügyeskedésben hallatlanul kiművelt országban az efféle ártatlanság a rácsokon kívül is életveszélyes fogyatkozás.
Ha Ragályi Elemér filmje a tisztes, de szikár „jogi esetek” közé tartozna, a Pusoma-ügy feldolgozása akkor is figyelmünkre érdemes vállalkozás lenne. A Nincs kegyelem (a Duna Televízióban februárban még Fekete fehér címen vetítették) azonban az utóbbi években készült legjobb tévéfilm: amivel szemben az egyetlen kritikai észrevételem legfeljebb az lehet, hogyan fog megélni a mozikban?
Ragályit nem a direkt társadalomkritika, nem a szociológia háttér érdekelte, a személyiségre épített. A Pusoma Dénesről mintázott Suha Dénesben nem pusztán az eset jogi, társadalmi vonatkozása érdekelte, hanem a jellem és belőle kibomló tragikus sors. Termékeny kiindulópont: egyenesen következik belőle az (amúgy emlékképekkel, lázálmokkal bőven megspékelt) történet világos vonalvezetése éppúgy, mint színészi bravúr. A főszerepet minden idegszálával, gesztusával megélő Nagypál Gábor (a Bárka Színház tagja) játékára hibátlanul hiteles mellékszereplők sokasága erősít rá: a „rácsos akadémián” kikupált két nagydumás cellatárs és jóindulatú mentor (Csuja Imre és Gazsó György), a két ádáz – de egymástól leheletnyi finoman mégiscsak különböző karakterű -- nyomozó (Eperjes Károly és Bertók Lajos), a kétszeres fénytörésben feltűnő bírónő (Csoma Judit), Suha anyja (Lázár Kati) mind-mind teljes sorsokat hoz be a történetbe. Ez nem tézisdráma, ez tömény élet. A színészeken kívül nem utolsósorban a két operatőrnek, Ragályi Elemérnek és Ragályi Mártonnak köszönhetően, egyetlen jelenet sem kong, ahogy azt a szegényházi tévéfilmektől megszokhattuk. Ragályi filmje bizonyíték arra is, hogy a másutt – Angliában, Dániában – perfekten működő és népszerű filmes realizmus nem a publicisztikus közhelyek vagy az unalom szinonímája.
A Nincs kegyelem cím kétszeresen igaz: két justizmordot látunk, egyet odabent – a tárgyalóteremben -- , egyet idekint. Suha – a szó dosztojevszkiji értelmében -- „félkegyelmű”, végletes, földöntúli ártatlansága ugyanazt a szerepet játssza, mint Miskin hercegé: szomorú bizonyíték arra, hogy a jóság nem evilágra való.
