Emlékszel még arra, hogy mi volt az első film, amiben megragadtak a maszkok és a speciális effektek?
‘78-ban születtem, így elmondhatom, hogy nagyon szerencsés generációba tartozom: ahhoz, ami a Star Wars-on, az első Indiana Jones-on, a Willow-n, a Labirintuson, vagy éppen a Krullon és a Terminátoron nőtt fel. De már a Star Wars-ban sem a jófiúkat, hanem Darth Vadert és a furcsa teremtményeket bírtam. Nagyjából 1989-ben jöttem rá, hogy ez nem egy mesevilág, a különböző speciális effektek mögött emberek munkája áll, és hogy milyen jó móka lehet ezzel foglalkozni. De akkoriban ugye még nem volt ott az internet és YouTube, nem lehetett csak úgy hozzáférni az oktatóanyagokhoz, tíz körömmel kellett kikaparni minden vonatkozó információt.
Honnan sikerült mégis előkaparni a szükséges tudásmorzsákat?
Elvétve akadt néha egy-egy újságcikk vagy elejtett fotó egy magazinban. Gyűjtöttem az újságkivágásokat, miközben egyre jobban kinyílt a világ. Az olló volt a legjobb barátom, ha egy film kapcsán megjelent egy fotó, amin a maszkmester éppen a színész arcán dolgozott, vagy ha megírták hozzá azt is, hogy milyen latexet kentek az arcára. Könyvtárközi kölcsönzéssel is lehetett szerezni néhány nagyon alap kötetet, például színházi sminkelésről.
A Post Mortem forgatásán / Fotó: Szvacsek Attila
Végül mégis az egyik legnagyobb hollywoodi maszkmesternél, Dick Smith-nél tanultál. Hogyan jutottál el hozzá?
Egy újságcikkben találkoztam először Dick Smith nevével. Megtudtam belőle, hogy Oscar-nyertes hollywoodi maszkmester, többek között ő csinálta az Amadeus-t, az Ördögűzőt, az első két Keresztapát és a Változó állapotokat. Arról írtak, hogy a szakma nagy titánja mesterkurzust indított. Ez a hír még inkább megerősítette bennem, hogy ezzel akarok foglalkozni, és eldöntöttem, hogy be akarok jutni a kurzusára. Persze ez nem annyiból állt, hogy befizeted a lóvét és kapsz egy papírt, hogy elvégezted. Villantani kellett valamit, aztán mestermunkákkal kellett megharcolni az oklevélért. Fiatalon, autodidakta módon kezdtem tanulni, a hálószobámat lényegében műhellyé alakítottam, inkább az asztal alatt aludtam, csak hogy minden elférjen. A műsebeket először magamon, aztán barátokon gyakoroltam. Később amatőrfilmesek, filmes alkotói csoportok látóterébe kerültem. 2002-ben találkoztam először személyesen Dick Smith-szel Londonban, azután később felvettek a tanfolyamra.
Hogyan képzeljük el a tanfolyamot?
Távoktatás jelleggel zajlott. Dick Smith azt mondta, hogy a pénzed 95 százalékát költsd anyagra, építsd fel a saját műhelyed és alkoss dolgokat. Folyamatosan, évekig ment az oda-vissza levelezés, az együttgondolkodás, a munkák véleményezése és a lecseszés, ha arról volt szó. Amikor végül megjött a diploma, bizony elmorzsoltam pár könnycseppet, mert a vizsga teljesítése után automatikusan járó “professional” minősítés helyett “exceptional”, azaz kiváló szerepelt a papíron!
Égési sérülés Hámori Dániel korábbi munkáiból / Fotó: HDfx Studio
Mik voltak az első filmes munkáid, hogyan kerültél a vérkeringésbe?
Már egy kicsit homályba vész, de a 2000-es évek elején az ELTE filmszakán tanultam, már itt begyújtottam a rakétákat, nemcsak a saját vizsgafilmjeimben, hanem a csoportársakéban is csinálgattam mindenfélét. Szép lassan kezdett terjedni a hír, hogy van itt egy őrült, aki sebeket, műorrokat gyárt, tud öregíteni és hasonlók. Az amatőr- és kisfilmes csoportokból idővel sokan bekerültek a filmszakmába, a gyártás különböző posztjain helyezkedtek el, megmaradtam a fejükben, így tőlük is terjedt a hír hivatalos produkciókba. Ami kezdetben játéknak, szórakozásnak indult, megélhetéssé vált számomra is.
Mennyit változott a maszkmesterség, mint szakma az évek során?
Az elmúlt 20 évben a szakma is nagyon sokat fejlődött, megjelentek a különböző szilikonos ragasztók, speciális festékek, szilikon-technikák, amikről a ‘80-as, ’90-es években még nem is álmodtunk – leszámítva persze azokat, akik kifejleszték ezeket. Nekem megvolt az a lehetőség, hogy a pályám későbbi szakaszán mestertől tanuljak, de igazából ő is az a típus volt, aki saját magától, vérrel-verejtékkel tanulta ki a szakmát. Ezt a mesterséget nem lehet igazán az iskolapadban elsajátítani, az ember a saját kárán és sikereiből okul. Ha felhív egy rendező, és azt mondja, hogy kell neki egy levágott fej, egy kibelezett test, a színész pedig legyen megöregítve és nézzen ki úgy, mint egy UFO, akkor nincs egy bevált recept, amire támaszkodhatsz. Le kell ülni és nulláról kitalálni, hogy ezeket a rendező igényei alapján hogyan valósítsuk meg. Persze vannak alapvető technikák, de az a szép az egészben, hogy itt újra és újra fel kell találni a spanyolviaszt, az adott idő és büdzsé keretei között.
Protézis felrakása a Post Mortem forgatásán / Fotó: Szvacsek Attila
Milyen kihívások elé állított a Post Mortem?
Mértékében és kreativitásban eddig mindenképpen a Post Mortem volt a legnagyobb kihívás számomra az itthoni munkák közül. A korábbiakban az volt a jellemző, hogy mindig csak egy-egy elemmel próbálták megfűszerezni a filmeket, becsempésztünk egy sebet, egy kis öregítést vagy egyebet, de mindig csak koktélcseresznyeként. Bergendy Péter filmje viszont igazi horrorfilm, önmagában fantasztikus, hogy végre ilyen készülhetett, olyan büdzsével, ami szabad szemmel is látható. Tekintélyes mennyiségű szilikon bábbal, protézisekkel, maszkokkal. Nem csak az volt a dolgom, hogy meghívott vendégként elmentem és felraktam valamit, hanem a maszkmesteri munka alaposan befonódott az egész film szövetébe.
Amikor a forgatáson találkoztunk, úgy fogalmaztál: “Tucatnyi halottért és kísértetért felelek”. A megvalósításuk módját neked kellett kitalálni, de abban mennyire kaptál szabad kezet, hogyan nézzenek ki a Post Mortem rémségei?
Péternek rendezőként erős víziója van, ami nem csak abból állt, hogy “csinálj halottakat és legyenek nagyon ijesztőek”. Már a legelső megbeszélésre úgy érkezett, hogy minden részleg számára hozott egy digitális mappát, benne festményekkel, rézkarcokkal a világ képzőművészetéből. Bármilyen karakterről vagy látványelemről legyen szó, tudta előre illusztrálni, hogy milyen vonalon kell elindulni. A maszkok kapcsán is volt arról egyfajta elképzelése, milyenek legyenek a holtak, illetve a szellemvilág, az élet és a halál között összemosódó mezsgye szereplői. Ez alapján különböző változatokat készítettünk és prezentáltunk neki, amiből kiválasztotta, mi tetszik neki. A tervezéskor arra kellett odafigyelni, hogy ne legyen túl sok, de túl kevés sem, mert a horrorban is kell az, hogy legyen valami, ami a néző számára ismerős, és tud hozzá kapcsolódni.
Protézisek és műkar Hámori Dániel korábbi munkáiból / Fotó: HDfx Studio
Melyik az az elem, amire a legbüszkébb vagy a filmben?
Spoilerveszély miatt nem fogalmazhatok konkrétabban, de vannak olyan dramaturgiai szempontból jelentős karakterek, színészek maszkban és speciális szilikon bábok egyaránt, amelyek egyszerre jelentettek hihetetlen kihívást és szórakozást, a műhelyben való előkészítéskor és a forgatáson is.
Van olyan, amiről nézőként nem hinnénk el, hogy maszkmester munkája?
A maszkolás kétélű szakma, van a nagyon látványos oldala, amikor nem létező dolgokat, például szörnyeket kell megteremteni, és van a sokkal sunyibb, amikor kifejezetten az a cél, hogy a néző ne lássa, hogy ott jártál. A vérfarkasoknál, vámpíroknál mi írjuk a szabályokat, a vér szinte mindent elfed, de az öregedésről azért egy “laikus” nézőnek is van bőven fogalma, ezért sokkal nagyobb kihívás hihetően megcsinálni. Példaként említhetném Dick Smith munkáját az Ördögűzőben: mindenki emlékszik a démon által megszállt kislányra a kelésekkel és a sebekkel az arcán, de az senkinek sem tűnik fel, hogy az idős, szívbeteg Merin atya a valóságban egy negyvenéves férfi volt. Mindenki teljesen adottnak vette, hogy Max von Sydow egy öreg pap.
A Post Mortemben ilyen volt a néni karaktere, akin nincs protézis, csak alkoholos festés: fények, árnyékok, májfoltok összjátéka. Ladányi Andrea játssza a karaktert, aki a valóságban sokkal fiatalabb. Fantasztikus kortárs táncos, az ő vállára kellett évtizedeket pakolni. Szilikonnal, maszkkal ez sokkal könnyebb, hiszen az térben és vastagságban változatja a színészt. Nála viszont nem állt rendelkezésünkre annyi idő. Amikor csak ecset és festék áll rendelkezésre, sokkal nagyobb kihívás ezt hitelesen megcsinálni úgy, hogy ne legyen teátrális.
Harctéri sérülés Klem Viktor arcán a Post Mortemben / Fotó: Szvacsek Attila
Mi lesz a sorsa a különböző öntvényeknek? Volt olyasmi, amit megőriztél emlékbe a forgatásról?
Az emberek azt hiszik, hogy a protéziseket munka után mindig feltesszük a polcra, de ezek alapvetően egyszer használatosak. Ha valaki negyvenkét napig játszik egy karaktert, akinek seb van az arcán, akkor negyvenkét darab friss öntvény várakozik az asztalon, és ebből minden nap felteszünk egy újabbat. Milliméterről milliméterre ragasztjuk fel a színész arcára, a végén pedig olajos lemosóval szedjük le, csak egy trutymó marad belőle. A testrészek persze nem visszaforgatható dolgok, a filmbéli harctérről számos kéz, láb visszakerült hozzánk a műhelybe. Egyrész jók rá, hogy a betérő filmeseknek megmutassuk a korábbi teljesítményeinket, másrészt dekorációnak sem utolsók, főleg Halloween táján.
Neked vagy a színészeknek kell nagyobb türelem ahhoz, hogy minden nap felragasszátok a szükséges protéziseket?
Természetesen nekem könnyebb, mert én tudom, hogy mit csinálok, a színész meg az ’áldozati bárány az oltáromon’. De mindig úgy gondolok magunkra, maszkosokra, hogy nekünk egyszerre kell legjobb barátnak, pszichiáternek és life coachnak lenni. Egy kisebb protézis felrakása lehet fél óra, de a Post Mortem esetében akár három-négy órába is bele tudott telni a maszkolás. Ha a színésznek reggel hétre a szettben kell lennie, nekem a csapatommal már fél háromkor ott kell lennem, háromra megérkezik a színész, akire aztán vár még tizenkét óra forgatás is. És amikor a stáb jó része munkaidő végén eldob kaszát-kapát, a világosítókkal együtt mi maradunk ott, mert még le kell szedni a dolgokat. A színész számára úgy lehet könnyebbé tenni, ha az ember oldja a hangulatot, próbálja beszéltetni. A maszkmester egy bizalmi pozíció, belépsz a színész aurájába, az arcába bámulsz fél méterről, ecsettel bökdösöd, ragasztóval, festékekkel kenegeted. A te dolgod, hogy amikor kiszáll a székből, ne csak a maszk legyen kész, hanem olyan állapotban legyen a színész, mint a boxoló a ringbe lépés előtt. Aztán a nap végén, amikor már űzött vadként menekülne a székből, kicsit le kell csítitani, hogy le lehessen szedni a maszkot.
Protézisek Hámori Dániel korábbi munkáiból / Fotó: HDfx Studio
A különböző valósághű hullák, sebek, sérülések, csonkítások a Post Mortemben is jelentős részét teszik ki a munkádnak. Honnan gyűjtöd a referenciákat?
A referencia alapvető ebben a szakmában, tudnod kell, miben különbözik egy 9 mm-s bemeneti seb egy shotgun lövéstől, vagy egy üveg okozta sérülés egy késvágástól, vagy hogy mi marad egy emberi fejből, ha vadászpuskával lesz valaki öngyilkos. Van saját archívumom, de léteznek patológus kézikönyvek és online adatbázisok is, ahol az ember utánanézhet ezeknek. Az Instagramon is ezrével találni fotókat, követek például plasztikai sebészeket és korboncnokokat is. De nem kell mindig a legrosszabbra gondolni, ha a rendező azt mondja, hogy valaki legyen ragyás, vagy akne-hegek legyenek az arcán, azt is ki lehet nézni. A Post Mortemnél például a szifilisz tüneteit építettük be a túlvilági torzulásokba.
Péter olyat is kért, hogy az egyik karakter arcán legyen egy gyerekkori heg. A szereplő keveset beszél, de sokszor feltűnik a filmben, így fontos, hogy a néző is felismerje a heg típusát, például azt mondja magában, hogy a szomszéd Zolinak is ilyen volt a homlokán. A referenciákat viszont mindig csak kiindulási pontnak lehet tekinteni, sokszor van olyan, hogy hiába realisztikus mondjuk egy seb, a néző kevésnek érezné azt a vásznon, így véresebbé, cafatosabbá kell tennem, hogy elfogadja. Vagy éppen ránézek a képre és azt mondom, hogy ez túl sok és tompítani kell rajta. Ezt a maszkmesternek kell eldöntenie.
Nem megterhelő, hogy morbid fotókban kell elmerülnöd?
Nyilván én is szívesebben nézek kávézók teraszán üldögélő, pirospozsgás vendégeket, mint hullákat, de még ha furán hangzik is, nem undorodom az ilyesmitől, ez a szakmám része. Inkább kíváncsisággal tölt el, kihívást látok bennük. Persze van az emberben egyfajta szomorúság, ha ilyen képeket nézeget. A halál szomorú dolog, tisztelettel kell fordulni felé. De azért sem borzaszt, mert a különböző karakterek vagy végtagok akár több hónapos munka eredményét jelentik, így a végére alkotói örömmel tekintek rájuk. Amúgy nagyon jól alszom, míg mások vagyonokat költenek pszichológusokra, mi a munkánkon keresztül kidolgozzuk magunkból a belső démonokat, a zombikat és a vérfarkasokat. A legbékésebb, legkiegyensúlyozottabb fazonok, akikkel valaha találkoztam, a pocakosodó, középkorú maszkosok.
Hámori Dániel és Bergendy Péter a Magyar Filmdíjak átadóján
Milyen érzés volt megnyerni a Magyar Filmdíjat maszk kategóriában a Post Mortemért?
Nagy elismerés, és egyfajta visszaigazolása a több mint három évtizednek, amióta ezzel foglalkozom. De hozzá kell tegyem, bár maszkmesterként én vettem át a díjat, mögöttem is áll egy csapat, akinek szintén a munkáját dicséri. A legjobb viszont azután tudatosult bennem az est folyamán, hogy megkaptam a díjat: pont aznap, július 26-án lett volna Dick Smith 99. születésnapja. Fantasztikus érzés volt, hogy egy olyan filmért, amiben van egy év munkád, kapsz egy díjat és a mestered születésnapján veheted át.
Milyen munkáid voltak a Post Mortem óta eltelt időben?
Forgott itt több izgalmas külföldi produkció, amikben prosthetic supervisorként dolgoztam, de ezek még sajnos nem publikusak. Év elején kint voltam két hónapot szabadúszóként egy római stúdiónál, a Gucci Múzeumnak kellett élethű szilikon figurákat csinálni. A Gucci egy időben nagyon retro reklámfilmeket gyártott, ufókkal, tehenekkel, dínókkal és nagyon elborult ruhákkal. A múzeumban ezekből csináltak meg pár jelenetet, mi egy másfél méteres T-Rexet készítettünk hozzá, illetve néhány életnagyságú figurát, akik metróban vagy mosdóban pózolnak Gucci-öltözékben. Szobrászati munka, szilikon öntés, és aztán az egyéb kapcsolódó dolgok, például a T-Rex pikkelyeinek mintázása vagy épp egy kutya nagyságú tehén beszőrözése és megfestése volt a feladatom.
