A Heves megye keleti részén fekvő, nagyjából 1250* lakosú Mezőszemerén található az ország alig néhány szikvízmúzeumának egyike, ám ez nem derül ki a filmből. Ezen a vidéken a kilátástalanság, és a halk, észrevétlen pusztulás az egyetlen látnivaló - legalább is Bukta Imre, és egy fővárosi forgatócsoport szemszögéből nézve. Az alcím szerint ezek csak Töredékek egy falu hétköznapjaiból, vagyis néhány szabadon választott szereplő és életút, a teljesség igénye nélkül. Egy napsütéses tavaszi délutánon, módos és gondtalan falubeliek főszereplésével még a legszürkébb faluról is egészen más jellegű filmet lehetne forgatni, de ez a másik Magyarország. Olyan, ahol a szélkerék befalazott ablakú, lepusztult házak fölé magasodik, a nyomor pedig kóbor kutyákban mérhető. Tehetős falvakban nincsenek kóbor kutyák, ott mindegyik a saját táljából túrja ki a vacsorát.
Tájtolvajok
Hívjon akkor pesti traktorost, javasolja Bukta megbízójának, aki hőbörögve veszi tudomásul a kicsit csálé boronanyomot. A traktoron nyoma sincs a pár jelenettel korábban még saját megnyitóján, a Műcsarnokban forgolódó művésznek, Bukta egyszerű falubeliként van jelen. Vigyáznia kell a megítélésére, jobb, ha falusi emberként ismerik, aki belülről látja ugyan a problémákat, de ugyanúgy nyeli a stampót a kiskocsmában, mint a többiek. A művésznek alig egy ecsetvonásnyi jelenet jut.
Bukta szerint a bajok gyökere az, hogy elvették a földet az emberektől. Állítólag a rendszerváltás után vissza is adták, de hiába a kárpótlási jegy, nem volt lehetőség a földvásárlásra. A több évtizedes szocializmus elérte, hogy a vidék ember ne értékelje, hanem nyűgnek érezze a földet, ezért a jegyek a neppereknél landoltak. Az olyan nincstelen réteg pedig, ahová ő is tartozik, az elhanyagolt, veszni hagyott föld miatt paneléletre van kényszerítve a saját falujában. Bukta a mostoha magyar vidék jövőéről sem fest túl fényes képet. Szerinte faképnél hagyták, a végnapjait éli, és szépen lassan felszámolja önmagát.
Pirszinges srác téesz udvaron
Nagy Dénes keserű falubeli életutakat pakol Bukta pesszimista gondolatai köré, vágóképként (és párhuzamként) pedig néha bevág egy-egy festményt az életműből. Akvarellel megfestve vagy gyufaszálból, csempéből kirakva kevésbé tűnik nyomasztónak a helyzet.
Megismerjük a Real Madrid rajongó Flórit, aki minden reggel 5 és 6 között kel, hogy legyen ideje menedzselni virtuális csapatát, míg a szülei el nem foglalják a számítógépet. A tinilány Zsófit, aki öt családtagjával osztozik a hálószobán, esténként pedig felölti a partiruhát, és a kiskocsmában énekli barátaival, hogy Everything’s all right. A másik Zsófit, akit tizenegy testvérével együtt a nagymamája nevel, mert anyjuk nem akart vesződni a családi focicsapattal. Noét, a fekete bárányt, akit szülei már harmadik éve büntetnek ajándékok nélküli karácsonnyal, és akinek három vágya van – enni, rappelni és rajzolni.
Jövőképe egyik megszólaltatott fiatalnak sincs, Noé is csak abban biztos, hogy húsz év múlva már nem fogja tudni, mi lesz Szemerén, ahogy azt sem, mi van Magyarországon – nem számít, hogy ezen, vagy a számára ismeretlen másikon. A jelenetek végén szinte már várja az ember, hogy Incze Zsuzsa bejelenti, újabb csellengő talált haza, vissza a sanyarú körülmények közé, de legalább a családtagjai mellé. Nem kellenek elnyújtott monológok, hogy tudjuk, nem sokuknak lesz könnyebb öregkora, mint a két hét alatt 1100 forintot összehímző Szidi néninek.
Minden újabb nehéz sorsú szereplőnél olyan érzés fog el, mint mikor gyerekként először csodálkoztam rá tátott szájjal a pompásnak és csillogónak ható fővárosi átlagéletre. Csak most a városi fiú ment le megnézni, hogyan élnek falun, ahol minden sáros, és romos és kopott. Az öregek otthonában játszódó jelenetnél még a nyomor is eltúlzottnak és didaktikusnak tűnik, addigra már kétségünk sem fér hozzá, hogy a kisközség nem a világ legvidámabb helye. Mint ahogy egyetlen elmaradott kelet-magyarországi település sem, földutakkal, szegénysorral, szociális segélyből fizetett mobilszámlával. Legalább a helyi asszonykórus tagjai elmosolyodhatnának, mikor őket veszi a kamera, de csak egyikük harap el alig észrevehető mosolyt. Nagy Dénes filmje mégis ettől az örökös ismétlődéstől, a hasonló gondokkal küszködő falusiaktól, az egymás mellé sorakoztatott kilátástalanságtól válik erőssé. Nekünk szerencsénk van, mert a stáblista után elindulhatunk valahová, ahol kevésbé reménytelen és nyomasztó, a falu viszont a kamerák nélkül is ugyanúgy pusztul és szürkéllik tovább.
Veletek és magzataitokkal
Dobos Tamás operatőrnek nem ez volt az első munkája Nagy Dénessel - már az Együtt és a Riport során is egymás mellett dolgoztak. Képeit nem rontja el felesleges narráció, csak nosztalgikus nótaszó és harsogó mulatós utal a szebb múltra, vagy feledtet el pár percre minden bánatot. A kocsmai buli homályos és életlen, mintha csak egy gondtalan álom lenne, de a valóság éles és hideg. A kamera hol közelről fürkészi a ráncokat, hol szociofotóvá merevíti a közös képkockákra összeterelt családokból, hol pedig lassan, nagyon lassan körbepásztázza a helyiséget, anélkül, hogy megzavarná a helyieket természetes élőhelyükön.
Mezőszemere színei a Lágy esőből ismerősek, mintha a kilátástalanság csak egy koszos filter lenne, ami a valóság elé tartva mindent egyformára fest. Csakhogy a két filmben nem a filter közös, hanem a rideg rögvaló, esetleg a disznók - Mezőszemerét akár Tar Sándor is írhatta volna.
A lágyan szemerkélő esőt halotti lepelként a tájra telepedő, áthatolhatatlan köd váltja, Bukta mégsem érzi tragikus helynek a falut. Itt született, eszébe sem jutna máshová költözni. Élni csak itt tud, még akkor is, ha a szemerei keresztről már Jézus is elmenekült.
* 1247 (2013. január 1-i adat)
