„Nyári kaland volt”

A huszonegy éves Orsi mindazonáltal hálára kötelez: találkozásunkkor fölállítottam a  „Másfél óra alatt föltett legtöbb kérdés” rekordját. Mely kérdések legalább fele megválaszolatlan.

Tóth Orsival – akivel ha nincs nálunk diktafon, üldögélni nagyon jó -  az utóbbi évek legizgalmasabb szerepéről, a mókás operistákról, a semmittevésről, és a rendezendő büfészámláról beszélgettünk.

filmhu: Mielőtt hozzád készülődtem, fölhívtam dramaturg-szakos cimborámat, hogy megkérdezzem, melyik osztályba is jársz pontosan, egyáltalán: mikor végzel. Azt mondta, már nem tudja a fejében tartani az osztályokat, olyan arctalanok, az  előadások pedig olyan érdektelenek.

Tóth Orsi: Ha minden igaz, jövőre végzek Hegedűs D. Géza osztályában, és a főiskolára ugyanaz a jellemző, ami a legtöbb színházra: a káosz. Néhányan összeállnak, létrehoznak valamit, de – a régi értelemben – osztályok már nem léteznek. Az osztályfőnökömmel néha-néha találkozunk.

Tóth Orsi (Maja)

filmhu: Egyértelmű volt, hogy a Színművészetire jelentkezel?

T.O.: Nem. Hirtelen elhatározás végeredménye. Dráma-tagozatos gimibe jártam, Debrecenbe, le is akartam adni a drámát, annyira nem érdekelt, aztán negyedik félévben, látva, hogy majd’ mindenki a Színművészetire adja be a papírját, azt mondtam, lecsekkolom, mi is van ott.

filmhu: Debrecenből költöztél föl Pestre?

T.O.: Békéscsabáról költöztem Debrecenbe, majd onnan Pestre.

filmhu: Az egyetemmé avanzsált főiskola, amit, látom, mindvégig főiskolának hívunk majd, beváltotta-e a reményeidet?

T.O.: Igazából nem. Konkrét elképzelésem nem volt a dologról, így elvárásaim sem lehettek, de azért azt nem gondoltam, hogy ilyen sok az üresjárat. Főleg most, harmadikban. Nem engednek még színházba – filmbe is csak nyáron -, de már nem vagyunk annyira lekötve, hogy az kitöltse a napjainkat.

filmhu: Akkor hogyan is történt a kalandod Kornéllal?

T.O.: Ez egy nyári kaland volt. Ami belecsúszott az októberbe. Mivel javában benne voltunk a forgatásban, Hegedűs D. azt mondta, jó, év eleje van, csináljuk.

filmhu: Kocsis Gergely fogalmazott úgy – hajdani dékánja szavait idézve  - : „az egyetem a szervezett önképzés helyszíne”.

T.O.: Tulajdonképpen olyan, mint egy önképzőkör. Kötöttem szakmai barátságokat, például Kornéllal is, de igazából a főiskola semmivel sem ad többet, mint egy akármilyen színészképző, vagy színitanoda. Egyetlen előnye van: ismerkedni lehet. És talán több a lehetőség.

filmhu:A diploma miatt?

T.O.: Nem. Az nem számít.

filmhu: Sokan mondták nekem - és valljuk be, egészen sajátos -, hogy a színművészetiseket hermetikusan elzárják a filmművészetisektől. Tehát a színész-hallgatóknak nincsen filmes gyakorlatuk.

T.O.: Ebből a szempontból szerencsések vagyunk: elsőtől fogva dolgoztunk Kornélékkal is, és jó az együttműködés a párhuzamosan velünk „futó” Grunwalsky-osztállyal.

filmhu: Színházi gyakorlatotok azonban nincs.

T.O.: Abszolút nincs. Vicces.

filmhu: Kornél akkor fedezett föl magának, amikor a főiskolán együtt dolgoztatok?

T.O.: Nem, mert én egy másik csoporttársához kerültem. Hazamentem nyáron, két napot otthon voltam, csörgött a telefon: Hello! Szia! Mundruczó Kornél vagyok, jó volna, ha eljönnél ide és ide, mert szeretnék rólad egy fényképet.

filmhu: Kornél sajátos castingja…

T.O.: … én nem voltam képben, bár tudtam, ki ő, mit csinál. Bementem, lefotóztak, hazamentem. Aztán visszahívott, elmondta, kábé mi van, de még akkor sem volt biztos.

filmhu: Jól tudom, hogy Zsótér Sándor ajánlott téged?

T.O.: Azt hiszem, igen. De nem beszéltünk róla, miért kellek én.

filmhu: Kornél nem mondta meg?

T.O.: Gondolom, jó volt a fényképem… Kellőképpen zárt voltam.

filmhu: Fölkészítettek lelkiekben: majd igennel, vagy nemmel válaszolsz. De most ragyogó formában vagy.

T.O.: Nem szeretek magamról beszélni – egy-két emberen kívül. Magam oldom meg a dolgaimat. A színpad, meg a film más. Lehet, hogy áttételesen, de ott csak abból tudok dolgozni, aki én vagyok.

filmhu: A Szép napok Majája az a szerep, amelynek esetében korántsem egyértelmű, hogy valaki  erre igent mond.

T.O.: Nagyon sok olyan jellegű problémája van ennek a lánynak, ami rímelt az akkori életemre, ami miatt azt éreztem, hogy szeretném megpróbálni.

filmhu: Könnyen előfordulhat, hogy majd kizárólag ilyen jellegű karaktereket bíznak rád.

T.O.: Voltak is erre irányuló kísérletek, két nagyjátékfilmbe is hívtak. Úgy éreztem, jobb ha nem megyek bele, mert ha még csinálok kettő „ugyanilyet”, tényleg elvágtam magam. A film után nincs is körülöttem nagy pörgés, aminek örülök, mert nem lennék rá fölkészülve. Ha valaki nagyon akar, vagy ami igazán fontos, úgyis megtalál.

filmhu: Maja – ahogyan Kornél mondta nekem – lényegében mindenki vágya tárgya. Vonzereje: senki sem kaphatja meg. Szerintem olyan, mint egy macska. Ahogyan picit „biztonságban-kényelemben” érzi magát, azonnal odébb áll. Három férfi van körülötte: Péter (Polgár Tamás), Ákos (Réthelyi András), és  - a nős – János (Horváth Lajos Ottó).

T.O.: János biztosítja a feltételeket, hogy éljen, és ezért megköti Maja kezét. Maja élete a dominó-elv szabályai szerint működik. Ezért sem látom negatív figurának.
 
filmhu: Van, akihez ragaszkodik?

T.O.: Talán Péterhez. Pedig igazából hozzá van a legkevésbé „köze”.

filmhu: Csak hát azt, hogy ő a fontos, nem sikerült vele éreztetnie.

T.O.: De, igen! Mindketten értik a másikat, csak nem tudják megfogalmazni az érzéseiket. Nincsenek rá szavaik. Nem beszélnek, hanem cselekednek. Emiatt elcsúsznak a dolgok. Ettől szép a film.

filmhu: A te életedben sem fontos a beszéd.

T.O.: Inkább csinálom az életet. A főiskolán én vagyok az, aki nem, hogy hozzáírna, belerakna a szövegeibe, hanem rendszeresen kihúz belőlük.

filmhu: Maja miért akarja visszaszerezni a gyerekét? Azért, hogy elvegye Máriától (Wéber Kata), vagy mert vágyik rá, hogy az övé legyen?

T.O.: Saját maga miatt. Nincs benne bosszúvágy. Azért a gyerek csak belőle van! Ha nincs vele, olyan, mintha kiszakítanának belőle egy részt.

filmhu: Hogyan éled meg az olyan epizódokat, mint az erőszak-jelenet? Van benned félelem?

T.O.: Persze. De hát valamiért csinálja az ember! Lehet, hogy mazochista vagyok.

filmhu: Vagy élvezed a kiélezett szituációkat.

T.O.: Igyekszem nem élni kispolgári életet.

filmhu: Láttad az újravágott filmet?

T.O.: Elég volt két és félszer. Először borzasztó volt. Sokkoló 10x20 méterben látni a fejemet. Nem munkált bennem elemi vágy, hogy újra lássam, így kivártam, és majd megnézem a bemutatón.

filmhu: Mennyire formálhattad Te ezt a szerepet, vagy mennyiben kellett követned Kornél instrukcióit?

T.O.: Rengeteget improvizáltam, olyannyira, hogy sokszor egyáltalán nem kellett figyelembe venni, mi van a forgatókönyvben. Aki ilyen szerepet vállal, mindenképpen közölni akar valamit. Valamitől meg akar szabadulni. Kornél – ettől is  - jó.   Úgy válogat, hogy a színészeket ne kelljen a karakterhez „igazítani”. Már csak iránymutatásokat ad.

filmhu: Mennyire változtatta meg ez a szerep az akkori élethelyzetedet?

T.O.: Nagyon sok mindenre rájöttem.  Sokat segített abban, hogy tisztán lássak.

filmhu: Változtattál az életeden?

T.O.: Változott magától. És próbálkozom én is.

filmhu: Polgár Tamással hogyan tudtál együtt dolgozni?

T.O.: Tamás nagyon jó. Rettentő koncentrációt igényelt, folyamatosan figyelnem kellett, hogy követni tudjam.

filmhu: Az az érzésem, benned a főiskolán – főleg a felvételin – mást láttak, mint aki vagy.

T.O.: Egy aranyos, akkor éppen feketére festett, hosszú hajú, pici, törékeny kislányt láttak. Aki majd valamire jó lesz. Valahogyan nem illik össze ez a kettő (A szívére mutat). Nagyon sokszor inkább gonosznak érzem magam. És szerintem ez így is van.

filmhu: Milyen karakterű szerepeket kaptál?

T.O.: Wesker A konyhájában én voltam a Menyasszony. Megkaptam Hermiát a Szentivánéji álomban, mondtam is, köszönöm, hogy meglátták, 159 centi vagyok…

filmhu: … és max. 38 kiló.

T.O.: Ha már ott vagyunk a főiskolán, éljünk a lehetőséggel, hadd csináljuk azt, amit lehet, hogy soha többé nem fogunk.

filmhu: Látták a filmet a csoporttársaid, tanáraid?

T.O.: Igen, és többségüknek tetszett. Az egyik osztálytársam aznap látta a Szemlén, mikor buli volt a főiskolán. Teljesen magába zuhant, nem beszélt senkivel, csak annyit mondott: „Köszönöm szépen”.  Gondoltam, meghívom egy italra, de azt mondta, neki ez most nem megy.

filmhu: Gondolod, hogy sérült a rólad kialakult kép?

T.O.: Biztosan, de nem bánom. Sőt, örülök neki.



filmhu: A szkeccs-film után (A 78-as Szent Johannája), amelyben Jeanne d’Arcot alakítod, még inkább megerősödött bennem az a gyanú, hogy victim-alkat vagy.

T.O.: Valamennyire igen. Jeanne d’Arc is önkéntes baleseti áldozat. Szerettem csinálni. De amikor először mondta Kornél, hogy operafilm lesz, nagyon megijedtem. Fölhívtam rá a figyelmét, hogy borzalmas hangom van.

filmhu: Nyilvánvaló volt, hogy nem te énekled az áriákat!

T.O.: Utólag persze. De amikor Kornél megkérdezte, tudok-e énekelni, teljesen bepánikoltam. Meg kellett tanulni az egészet, Boross Csillához jártam énekelni, gyűrtük rendesen. Levegővétel, hol nyissam a számat, hogyan kell képezni a hangot. Végig énekeltem a filmet, csak hát nem a saját hangomon.

filmhu: Hogyan működtél együtt az operaénekesekkel?

T.O.: Nagyon furcsa emberek voltak. Sosem ismertem előtte operistákat. Teljesen mások, mint a mezei színészek. Sokkal oldottabbak, hihetetlen humoruk van. Kornél elég jól ismer, és megpróbálta nekem lefordítani, miről is van szó ebben a szerepben. Ezért szeretek annyira vele dolgozni: nem mond ufóságokat. És én nagyon szeretem az operát. Zongoráztam is annak idején, sok komolyzenét hallgatok. Mostanában a Bohéméletet és a Pillangókisasszonyt szeretem a legjobban. A Pillangókisasszony operafilmet is láttam, nagyon tetszett. (Frédérick Mitterand produkciója – H.K.) Közel áll hozzám a keleti kultúra. Nagyon izgat a japán, kínai színház: a színészek koncentráltsága, az erős jelenlétük.

filmhu: Az említett operák, egyáltalán, Puccini operái szentimentális művek.

T.O.: Nagyon szentimentális vagyok.

filmhu: Mi áll hozzád közelebb, a színház vagy a film?

T.O.: Talán a film. Magyarországon nem tudok említeni olyan színházat, amire egyértelműen azt mondanám, teljes mellszélességgel melléjük állok. De nem is vagyunk olyan helyzetben a főiskolán, hogy válogathassunk a szerződések között. Filmszínészetből pedig megélni, itthon, nem lehet. Meg kell próbálni a külföldet. De mostanában sokat gondolkozom azon, akarom-e én ezt egyáltalán. Egyszerűen nem érzem azt, hogy nekem mindenáron színésznek kell lennem. Mert ha nincsen körülöttem megteremtve mindaz, ami ahhoz szükséges, hogy jó legyek, akkor inkább nem csinálom. Rosszat minek? Nem a színészekkel, vagy a rendezőkkel van gondom, hiszen nagyon sokukra kíváncsi vagyok, szeretnék velük dolgozni – nagyon jó volt Zsótér Sanyival, ahogyan most Zsámbékival is jól érzem magam -, hanem  a színházzal, mint intézménnyel. Emberek összeállnak, de a klasszikus társulatok nem működnek. Alkalmi csoportosulások vannak, amiből néha jó dolgok születhetnek.

filmhu: Ez azt jelenti, hogy a főiskolán eltöltött néhány éved nem oldotta föl azt a bizonytalanságot, amivel oda beléptél.

T.O.: Nem akarok értelmetlen célokért harcolni saját magammal. Azért, hogy majd „semmittegyek”.

filmhu: A privát életedben szakmabeliekkel tartasz kapcsolatot, vagy civilekkel?

T.O.: Mostanában egyre inkább civilekkel. Sokkal jobban szeretek már kint lenni, mint bent.

filmhu: Hogyan telnek napjaid?

T.O.: Ez most olyan se hús, se hal.

filmhu: Egyáltalán: hogyan „vagy”?

T.O.: A filmes pénzből éldegélek, felveszem a diák-hitelt, kapom a tízezer forintos ösztöndíjat szociális támogatásként. A büfészámlám tizenötezer forint. Ennél nagyon lentebb nincs.