- Mint a 90-es években annyian mások, te is autodidaktaként kezdtél filmezni…

- Nem végeztem egyetemet. Az érettségi után, ’93-94-ben jártam egy színházi díszletfestő iskolába - nem díszlettervező, hanem -készítő iskolába -, ahol dramaturgiát, kommunikációt, színházelméletet és filmtörténetet is tanultunk. Sopsits Árpád tanította a filmet, miatta kezdtem rendezéssel foglalkozni.

- A filmjei vagy a személye miatt?

- A személye miatt, a munkáit nem ismertem. Nagyon közel állunk egymáshoz, hasonló emberek vagyunk. Egyébként, ha már Sopsits-nál tartunk, elmondanám, hogyan tudtam meg, hogy az Öt után, hat előtt-tel nyertem valamit az idei szemlén. Egyik este véletlenül bekapcsoltam a tévét, ahol épp egy kerekasztal-beszélgetés ment, és Sopsits azt mondta, hogy két tanítványa is díjat nyert a szemlén. Azt tudtam, hogy a Fliegauf Bence (a Beszélő fejek rendezője - a szerk.) nyert, de fogalmam sem volt, hogy ki a másik. S akkor Sopsits úgy folytatta, hogy Oláh Lehel - aki ezt még nem is tudja - a diákzsűri díját kapta. Így tudtam meg, hogy díjazták a filmemet.

- Sopsits ott volt melletted akkor is, amikor a gyakorlatban kezdtél filmmel foglalkozni? Fordultál hozzá tanácsért, kikérted a véleményét?

- Megmutatom neki, amiket csinálok, s ő véleményezi őket. De csak a kész filmeket - tartanék attól, hogy a forgatáson vagy a vágásnál beleszóljon a munkába.

- Egy percre térjünk vissza a pályakezdésedhez. Nem is kacérkodtál a rendező szakkal?

- Akkor jelentkeztem, amikor elindult a Mundruczó-osztály. Várj csak, kiszámolom: 98-ban volt. A második fordulóba bejutottam, de a harmadikba már nem: pont az előtt estem ki, amikor filmet kell forgatni. Azután csináltam a Kárt meg a Kártevőket, s azóta minden évben készítek egy vagy két kvázi vizsgafilmet.

- Hogyan kerültél az Inforg Stúdióhoz?

- Itt dolgoztam a Tabán mozi kávézójában, s az András (Muhi András, az Inforg Stúdió egyik alapítója és producere - a szerk.) bejárt kapucsínózni. Elkezdtünk beszélgetni, aztán ő megmutatta nekem a munkáit, én is neki a sajátjaimat. Harmadik filmemet, a Kártevőket már az Inforgnál vágtam, s aztán az összes többit itt készítettem.

- Mely rendezőket érzed magadhoz közelállónak?

- Az Öt után, hat előttről egyesek azt mondták, Bunuel filmjeire hasonlít, mások a francia új-hullámot emlegették. Nem tudom… Sok számomra fontos rendező van, s biztos, hogy értek hatások, de nincs senki, akiről úgy gondolom, hogy döntően hatott rám: én ugyanúgy szeretem, mondjuk, Gothár Pétert, mint Tarr Bélát.

- Első, 1997-es Csak című szkeccsedet leszámítva eléggé hasonló tematikában utazol: a Kár, a Kártevők, a Horribile dictu és az Öt után, hat előtt is a magánszférában kutakodik. Mintha más nem is foglalkoztatna téged, csak a férfi-nő kapcsolat...

- Ja igen, ez a pasi-nő dolog. Azt lehetne gondolni, hogy csak ez érdekel, de nem egészen így van. Általában az emberek közti viszonyok érdekelnek, nem kizárólag a férfi-nő kapcsolat. Ezekről van véleményem, azokról a dolgokról pedig, amikhez nincs közöm, vagy amiket még nem látok át, nem tudok hitelesen beszélni.
Nézd meg a Horribile dictut, nem mondanám, hogy pusztán a férfi-nő viszonyról szól. Férfi és nő ugyanúgy „csak” egy ellentétpár benne, mint oly sok minden más is: például a színvilága, melyben a fekete és a vörös dominál. És ezek az ellentétek adják az egységet a filmben.

- A folyamatosan fölé narrált képek, a különböző rendű-rangú vendégszövegek, az állandó ismétlések és a zaklatott vágástechnika mozaikszerűvé teszi filmjeidet. Ez a mozaikszerűség pedig egy meglehetőst zilált, egészében nem, csak cserepekben létező világ érzetét kelti a nézőben. Az emberi párkapcsolatokat illetően mély pesszimizmus süt a munkáidból.

- Biztos van a filmekben ilyesmi, de nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy bármit kijelenthessek a párkapcsolatokról általában. Nem is szívesen beszélek erről többet.

- Az elmúlt év kisebb fordulatot hozott a pályádon: mind stiláris tekintetben, mind pedig tematikai vonalon. Egyrészt elkészítetted a már sokat emlegetett Öt után, hat előtt című kisjátékfilmet, melyben - szemben korábbi munkáiddal - felfedezhető a történetmesélés igénye, másrészt leforgattad a Zenés műszak című dokumentumfilmet.

- Korábban nem gondoltam, hogy a történet annyira fontos. Aztán kiderült, hogy igenis fontos lehet. Ezért is van, hogy ez a film sokkal inkább nézőbarát, mint a többi. Az, hogy sokan szeretik, annak köszönhető, hogy volt rá pénz, és egy egészen kiváló stábbal volt szerencsém együtt dolgozni.

- A Zenés műszak csak egyszeri kitérő a dokumentum-műfajba, vagy akarod folytatni ezt a vonalat?

- Folytatom, ha lehet. Néha azt érzem, hogy szeretnék csinálni kisjátékfilmet, nagyjátékfilmet, dokumentumfilmet, portrét, természetfilmet, útifilmet, videóklipet: Képzeld, még valami jó reklámfilmet is akár.

- Az Öt után, hat előttet kedvezően fogadta közönség, szakma egyaránt. A film a szemle diákzsűrijének díja mellett megkapta a Független Filmszövetség budapesti szemléjének első díját és operatőri különdíját. Mit gondolsz, ezek után van rá remény, hogy jobb körülmények mellett dolgozhass, mint eddig? Mik a terveid a jövőre nézve?

- Van egy játékfilmtervem, nem nagyfilm, de hosszabb, mint bármelyik eddigi munkám: úgy ötvenpercesre tervezem. Foglalkoztat az is, hogy jelentkezzem a film.hu-n meghirdetett Örkény-pályázatra, de a tizenegy választható novella között nem szerepel A színész halála, amiből pedig jó filmet lehetne csinálni. Úgyhogy még gondolkozom. Mindenesetre most már jó lenne 35 mm-re forgatni.