Tiszavasváriban születtél, Debrecenben tanultál, mielőtt Budapestre kerültél az egyetemre, és azóta is itt élsz. Adja magát a kérdés: mennyire önéletrajzi ihletésű a filmed, milyen gyakran volt-van részed hasonló hazalátogatásan?
Inkább azt mondanám, hogy félig önéletrajzi, félig nem – sőt, talán inkább nem az. Az alapélmény, ami a film középpontjában áll, személyes: milyen érzés évekkel később visszamenni oda, ahol születtél. Ezt mindannyian ismertük valamilyen formában. A filmet nagyon közösen építettük: a színészekkel, a dramaturggal, az operatőrrel sokat beszélgettünk erről az érzésről. Érdekes módon úgy alakult, hogy mindenki vidékről származik, így mindannyiunknak megvolt a maga története a hazatérésről.
Az egyik barátom, aki a filmben is szerepel, mondta egyszer, hogy amikor hazamegy, furcsa kettősséget él meg: azok számára, akik otthon maradtak, ő már sem nem az, aki elment, sem nem az, aki most. Van benne valami ismerős és idegen egyszerre. Talán épp ez az érzés volt az, ami mindannyiunkban motoszkált, és amit meg akartunk ragadni a filmben.
Hogyan találtátok meg a producert, Petrovtis Genovévát és a Kino Alfa csapatát?
Igazából a kapcsolat onnan jött, hogy Genovéva a volt osztályfőnököm, Schwechtje Mihály felesége. Már korábban is dolgoztunk együtt: két kisfilmemet is ő producerálta. Innen alakult ki az ismeretség, és mivel már jól ismertük egymást, könnyen tudtunk együtt dolgozni ezen a projekten is. Ez sokat jelentett, mert volt köztünk bizalom, megvolt a közös munka tapasztalata.
Minden csillag / Fotó: Kino Alfa
A film világát nagyon meghatározza a helyszín, a kisvárosi kocsma. Volt konkrét hely a fejedben? Milyen szempontok alapján választottátok ki a végső helyszínt?
Igen, ez a konkrét helyszín volt a fejünkben már az elejétől. Eredetileg a film több helyszínen játszódott volna – volt vagy tíz különböző helyzetötletünk, amiket különböző tereken akartunk megvalósítani. Aztán, amikor lementünk, rájöttünk, hogy annyira kis stábbal dolgozunk, és annyira nincs mögöttünk infrastruktúra, hogy egyszerűen praktikus okokból sem tudjuk menedzselni a több helyszínt. Ráadásul a film szempontjából sem volt szükség erre: mindazt, amit el akartunk mondani, meg tudtuk mutatni egyetlen kocsmában is.
Ez a helyszín pedig tényleg személyes kötődésű – ez az a kocsma, ahol mi nyolc évvel ezelőtt karácsony előtt mindig összejártunk a barátokkal. Anyám és apám is ide jártak bulizni harmincöt éve, és a hely azóta szinte semmit nem változott.
Miért döntöttél úgy, hogy a főszereplők testvérek legyenek – Waskovics Andrea és te –, akik hasonló élethelyzetben vannak?
Ez teljesen a barátságunkból indult Andreával. Ő a legjobb barátom. Ketten voltunk, amikor megszületett bennünk az ötlet, hogy csináljunk egy filmet – valahogy erről a hazatérésről, a visszamenés érzéséről. Korábban is dolgoztunk együtt: a gimnáziumban Debrecenben, a színházi előadásainkban és az egyetemen is sok közös munkánk volt. Szóval az elejétől egyértelmű volt, hogy ketten szeretnénk lenni a filmben. Az életben is kicsit olyan a kapcsolatunk, mintha testvérek volnánk , és ez természetesen átcsúszott a filmbe is.
A dialógusok improvizációra épültek. Mesélnél erről a folyamatról? Mennyire formálták a színészek a karaktereiket ezáltal, és mi volt az, ami eleve a te koncepciód része volt a figurákról és a sorsukról?
Az egyetlen konkrét koncepcióm az volt, hogy a filmben egy baráti társaságot látunk. Minden más közösen alakult ki. Körülbelül másfél–két hónapon keresztül, heti rendszerességgel Zoomon találkoztunk – mivel mindenki máshol élt –, és hosszú beszélgetéseket folytattunk. Feljöttek témák, szituációk, történetek – olyanok, amik velünk estek meg, vagy amiket csak láttunk, hallottunk, átéltünk valamilyen formában. A dramaturggal (Hámor Anna) ezeket folyamatosan rendszereztük: rengeteg jegyzetünk lett, nagyjából harminc oldalnyi. Ezekből lassan elkezdtek kirajzolódni a visszatérő motívumok, történetfoszlányok, majd a jelenetvázlatok.
A helyzetek tehát így, közösen születtek, és a karakterek is ehhez képest formálódtak – teljesen organikusan.
Használtunk egy improvizációs módszert is: a színészeket interjúszerű helyzetbe hoztuk, ahol a saját, fiktív múltjukról meséltek – például a közös múltjukról a baráti társaságban, vagy egy párkapcsolat történetéről. Mondok egy példát: van a filmben egy házaspár, Dénes és Kriszta. Leültünk mindannyian, és közösen elmeséltük az ő esküvőjüket – ki hogyan élte meg, kivel mi történt, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, ami csak emlék. Ezek a „kutatások” nincsenek benne szó szerint a filmben, de rengeteget segítettek abban, hogy a karakterek valóban megszülessenek, és hitelesek legyenek.
Olasz Renátó a Szarajevói Filmfesztiválon / Fotó forrása: Minden csillag-Facebook oldal
No budget filmként készült. Mesélnél a forgatás kihívásairól? Van kedvenc emléked ebből az időszakból?
A kedvenc emlékem talán maga a forgatás hangulata – az egésznek volt egy workshop- vagy inkább táborjellegű érzése. Januárban tíz napig együtt éltünk egy hatalmas, hat szobás házban, ami egy gyerekkori barátomék üres háza volt. Csodálatos időszak volt: reggel közösen keltünk, mindig más készítette a reggelit, közben már beszélgettünk a filmről. Aztán átmentünk a kocsmába, és ott folytattuk a munkát. Az asszisztensek hozták az ebédet – vagy a nagymamám főzött, vagy a helyi kifőzdéből kaptuk.
Egész nap együtt voltunk, amíg fel nem jött a nap, addig dolgoztunk, aztán hajnalban még leültünk egy sörre, beszélgettünk tovább, majd aludtunk pár órát, és délután, az esti forgatások előtt újra kezdtük. Ennek az egésznek a flow-ja, a közösségi energiája valami elképesztően jó volt.
Persze, a kihívás az volt, hogy nem volt semmink. Ez a „no budget” helyzet: nem tudsz fizetni, nem tudsz nagyban gondolkodni, de közben pont ebből fakadt a szabadság is.Mi hoztuk meg a döntést, hogy így dolgozunk, elfogadtuk a kereteket, és ez felszabadítóan hatott. Minden apróságot kreatívan kellett megoldani, és ez hihetetlenül inspiráló volt. Nyilván a legnehezebb része az, hogy az emberek nincsenek kifizetve – ez szörnyű.
Úgy érztem, Milánról, a te karakteredről tudunk meg talán a legkevesebbet, legalábbis a többiekhez képest. Szándékosan volt ez így, hogy a rendezésre tudj koncentrálni, vagy inkább azért, hogy a többiek jobban kibontakozhassanak? Mennyire volt kihívás rendezni és szerepelni egyszerre?
Ez valahogy szépen, lassan alakult így. Ahogy a többiekkel beszélgettünk a karakterekről, egyre inkább azt éreztem, hogy én valahogy a moderátor szerepét töltöm be köztük – figyelek, hallgatok, összetartom a társaságot. És ez valahol rólam is szól: az életben is ilyen vagyok, imádok embereket nézni.
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy ha választhatnék egy szuperképességet, mi lenne az – és én azt mondtam, hogy a láthatatlanság. Nem azért, hogy elbújjak, hanem mert szerintem csodálatos lenne úgy figyelni az embereket, hogy nem tudják, hogy ott vagy. Mert abban a pillanatban minden más lesz: a mozdulataik, a gesztusaik, a kis fájdalmaik. Milyen valaki, mikor egyedül van és nem ‘viselkedik’? Nagyon intim helyzet. Valahogy ez a filmezésben is érdekel: hogyan lehet olyan helyzetet teremteni a színészeknek, hogy elfelejtsék, hogy épp film készül, és egyszerűen csak létezzenek.
Szóval ez a kettő – a figurám visszafogottsága és a rendezői figyelem – szervesen összefonódott. Részben tudatos volt, hogy a többiek kapjanak több teret, de közben természetesen is alakult így. A rendezés és a játék egyszerre pedig nekem valahogy mindig is kéz a kézben járt. Már gimnáziumban is úgy csináltunk előadásokat, hogy én játszottam is, meg rendeztem is. A Színművészetin is sokszor magunkat kellett irányítanunk. Úgyhogy ez valahogy belém épült – számomra ez egy nagyon természetes munkamód.
Minden csillag / Fotó: Kino Alfa
A fehér ló többször is visszatérő motívum a filmben, egy ponton még a kocsmában is megjelenik. Honnan ered ez az elem, és mennyire volt kihívás a lóval dolgozni?
Intuíció. Nincs rá egy exakt magyarázat. Anyám felhívott, hogy Lucáéknak (Magyarné Moravszki Luca, lovász – A szerk.) van egy lovuk, és nem kell-e a filmbe egy ló. Valahogy szeretem ezt a történetet, mert kicsit arról szól, hogy abból főztünk, amink volt. És ez a fajta nyitottság, hogy ami körülöttünk van, azt beengedjük a filmbe – szerintem ez nagyon fontos volt. Dönthettünk volna úgy is, hogy ez a ló nem kell, de úgy döntöttünk, hogy kell.
Akkor még nem tudtuk, miért, de aztán teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ad a filmnek egy nagyon erős, költői réteget. Annyira szépen szervesült, hogy a „Baszol te rendesen?” poénok ugyanabban a filmben vannak, mint egy fehér ló – és ez a kettő együtt valami nagyon erős kontrasztot teremt. Ettől lesz szélesebb az a perspektíva, amiben a film játszódik: egyszerre van benne egy nyers és egy költői világ, és ez nekünk sokat segített. És ami a gyakorlati részét illeti: azt hittük, hogy kihívás lesz, de nem volt. Semmi gond nem volt vele – konkrétan a legjobb fej ló, akivel valaha találkoztam.
Van valami, amit a forgatás során tanultál meg először rendezőként, amit biztosan máshogy csinálnál legközelebb?
Mindent most tanultam meg. Egészen más dolog egy nagyfilmet csinálni, mint egy kisfilmet: sokkal nagyobb a felelősség, nehezebb összefogni egy ekkora anyagot, és minden pillanat új volt. Minden egy tanulás volt, és mindegyikből le tudtam vonni valami fontosat. A legizgalmasabb az volt, hogy kipróbálhattam azt a módszert, ami igazán érdekel – hogy a színészekkel közösen, improvizációra építve hozzuk létre a filmet. Akár gimnáziumban, mikor amatőrként, naivan dolgoztunk. Ennek megvoltak a nehézségei, de rengeteg szépsége is. Most már tudom, hogyan vezetném a színészeket másképp, vagy hogyan hoznék ki még többet ebből az együttműködésből.
A vágás is hatalmas tanulás volt. Czakó Judittal dolgoztam, aki szerintem az egyik legjobb magyar vágó. Rengeteget tanított alázatról – arról, hogy hogyan dolgozz azzal, ami ténylegesen megszületett, és ne azzal, amit elképzeltél. Meg ott vannak az apróbb felismerések is, például hogy mennyit ad hozzá egy filmhez a hang. Ha tehetséges hangmérnökkel dolgozol (Balogh Péter), az hihetetlen módon képes megváltoztatni a film dramaturgiáját, új fókuszokat találni. És még most is tart ez a tanulás – a forgalmazással járó kihívások is új terep.
A Minden csillag stábja a szarajevói bemutatón / Fotó: Minden csillag-Facebook oldal
Volt olyan pillanat, amikor elbizonytalanodtál, hogy működik-e, amit csináltok? Mi segített ilyenkor?
Igen. Az első forgatási nap után teljesen elbizonytalanodtam. Január másodika volt, egész nap forgattunk, és estére azt éreztem, hogy egy rakás szar, amit csináltunk. És valahol tényleg az is volt. Valahogy mindenki be volt feszülve, nagyon akartunk valamit bizonyítani, meg valaminek megfelelni. Egész este nem tudtam aludni, másnap pedig odamentem a színészekhez, és azt mondtam: srácok, bocsánat, újratervezés. Elrontottam. Rosszul instruállak titeket, rossz az irány. Dobjuk ki ezt a napot, és próbáljuk újra – szabadabban.
És onnantól minden megváltozott. Az lett a jelszó, hogy vegyünk fel jó jeleneteket, ennyi. Nem kell történet, nem kell megfelelés. Csináljuk azt, ami nekünk jól esik, ami igaz. Hogy ez majd hogyan áll össze, az ráér később. Ha már így dolgozunk, adjuk meg magunknak a szabadságot, amiért egyáltalán belevágtunk.
Nagyon markáns ez az éjszakai, fekete fehér, téli, falusi szűk képi világ. Hogyan alkottátok meg Bánthó Csabával, mik voltak az elképzelések?
A barátságunk Csabival 19 éves korom óta tart, már 14 éve dolgozunk együtt, és ezalatt szépen, lassan alakult ki, hogy mi inspirál minket, merre megyünk közösen. Volt idő, amikor sok referenciából dolgoztunk, más filmeket akartunk megidézni, valamilyen stílushoz igazodni. De egy ponton elegem lett ebből. Elkezdett érdekelni, hogy mi hogyan akarjuk – nem másokhoz mérni magunkat, hanem megtalálni a saját hangunkat. Kvázi nem a divatot követni.
Ebben a filmben is ez vezérelt minket. Nem volt előre lefektetett szabályrendszer vagy vizuális koncepció papíron. Inkább minden jelenetnél azt néztük, mi áll jól neki: milyen fény, milyen kompozíció, milyen mozgás. Így alakult ki ez a fekete-fehér, téli, szűk világ – valahogy organikusan, a történet ritmusából és a helyszín
Mit jelentett számodra, hogy Szarajevóban debütálhattatok a filmmel? Hogyan élted meg a premiert?
Ez egy ajándék, szerintem. Nyilvánvalóan az ember nem a sikerért csinálja, én sem. De az, hogy egy szakmai közeg validálja azt, amit csinálsz, az teljesen nyilvánvalóan nagyon jól esik. És közben alázatra is tanít: rájössz, hogy évente több száz csodálatos film készül, és abból te csak egy vagy. Szóval nem érdemes túl sokat gondolni magadról. Ez egy hatalmas szakma, hatalmas piac, és már az is nagy dolog, ha egyáltalán ott lehetsz. Szarajevó pedig önmagában is egy elképesztően jó hely. Négy nap buli, vörös szőnyeg.
Minden csillag / Fotó: Kinfo Alfa
A kocsmavetítések ötlete izgalmas. Hogyan áll most ez a kezdeményezés?
Ez abszolút egy alternatív forgalmazás, mert nincs mögöttünk forgalmazó. Eddig három kocsmavetítést csináltunk – ennyire volt most energiánk –, és mindhárom elképesztően jól sikerült. Egyszerre nagyjából hetvenöt ember fért be, de nagyon szerették: lehetett inni, pálinkázni, kenyeret meg hagymát enni, igazi falusi hangulat volt. A film díszletét is felépítettük nekik, szóval teljesen bele lehetett merülni az egész világba. Többet most sajnos nem tudunk szervezni, de bízunk benne, hogy minél többen elmennek moziba. Nekünk ez most nagyon fontos, mert minél többen nézik, annál több helyen, annál tovább tudják majd műsoron tartani.
Színészként robbantál be a köztudatba az Aranyélet és A Király révén. Honnan jött az a vágy, hogy a Freeszfén rendezést tanulj, és hogy filmrendezőként folytasd?
Ez a vágy egészen a gimnáziumig nyúlik vissza. Ott csináltam az első színházi előadásaimat, és onnantól kezdve nagyon érdekelt a rendezés. Eredetileg rendező szakra akartam jelentkezni – akkor még színházrendezésre –, de abban az évben nem indult. Az egyetemen is rendeztem színházi előadásokat, tehát ez valahogy mindig ott volt bennem. Amikor megtudtam, hogy indul filmrendező mesterszak a Freeszfén, rögtön azt éreztem, hogy mennem kell.
Inkább színészként vagy rendezőként látod most magad a következő években? Pl. bevállalnál még egy olyan sorozatos kötöttséget mint az Aranyélet?
Rendezésből nem lehet megélni. Szóval teljesen egyértelmű a válasz. Nekem van egy skill-em, van egy diplomám, színész is vagyok, és most színészetből élek nagyrészt. Úgy képzelem el az életemet, hogy ez a helyzet valószínűleg nem nagyon fog változni – mármint a magyar kultúrfinanszírozás –, szóval muszáj lesz játszanom is. De közben rendezni is akarok. És ha lenne még egy olyan lehetőség, adná a Jóisten, mint az Aranyélet – ami ilyen színvonalas meg ennyire fasza dolog volt –, akkor teljesen nyilvánvalóan: azt kérdezném, hogy hol kell aláírni.
Olasz Renátó a forgatáson / Fotó: Herbály Blanka
Tarr Béla a tanárod volt, és hatása a filmedben is érezhető. Hogyan segített téged az alkotófolyamat során, és mi volt a legfontosabb tanács, amit tőle kaptál?
A legfontosabb tanács, amit Bélától kaptam, az az, hogy nincsenek szabályok. És hogy valójában nincs is történet – emberek vannak, létezés van, és azt kell őszintén megfogni. Ez a legfontosabb. A vágás alatt is végig ott volt, centiről centire végignéztük a filmet vagy ötször is. Azok meg már nagyon praktikus hozzászólások voltak. Az életben néha találkozol emberekkel, akiket mesterednek választhatsz. Ez mindig valami belső vonzáson múlik – azon, hogy téged mi érdekel igazán. Van, akit a történetmesélés izgat, van, akit az esztétika, vagy a kísérletezés. Az, ahogyan Béla gondolkodik a filmről, nagyon közel áll hozzám.
Tarr mellett kik azok a filmesek, akik inspirálnak téged?
Két filmet nézettem meg a színészekkel: Jarmusch, Florida, a paradicsomját és Cassavetes New York árnyai című alkotását. De ez inkább egy gesztus volt - csak azt akartam megmutatni nekik, hogy lehet improvizálva is jó filmet csinálni, és történet nélkül is működhet egy film.
Mi a helyzet a tévésorozattal, Pásztor Zolika felemelkedése és bukása - amivel a Hypewriter-pályázaton nyertél?
Szurdi Pannival megírtuk az első részt, meg a sorozat ívét is, ahogy a Hypewriter-pályázat megkívánta, de végül soha nem lett belőle sorozat – elkaszálták. Pedig nagyon bíztunk benne, hogy megvalósulhat, mert hittünk az anyagban, és szerettük volna megcsinálni. Viszont, ha az nincs, akkor valószínűleg a Minden csillag sem születik meg. Amikor kiderült, hogy nem lesz sorozat, az adott egy nagy löketet: hogy jó, akkor nincs semmink, de csináljunk valamit a semmiből. És így indult el ez a film. Szóval utólag még ezért is hálás vagyok annak a folyamatnak – mert közben rájöttem, hogy a sorozatgyártás igazából nem az én világom.
