Eggers köztudottan a részletek megszállottja. Legelső filmjéhez, a 2015-ös A boszorkányhoz a New England-i erdő mélyére költöző család faházát kizárólag a 17. században kéznél lévő eszközökkel építették; a 2019-es A világítotorony forgatásakor ragaszkodott hozzá, hogy saját, 75 láb magas tornyot emeljenek, működő és korhű fényszóróval. Szereplői kizárólag az adott időszakban hozzáférhető anyagokból készült ruhákat hordanak. Eggers rendezésében minden tárgynak, ami képernyőre kerül, szigorúan saját története kell, hogy legyen: hiába nem forog a kamera, hiába találták fel az öngyújtót, Willem Dafoenak akkor is egy darab szénnel kell újragyújtania antik pipáját.

Ez az eredetiség-fétis szerencsére nem tűnt el a mostani blockbuster keretei között sem. Az Északi hátterében legtávolabb úszó bárka is múzeumi replika értékű, a főszereplő Alexander Skarsgård egyetlen pár (nyilván a vikingek számára is ismert cserzőmódszerekkel készült) csizmát hord a film végéig, Nicole Kidman koronát helyettesítő fejpántjának külön történetet írtak.

A természetfeletti magától értetődő természetességgel van jelen Eggers filmjeiben. A puritán közösségből kivetett család hisz a boszorkányokban. Az öreg szatírszerű partiőr istenségként kezeli a világítótorony tetején égő lángot. A viking kultúrában a mitológia ugyanígy összefonódik az élettel: a legendás kardját szorongató élőhalottal ugyanúgy meg kell küzdeni, mint az apagyilkos trónbitorlóval.

Különbség viszont, hogy A boszorkány és A világítótorony egyaránt zárt, klausztrofób világokat mutat be, ahol valóság és rémálom határai elmosódnak. Ezekben a szerzői horrorfilmekben a jump scare-es riogatás helyett órákon keresztül kitartóan, zsigerileg nyomasztanak minket. Az Északiban ezzel szemben kinyílik a tér, Izlandtól a mai Oroszországig kalandoznak hőseink, akik számára tehát lehetséges továbbállni, nem ott lenni, ahol a rossz dolgok történnek.

Krisztus után 895-ben Aurvandill, a Hollókirály (Ethan Hawke) egy lélegzetelállító nyitójelenetben össznépi ováció közepette hazatér hadjáratáról fiktív királyságába, Hrafnsey szigetére. Felesége, Gudrún (Nicole Kidman) és fia, a bilihajú Amleth herceg már epedve várják. A családi idillt viszont hamar megbontja a király simlis kinézetű öccse, Fjölnir, aki késve érkezik, és beszólogat az uralkodónak.

A herceg neve és a hamarosan megkezdődő események alapján azt gondolhatnánk, a Hamlet újabb feldolgozásáról van szó (az expozíció valószínűleg a hajszínek és –stílusok okán az Oroszlánkirályt idézte), de a helyzet ennél bonyolultabb. Modernkori történészek szerint Shakespeare drámájának egyik fő inspirációja egy 12. századi dán történetíró, Saxo Grammaticus által lejegyzett sztori volt, melyben egy herceg, Amleth nagybátyja megöli apját és elveszi anyját, amiért ő később bosszút áll. Eggers társszerzője, az izlandi költő Sjón úgy írta a forgatókönyvet, mintha az elveszett saga lenne, ami Saxo Grammaticust ihlette. Szóval plagizálás helyett arról van szó, hogy a dráma és a film cselekménye tulajdonképpen egy tőről fakad.

Menetrend szerint érkezik a merénylet, a királyt megöli saját öccse. Érthetetlen módon Fjölnir és bérencei előbb a gyilkolás közepette szem elől vesztik a királyfit (a jogos trónörököst!), majd szemtanú, vagy bármilyen bizonyíték híján halottnak nyilvánítják, miközben ott sétálgat közöttük, hallótávolságon belül, egy piros köpenybe csavarva. De hát mitikus eredettörténet ez, engedjük el racionális fenntartásainkat. A kis Amleth végül csónakba száll és elmenekül, evezés közben bosszút fogad.

Évek telnek el. Amleth időközben felcsapott berserkernek (állatbőröket viselő harcos, aki harc előtt rituálisan trasznba ejti magát) és szlávokat gyilkol. Bosszújáról látszólag elfeledkezett. Aznap éjszaka összetalálkozik a látnoknőnek öltözött Björkkel, aki emlékezteti fogadalmára. Másnap Amleth váratlanul meghallja Fjölnir nevét: a legerősebb rabszolgákat az ő izlandi birtokára delegálják. Hirtelen ötlet által vezérelve megbillogozza magát és rabszolgaként száll fel az Izlandra tartó hajóra. Útközben összespanol az Anya Taylor-Joy által alakított szláv vajákosnővel, Olgával. Fjölnir mindkettőjüket kiválasztja, hogy családját szolgálják az izolált farmon, ők pedig szövetséget kötnek, hogy rémálommá változtassák az életét.

A film cselekményének legnagyobb problémája, hogy semminek sincs súlya. Súlytalanok a szereplők szavai, súlytalanok döntéseik és súlytalan haláluk is. Ennek szemléltetésére érdemes kiemelni néhány későbbi jelenetet.

Az első Amleth konfrontációja anyjával, ami önmagában a történet legérdekesebb pontja lehetne. Szóváltásuk nyomán kétségbe vonódik minden, amiben Amleth addig hitt: dekonstruálódik a szüleiről és viszonyukról alkotott nosztalgikus kép, de ezzel párhuzamosan új perspektíva nyilik meg előtte nagybátyja helyzetére és saját származására vonatkozóan. És ami a legfontosabb, felmerül a kérdés, hogy jogos-e az a bizonyos bosszú. De, és itt kezdődnek a problémák, ez kicsit sem zavarja meg Amleth-t. Ugyanúgy kitart a faék egyszerűségű motivációja mellett, hogy neki bosszút kell állnia. Megy, és gyilkolászik tovább.

Ugyanennek a problémának a másik oldala a mitikus környezetben szükségszerűen jelentőségteljes jóslat be-nem-teljesülése a film zárójeleneteiben. A film alapvetően sokat foglalkozik a sors fogalmával, szóval érdemes kitérni rá. Az Oidipusz király óta tudjuk, a sors arról híres, hogy nem lehet elmenekülni előle. Amleth ennek megfelelően korábban két rá vonatkozó próféciát is hall: először Björk közli vele, hogy legidősebb ivadéka királynő lesz, később pedig egy barlangban hesszelő sámán mondja neki, hogy eljön majd a pillanat, amikor választania kell családja iránti szeretete és ellenségei iránti gyűlölete között.

A drámai csúcspont felé közeledve aztán materializálódni látszik Amleth családalapítása és ilyenmód a trónörökös ivadék, eddig tehát rendben, Björk igazat mondott. Ezen a kritikus ponton Amleth felemlegeti a második jóslatot, és mi feszülten várjuk döntését. Evidens lenne, hogy a választás következtében vagy megússza a dolgot családjával, de ezért bosszúja beteljesítetlen marad, vagy legyőzi ellenségeit, de eközben elvész mindene, Taylor-Joyostul, gyerekestül. Hiszen a tragédia pont attól tragédia, hogy valami jelentőségteljes elvész. Ezzel szemben Amleth választása az, hogy nem választ, mi pedig egy méltatlan, szüperhősfilmet idézően giccses befejezést kapunk egy lávafolyó partján. Szóval akármit is hablatyolt a sámán a barlangban, Amlethnek nem kellett választania az égvilágon semmi között.

Az Északi esetében is aprólékos felkészülés előzte meg a filmezést, a legutolsó tárgyi rész is történelemhűségre törekszik. Tény azonban, hogy míg Eggers korábbi filmjeiben ez a történeti hűség komoly erény volt, itt inkább külsőséggé silányul. Az említett tárgyi részletek mellett A boszorkány például a szereplők szókincsén és szóhasználatán keresztül kiválóan mutatta be a 17. századi amerikai puritánok merev szabályokra épülő, patriarchális világát.

A szóhasználat valószínűleg itt is pontos, de döntő különbség, hogy a vikingek nem angolul beszéltek. A készítőknek így két lehetősége volt: vagy rövidúton megtanítani az egész szereplőgárdáját óészakiul, vagy angolul írni a dialógusokat. Eggers és stábja nyilván az utóbbit választotta, amiért nem is hibáztathatóak, de így már egyből nem rajonghatjuk körül az alkotást autenticitása miatt. Bizonyos helyeken persze megtérül a kutatómunka, például ahogy a sámán a csata előtt felkészíti a berserkereket, képileg-hangilag a film legemlékezetesebb jelenetei közé tartozik.
Az angol nyelv önmagában nem lenne probléma, ami azzá teszi, az az akcentus kérdése. Ugyanis a szereplők kamuskandináv (Taylor-Joy esetében kamuszláv) akcentussal beszélnek, ami Skarsgårdot és a Fjölnirt alakító dán Claes Bangot leszámítva egyáltalán nem hiteles, mi több, aláássa az összes történeti hűségre tett erőfeszítést.

A film képi világa természetesen gyönyörű, de ez 90 millió dolláros büdzsé esetén szinte elvárható. Az ok nélküli hatás definíció szerint giccs, maga a film pedig részben ezért olyan, amit sosem gondoltam lehetségesnek egy Eggers-film kapcsán: unalmas.
Az Északit többen kapcsolták össze a tavaly bemutatott The Green Knight-tal, abból a szempontból, hogy hasonló természetességgel építenek be mitológiai elemeket a cselekménybe. Talán sértő az összehasonlítás, de nekem sok szempontból inkább James Cameron Avatarját juttatta eszembe: egy elképesztően látványos, de tartalmatlan film.

Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy ez részben nem a rendező hibája. Ilyen pénzekkel mindig együtt jár a studiók nyomása, senki nem csinálhatja meg a benne élő filmet anélkül, hogy beleszólna egy sor profitorientált dilettáns. Eggers maga is kijelentette, hogy valószínűleg soha többet nem szeretne hasonló keretből dolgozni, mert ez szükségszerűen együtt jár valamifajta kontrollvesztéssel. De ez nem változtat azon, hogy a létrejött alkotás csalódástkeltő. Joggal várhattunk többet, mivel már kétszer is láthattuk, mire képes igazán ez a rendező, ha egy berserkerhez hasonlóan szabadjára engedi magában az állatot.