Filmhu: Úgy tudom, tele van a fiókod forgatókönyvekkel. Miért A vágyakozás napjai került ki onnan?
P.J.: Erre volt mód. Ennyire egyszerű. Erre volt pénz. Voltam olyan helyzetben, hogy hiába kaptam egy filmtervhez magyar, francia és koprodukciós támogatást, sajnos nem elegendőt egy olyan nagy volumenű produkcióhoz. Meg kell találni azt, amire van lehetőség, és van hozzá kellő akarás is.
Filmhu: Eddigi filmjeidben jellemzően kis történeteket láttunk több szálon futni, most viszont az egyenes vonalú dramaturgia mellett döntöttél. Miért?
P.J.: Most úgy érzem, hogy jobb lenne elmélyülni egy történetben, ugyanakkor tény, hogy nagyon szeretek játszani, és a játékra sokkal több alkalmat ad, ha több, sziporkázó történetet fűzöl össze. Egyre inkább a linearitás irányába megyek, ebben gondolkodom, mert így mélyebbre lehet menni lélektanilag, és kell egy bizonyos filmidő, míg lassacskán bele tudsz helyezkedni egy történetbe. És természetesen a forma függ a mondanivalótól.
Részlet az Ég veled!-ből
Filmhu: Jól gondolom, hogy ez egy nagyobb vállalás is? Hiszen a többszálas dramaturgia esetében átléphetsz az egyik történetből a másikba, ha az vesztett a lendületéből...
P.J.: Nem, ez így nem igaz. Hiszen hiába lépsz át egyikből a másikba, ha nem működik. A Rövidre vágva például nekem működött. De ott volt egy bizarr város, furcsa szereplőkkel, extrém helyzetekkel. Én viszont a bizarrt mostanában a hétköznapi határáig szeretem. Nagyon nehéz bizarr történeteket élvezetesen, és „természetesen” elmesélni. Bunuelnek sikerült egy-két filmjében. Hétköznapi emberek történeteiben gondolkozom, mert azt szeretném viszontlátni, aki ott lakik az utcánkban. Mindenfelé vannak különös történetek, a leghétköznapibb életet élő emberek mindennapjaiban is. Az a teóriám, hogy egyszerű emberek hétköznapi történeteit egy csapásvonalon kell bemutatni, extrémebb, abszurdabb történeteket pedig mozaik szerűen. Én most puritán módon próbálok gondolkodni. Részben azért is, mert a bizarrba mintha még több pénz kellene. A legfontosabb kérdés számomra most, hogy el tudom-e mondani azt, ami jelenleg érdekel? Nagyon sok mindentől függ, hogy az ember épp miről akar beszélni, mivel tud azonosulni, vagy milyen film tetszik neki. Függ a korától, a barátaitól, és attól a könyvtől is, amit éppen olvas. Ha tizenöt évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy ezt a könyvet fogom megvalósítani, valószínűleg csodálkoztam volna.
Filmhu: Tizenöt évvel ezelőtt csináltad az Esti Kornélt....
P.J.: Az egy különleges együttállás volt, egyszerre volt jelen az intuíció, az ösztönösség és a szakmai tudás.
Filmhu: Elmondanád pár mondatban A vágyakozás napjai történetét? Azért érdekelne, hogy neked miről szól ez a film, mert nekem például egészen máshol vannak a hangsúlyok, mint ami a szinopszisban szerepel.
P.J.: Inkább azt mondanám el, hogy miért volt számomra fontos megcsinálni ezt a filmet, és ezzel talán választ adok a kérdésre. Rettenetesen fontosnak érzem felhívni arra a figyelmet, hogy a család egy nagyon-nagyon fontos élettér. Azt gondolom, hogy nagyon meg kell becsülni, ha van gyereked. Nem szeretem, ha ez elsikkad, arra hivatkozva, hogy sok a dolgunk, nincs idő. Igenis úgy kell megpróbálni alakítani az életed, hogy a gyerek fő helyen legyen. Na, most a filmben szereplő házaspár esetében ez elsikkadt. Azután van egy másik fiatal, félig felnőtt-félig gyerek, akinek vannak homályos elképzelései a család fogalmáról, amelynek életében szeretne részt venni. Ebből születik valamiféle majdnem egymásra találás.
Részlet A boldogság színéből
Filmhu: Igen, de végül ez totális kudarcba fullad. Szinte minden filmedben az elidegenedést, a társas magányt, az idegenként egymás mellett élést jeleníted meg, A vágyakozás napjaiban viszont még a teljes kilátástalanságot is megkapjuk bónuszba. Azt gondolod, hogy ez a jelenünk?
P.J.: Nem gondolom, hogy itt elmagányosodásról, vagy elidegenedésről volna szó. Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos emberek - mint például ez a házaspár - nem tudnak túllépni azon a meccsen, ami zajlik köztük, és nem tudják újra megnyitni azokat a csatornákat, amiken keresztül az érzelmeiket, a szeretetüket ki tudnák bocsájtani. Egyfajta belső harc veszi át a dominanciát kettejük közt, a pancser felnőttek elrontják azt, ami lehetséges lett volna. Ha Rómeó és Júlia történetére gondolsz, ott is erről van szó. Áldozatul esik a két gyerek a felnőttek harcának. Itt is van egy ezt elszenvedő áldozat, a lány, Anna személyében.
{extrainfo}
Filmhu: De itt a végére minden emberi viszony befuccsol. Anna és a nő, vagy Anna és a barátja kapcsolata is zátonyra fut.
P.J.: Szerinted jó lett volna, ha mindenki megbocsájt a másiknak? Ebbe a dramaturgiába ez nem fér bele. Ha valamit akarsz mutatni, akkor azt határozottan tedd meg. Azt gondolom, hogy valóban vannak esetek, amikor így működnek a dolgok, hogy emberek elmennek egymás mellett. A lánynak is megvan a maga vétke, a fiú is másképp gondolta, és a házaspár is. Ezek az együtthatók nem vezethetnek máshova, mert mindenki úgy érzi, hogy becsapták. A nő azért nem tud a lánnyal tovább menni, mert Anna egyfajta tükör a számára, megmutatja, hogy milyen valójában. Túl sokat tud róla, és ez nem kellemes. Könnyen meggyűlölöd azt, aki olyan helyzetben lát téged, amire nem vagy büszke. Nézd, gondolkodtam azon, sőt, fel is vettük, hogy a két fiatal újra egymásra talál a film végén, de nem volt igaz. Hiteltelennek tűnt.
Filmhu: Felmerült bennem a kérdés, hogy a művésznek inkább feladata, felelőssége a valóságábrázolás, az, hogy tükröt tartson a társadalomnak, vagy a mozi másik fontos funkciója, a szórakoztatás. Számodra ez nem dilemma?
P.J.: De, természetesen felmerül, hogy milyen jó lenne szórakoztatni, de az is, hogy akkor feláldozol két-három évet az életedből úgy, hogy nem próbálsz meg valamiről beszélni, valami érvényes gondolatot megfogalmazni. Ezt kicsit luxusnak érzem.
Filmhu: Én itt nem a vígjátékra gondolok, pusztán arra, hogy van fény az alagút végén....
P.J.: Én nagyon szeretem, amikor van fény az alagút végén. Ez a történet így alakult, pedig tényleg mindent elkövettem. Hidd el, hogy én voltam a legcsalódottabb, amikor be kellett látnom, hogy ebben a történetben nincs helye happy- endnek. Értem ezt az igényt, és nekem is szükségem van rá, de van, amikor nem jön össze.
Filmhu: A vágyakozás napjai egyik főszerepét Schefcsik Orsolya alakítja hibátlanul, aki gyógypedagógia szakos hallgató. A másik főszerepet pedig egy francia színésznő, Catherine Wilkening. Nem féltél attól, hogy egy ilyen súlyos drámákat felvonultató filmben összeeressz egy profit és egy amatőrt?
P.J.: Orsi jócskán meg van áldva színészi képességekkel. Bejött a castingra, és láttuk, hogy jó, profibb sok profinál. Ez a lány gondolkozik, van esze a dolgokhoz, és vannak érzelmei. Ösztönösen jó. Nem is tartom amatőrnek.
"Anna egyfajta tükör a számára"
Filmhu: A francia színésznőre a koprodukció miatt esett a választás?
P.J.: Részben igen. Nyilvánvalóan magyar színésznőt is lehetett volna találni erre a szerepre, de egyezteteni már a színházi elfoglaltságok miatt nagyon nehéz lett volna. Őt egy előző filmhez castingoltuk Párizsban, ami végül nem valósult meg. Kicsit hozzá is alakítottam ezt a szerepet.
Filmhu: Orsolya egy néma lányt alakít. Végeztetek előtanulmányokat ennek kapcsán? Törekedtetek bármilyen szintű hitelességre, vagy a szimbolikán volt a hangsúly?
P.J.: Ha valaki nem szólal meg, azzal másokat beszédre késztet. Ebben a szituációban mindenki próbál valamiféle kommunikációt kitalálni, viszonyulni. Tehát ez elsősorban egy eszköz volt.
Filmu: Kardos Sándor letisztult és rendkívül szikár, néhol fekete-fehér, néhol szürke képei alapvetően meghatározzák a film hangulatát. Miért döntöttetek a fekete-fehér mellett?
P.J.: Puritán filmet akartunk, a szó jó értelmében. Annyira szeretem például Rohmernek az Éjszakám Maudnál című filmjét! Egyszerűen, tisztán beszél. Érdekel, mi történik a hőseivel, nincs semmi flikk-flakk.. A színészekre és a történetre akartunk koncentrálni. A történet maga is kijelentő mondatokból áll. A lánnyal akartunk együtt menni, a lassú fahrtok, a szép leíró képsorok megpróbálják becsalogatni a nézőt a „lány fejébe”. Soha nem másodlagos, hogy egy mondatot hogyan írsz le – akár a forgatókönyvben, majd később a kamerával. Ha eszembe jut Thomas Bernhard egy-egy könyve, mindig lenyűgöz, hogy hogyan vannak azok a nagyon-nagyon egyszerű mondatok egymás után téve!. Az ő prózája is költészet. Na, Thomas Bernhardot nem látom színesben soha. Ha Szentendrén sétálsz télen, az is fekete-fehér, ott a karácsony is fekete-fehér.
Filmhu: A 41. Magyar Filmszemlén debütál A vágyakozás napjai. Van már hazai forgalmazó, illetve külföldi fesztiválmeghívások kilátásban?
P.J.: A külföldi premier már megvolt, novemberben, a Kairói Filmfesztiválon, ami egy A-kategóriás fesztivál. Ott jól fogadták a filmet, további meghívást is kapott.. A következő verseny márciusban lesz San Jose-ban, Kaliforniában.
Filmhu: És mi a helyzet az Én, Te, Ők című filmterveddel, amelyről 2007-ben beszéltél a filmhunak?
P.J.: Azt egyelőre nem tudom megcsinálni, túl drága, be kell látnom, hogy egyszerűen nincs annyi pénz jelenleg az én nevemre címezve. Van egy új terv, de azzal kapcsolatban egyelőre még csak annyit árulok el, hogy lesz benne egyfajta happy end.
Nézd meg a film előzetesét!
