Pákozdi Ágnes: Nyugatra kellett mennem ahhoz, hogy másképp nézzek Keletre

Kifejezetten kacskaringós úton jutottál el Cannes-ig, ahol a Rigó, rigó, szederinda világpremierjét tartották. Budapestről indultál, jött aztán Berlin, Los Angeles, Grúzia és még Kirgizisztánban is megfordultál. Ennek meg is lett a gyümölcse, a legutóbbi hír, hogy augusztusban Szarajevóban a fődíjat és a legjobb főszereplő díját nyerte a Rigó. Tudatos döntés eredménye, hogy ilyen sok helyen tanultál, illetve filmeztél?

Inkább azt mondanám, hogy egyik lépésből következett a másik. Budapesten születtem, ott nőttem fel. A családunkban gyakorlatilag nincs művész, ennek a pályának nálunk nincs hagyománya. Az apukám unokatestvére a 70-es években disszidált Párizsba, és belőle lett fotós. Ő volt a kivétel és a fekete bárány. Rendszerváltó szülők nagy reményű gyermekei voltunk, akik arra hivatottak, hogy meglévén rá a lehetőség, megváltsák a világot. Menjünk jogra, közgázra vagy műegyetemre. Értelmiségi család sarjaként persze a kultúra fontos, színházba járni, filmeket nézni érték, de ez hobbi, és nem több. Kezdetben abszolút magamévá tettem ezt a gondolkodásmódot, el is mentem a közgázra megérteni mi lesz az országnak a legjobb.

Érdekesnek találtam, a makro- és mikroökonómiát nagyon szerettem, bekerültem a Rajk László Szakkollégiumba, tehát gyakorlatilag megnyílt előttem az út a biztos jövő felé, de 20-21 évesen elkezdett a fejemben motoszkálni, hogy mi lenne, ha a hobbimat is tanulhatnám.

A fotózás már tizenéves koromban megjelent az életemben. Akkor vettem egy Fed2 fényképezőgépet, és a párizsi nagynénim kézzel írott levelekben magyarázta el, hogy mi az a zársebesség, a blende és egyéb alapvető összefüggéseket.

Pákozdi Ágnes a Rigó, rigó szederinda forgatásán

Hogy lett ebből mozgókép?

Volt egy zseniális filmklub az Örökmozgóban, amit két radnótis irodalomtanár tartott, Arató László, Fábián Mártonnal felváltva. Végignéztük az Antonioni- és Bergman-filmeket, Makavejevet, kvázi végigvettük a klasszikusokat, amit mindig egy tartalmas beszélgetés követett. Szóval a film szeretete is korán megjelent, már 14 éves koromban, de sokáig azt hittem, nem egy legitim dolog, ha valaki a hobbiját választja szakmának. Később gyakorlatilag titokban jelentkeztem az ELTE filmelmélet és filmtörténet szakára.

Ez egy sorsdöntő fordulat volt az életemben. Nagyon inspiráló emberek tanítottak, a szak egész tanári karát kívülről fújom a mai napig. Számomra fontos kiegészítője volt a képzésnek a gyakorlati szeminárium amit Sós Mari, Pálos György, Ferenczi Gábor tartottak. Kaptunk egy MiniDV kamerát, három lámpát, és szinte minden héten forgattunk valami apróságot. Egy nagyon jó társaság jött össze, akikből aztán mind filmes lett, Berkes Juli, Lovas Nándor, Réti Péter. Együtt kezdtük, egy évfolyamba jártunk. Nagy Bori is oda járt, aki szintén Berlinben kötött ki rendezőként.

Hogyan következett ebből Berlin?

Ekkor harmadéves voltam a közgázon, és azt gondoltam, hogy a világbéke jegyében azt még befejezem, hogy utána már azt csináljam, amit valóban akarok. Két évig párhuzamosan végeztem a közgázt és a filmszakot, majd lediplomáztam, és nyertem egy szuper ösztöndíjat a Berlini UdK (Universität der Künste) experimentális videó szakára. Az ELTE-n forgatott kisfilmek alapján választottak ki, és gyakorlatilag ez volt a váltás elmélet és gyakorlat között. Anno csak egy évre akartam kimenni, most 15-nél tartok.

Az ösztöndíj letelte után Moszkvába költöztem - ez egy másik történet - onnan jelentkeztem a berlini filmakadémiára, a DFFB-re. A fal leomlása előtt megvolt mindkét Berlinnek a saját filmiskolája. A DFFB volt a nyugat-berlini, ahol a '68-asok nyomán alakult meg a filmakadémia, és az első időszakban egy politikusan gondolkodó szabadelvű akadémia volt ahol a diákok együtt csinálták a filmeket, különféle pozíciókban. Ez újító volt a hagyományos szakokat indító filmiskolákkal szemben, és erre a hagyományra sokáig hangsúlyt fektetett az akadémia. Azóta az évtizedek során szétváltak az alapvető szakok rendező, operatőr, forgatókönyv és producer szakra, de a mai napig egy kislétszámú intézményről van szó, ahol mindenki ismer mindenkit. 2009-ben az évfolyamunkban hét operatőr között én voltam az egyetlen külföldi.

A Rigó, rigó szederinda stábja Cannes-ban

Hogy jött az életedbe Moszkva?

Az egy privát ügy volt. Visszatérve a rendszerváltó generációra az első olyan évfolyamba jártam, akinek már nem oroszt kellett tanulni az iskolában, hanem angolt. A szüleink a nyugati nyelveket erőltették, toltak minket nyugatra. Azzal nőttünk fel, hogy „ruszkik haza”, hétévesen a „Bye-bye Szását” énekeltük, le a kommunizmussal. Berlinben jöttem rá, hogy létezik egy másfajta olvasat is. A nyugat-berlini kommunistákra vagy marxistákra gondolok. Létezett egy másik baloldal, akikben nem élt közvetlenül a sztálinizmus borzasztó traumája, másképp gondolkodtak baloldaliságról, kommunizmusról és Moszkváról is.

Nyugatra kellett mennem ahhoz, hogy másképp nézzek Keletre. Az orosz irodalom nálunk is és a családunkban is nagyon fontos volt, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov aztán később Szorokin, Ulickaja abszolút mély nyomot hagytak bennem, de valahogy az kellett, hogy abból a nagyon kemény, egyvonalú doktrínából, ami Magyarországon az oroszokat leírta, átkerüljek egy olyan közegbe, ahol ez messze nem volt ennyire fekete-fehér. Fontos hozzátennem, hogy most 2008-ról beszélek, és nem 2023-ról, ami megint egy teljesen más történet.

Moszkvában először egy kereskedelmi csatornának dolgoztam, akik riportokat készítettek Nyugat-Európában. Egy adott témát jártak körül, aminek kapcsán például interjút kellett készíteni az amszterdami főpolgármesterrel, és nekem kellett leszervezni a stáb forgatásait. Jól tudták kamatoztatni a nyelvtudásomat, később pedig egy dokumentumfilmeket gyártó céghez kerültem. Egy év alatt magamra szedtem valamennyi oroszt, ami majd később lesz érdekes.

Ekkor jutottál el Kirgizisztánba is?

Az később történt. Berlinben én voltam az osztályban az egyetlen nem német operatőr, ezért nagyon sok nemzetközi projekt talált meg. Valójában mindig is a narratív fikció illetve a dokumentumfilm érdekelt, a reklám és a tévé sosem, de oda nem németként kifejezetten nehéz is bekerülni. Egyszer csak megtalált minket egy Berlinben élő kirgiz forgatókönyvíró. Egy kirgiz blockbuster volt az álma, romantikus vígjáték egy ottani rocksztárral.

Ez egy elképesztően jó játszótér volt számunkra, mivel Kirgizisztánban abszolút megszűnt a filmipar a Szovjetunió felbomlása után. Ott álltak szaktudás nélkül, így minket hívtak nyugatról, hogy hozzuk a know how-t. Fővilágosítóként oroszul vezettem a kirgiz fiúkat. Akkor még diák voltam, de már túl voltam az első olyan nagyjátékfilmemen, amiben vezető operatőrként vettem részt.

Egy aránylag bárgyú romantikus vígjátékot forgattuk valóban a helyi szupersztárral, a producerek mindent lehetővé tettek, megkaptuk a tévéstúdióból a kránt, lovagoltunk, siklóernyővel forgattunk romantikus jeleneteket a kirgiz sztyeppén. Hatalmas élmény volt. Ott például nagy hasznomra vált, hogy töröm az oroszt. Ahogy később Grúziában is.

Mesélj arról is, hogy jutottál el Los Angeles-be!

A lengyel Cameraimage fesztiválon, Lódzban jött ez a lehetőség, ott találkoztam Zsigmond Vilmossal. Tudtam, hogy ő és Xantus János szervezték a jó hírű Kodak Operatőri Mesteriskolát, ahova a kezdetektől szerettem volna elmenni. Odamentem Zsigmond Vilmoshoz, hogy Xantus halálával mi lesz ezzel a Kodak szemináriummal? Azt mondta, hogy az sajnos nem lesz már, viszont Los Angelesben van egy másfél hónapos operatőr masterclass (Global Cinematography Institute). Hollywood krémjéből jöttek különböző témakörökben az operatőrök, de alapvetően Zsigmond Vilmos és Jury Neyman, egy évtizedek óta Amerikában élő orosz operatőr szervezte ezt a képzést.

Jelentkeztem rá, és felvettek ösztöndíjjal. Közben a berlini filmakadémiára csereprogrammal érkezett egy Los Angeles-ben tanult kínai rendező, akivel forgattunk egy rövidfilmet. Vele megbeszéltük, hogy a Los Angeles-i masterclass mellett leforgatjuk a CalArts művészeti iskolán esedékes diplomafilmjét. Tehát össze tudtam kötni a tanulást forgatással, és még Zsigmond Vilmost is megtapasztaltam mesterként, aki a rákövetkező évben eltávozott. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy tanulhattam tőle.

Megfordult a fejedben, hogy szerencsét próbálsz Hollywoodban?

A vezető tanárokkal a masterclass végén volt egy elbeszélgetésünk. Tehetségesnek tartottak, felvázolták hogy hogyan tudnánk felépíteni a hollywoodi karrierem. Ez azt jelentette volna, hogy feladom Berlint és Európát, és odaköltözöm. Felvázolták a következő három évem stratégiáját és céljait. Los Angelesben minden a filmről szól, de a kinti életforma és a képzés tapasztalata ráébresztett, alapvetően ez egy tőlem távol álló világ, én más szemszögből láttam a filmezést és a létezést.

Eljutottál még valahova a diákéveid alatt?

Kínában is forgattam három hetet, az nagyon kemény volt. Nem a rövidfilm, az érdekes volt, hanem a rendszer és annak közvetlen hatása a munkánkra. A hotelben, már nem emlékszem melyik, Pekingtől nem messze fekvő kisvárosban, azt mondták, hogy ide külföldi nem teheti be a lábát. Éjjel csempésztek be, aztán hajnalban ki a hotelből, mert nem volt más szállás. A film egy ujgur párról szólt a hegyekben, amely kisebbséget több mással egyetemben a kínai vezetés elnyom. A rendező már az előkészítés alatt csak zajos utcákon sétálva volt hajlandó bizonyos kérdéseket megvitatni, majd később kiderült a fővilágosítónkról, hogy besúgó volt.

Pákozdi Ágnes és Elene Naveriani

Számos országban es kontinensen forgattál, eközben letisztult benned, melyik filmkultúra áll a legközelebb hozzád?

Magyarországon éltem 23 éves koromig, és ez alapvetően meghatároz. A magyar filmkultúra belém ívódott, és ezzel valójában később, Berlinben szembesültem. Voltak olyan gyakorlatok, ahol választott filmjeleneteket kellett hozni, és itt világossá vált - nemzetközi osztály voltunk -, hogy ki milyen filmkánonnal érkezett. Itt jöttem rá, hogy engem a kelet-közép-európai kultúra meg fog határozni egész életemben. A mai napig mondják, illetve keresnek meg rendezők azzal, hogy tetszik a munkád, és látják rajta ezt a vonalat. Ezek a filmkánonok persze keverednek, például a kínai-amerikai rendező nagy Tarr Béla-rajongó, és én is nagyra tartom Tarr filmjeit, ahogy Medvigy Gábort és Fred Kelement is. Ez már egy nemzetközi filmes közösség, ahol néha összefutnak a szálak.

Erre nagyon jó példa a Svájcban élő, grúz Elene Naveriani, a Rigó, rigó, szederinda rendezője. Körülbelül akkor került ki Svájcba, amikor én Berlinbe, hasonló az élettörténetünk és a karrierünk, és nagyon jól értjük egymást. Hétszer forgattunk együtt, négy rövid- és három nagyjátékfilmet, 2013 óta minden második évben forgattunk Grúziában. Nagyon hasonló a kultúránk, az esztétikai érzékünk. Kettőnk világa könnyen átjárható.

Hol érzed magad otthon?

Berlinben és Budapesten. Lassan Grúziában is.

Ha jól sejtem, jó érzés, ha valaki minimum két helyre tudja azt mondani, hogy otthon érzi magát ott.

Jó érzés, de persze megvannak az előnyei mellett a hátrányai is. Budapesten és Berlinben is van családom, sok barátom él itt és ott. Olyan régóta élem ezt a kétlaki életmódot, hogy már nehezen tudnék csak egy helyen élni. Ez egy újfajta identitás, szeretem mindkét helyet, és időnként jó érzés az egyikből a másikba menekülni, amikor éppen elegem van.

Grúziában tudnál élni?

Ott leginkább dolgozom, ezért ez nem merül fel igazán, de tudnék ott élni, megjártam Moszkvát, Kirgizisztánt, van már tapasztalatom abban, ha a létbiztonságnak egy más szintjén kell mozognom.

Grúzia elképesztő egyvelegét adja a megbízhatóságnak és a megbízhatatlanságnak. Amikor egy film előkészítésén dolgozom ott, pontosan tudom, hogy máshogy kell viszonyulni a tervekhez, hiszen olykor az utolsó pillanatban dől el, hogy a terv szerint tudjuk-e megcsinálni vagy sem. Hiába épül ki Elene köré egy egyre nagyobb és egyre stabilabb filmes család a legmegbízhatóbb emberekkel, mindig tud minket meglepetés érni.
Gyakran rajtunk kívül álló dolgok, például leomlik az út vagy a daruskocsi beleragad a tengerparti homokba, ráadásul egymás után kétszer, miután a vezető biztosított minket arról, hogy meg tudja csinálni. Utolsó pillanatban estünk el helyszínektől a legkülönbözőbb okokból. Nagy rutinom van már a rögtönzés terén, és ebből a szempontból a grúzok is nagyon talpraesettek és kreatívok, emellett valóban közösségi lelkek, nagyon szeretek ott forgatni.

Wet Sand

A Wet Sand egyik fontos karakterévé lép elő az a csodás tengerparti bár a Fekete-tenger partján. Később persze bonyolódik a sztori, de a film elején az volt az érzésem, én is akarok egy ilyen bárt a grúz tengerpartra.

Azt mi építettük. Konkrétan Keti Nadibaidze csapata.

Hangulatos bárt építettetek.

A falai megvoltak, lomtár volt, ezeréves kacatokkal tele. A fateraszt is mi építettük hozzá, és a tulajdonossal előre lebeszéltük, hogy ne számítson arra, hogy a teraszt megkapja, mert fel fogjuk gyújtani. Vagy legalábbis egy részét. A tulajdonos ekkor már eladta a házat, ki tudja, mennyit tudott erről az új vevő, hogy majd jön egy filmstáb, es felgyújtja az új tulajdonát. Nyitott kérdés volt, a pirotechnikusunktól is függött, hogy milyen állapotban veheti majd át a házát. Aztán nagyobbat is robbant a gyerek által a teraszra dobott gyújtószerkezet, mint a teszteken, de azért megmaradtak a falak.

A Wet Sand női főhősének a farmerkabátjára az van nagy betűkkel ìrva, hogy Follow Your Fucking Dreams. Az eddigi életutad alapján akár te is viselhetnéd.

Abszolút.

Követted az álmaidat.

Az egész azzal a felismeréssel kezdődött, hogy lehet azt választani, ami a hobbid, ami a szerelmed. Berlinben aztán az ösztöndíjjal megvolt az anyagi függetlenségem, megvolt a szabadságom, nem volt vesztenivalóm.

Ha már elindultam ezen az úton, akkor hű maradtam hozzá. Ez azt is jelentette, hogy voltak egzisztenciálisan nehéz évek, de mindig azt mondtam magamnak, ha biztonságra vágyom, ha a meggazdagodás érdekel, akkor miért nem maradtam közgazdász? Ezért nem forgattam soha reklámot. Az az elv vezérelt, hogy csak olyanba vágok bele, amivel tudok azonosulni, ami érdekel, ami értéket teremt egy általam fontos szempontból. Ez nagyon nehéz volt az első években.

Volt egy időszak, amikor világosítóként, segédoperatőrként dolgoztam, de egy adott ponton hoztam egy döntést, hogy onnantól csak operatőri munkákat vállalok. Az átmenet rizikós időszak volt, de megérte, mert most már olyan ajánlatok találnak meg, amik közül tízből kilenc érdekel. Kemény szűrőt alkalmaztam, megválogattam, kikkel dolgozom együtt, viszont elmegyek értük messzire. Úgy érzem, ennek az utóbbi években beért a gyümölcse.

Wet Sand

Magyarországi traumák és grúz kalandok

Mondtad, hogy megvan az összhang közted és Elene Navieriani, a Rigó, rigó, szederinda rendezője között. Mesélj a munkapcsolatotokról, pontosan miért tértek vissza mindig egymáshoz?

Tudjuk jól, hogy nagy privilégium együtt felépíteni valamit, és közben az is megadatik, hogy a saját hibáinkból tanulhatunk. Nagyon hasonló az értékrendünk, politikailag is hasonlóan gondolkozunk, sok mindenben közelít a szocializációnk is, persze nagy különbség hogy míg ő két háborút is megtapasztalt, nálunk békés rendszerváltás zajlott. Amikor először jártam Grúziában, az volt az érzésem, mintha egy tíz évvel azelőtti Budapestre érkeztem volna meg. Egyszerűen értjük egymást, és jól tudunk együtt gondolkozni. A közös filmek sorozatos nemzetközi sikerei pedig lehetővé tették a következő finanszírozását.

A Rigó, rigó, szederinda egyik fő témája, hogy a zárt falusi közösség kizárja azt, aki más, aki nem követi a falu szigorú normarendszerét. A forgatáson te voltál az idegen, téged ért emiatt hátrányos megkülönböztetés?

Én ott a nyugati vagyok, engem nem ért rossz élmény. A grúz egy nagyon melegszívű nép, viszont komoly megkülönböztetés éri ott a különböző kisebbségeket az etnikai vagy szexuális hovatartozásuk miatt. Részben erről szól az Egy csepp napfény, amelynek a főszereplői egy Tbilisziben élő nigériai férfi és társai, illetve a helyi szexmunkások, akik mind az éj leple alatt élik láthatatlan életüket, és a diszkrimináció közös élménye sodorja össze a két főszereplőt. Egy korábbi rövidfilmünk (Gospel of Anasyrma) a Tbiliszi Pride-on történt atrocitások nyomán írt történet egy grúz fiatal férfi és egy transznő ellehetetlenített szerelméről.

A nigériai srác hogy kötött ki Grúziában?

A filmet az a jelenség inspirálta, hogy Nigériában sokan Amerikába akarják küldeni a gyerekeiket, de először Grúziába küldik, azt hiszik, hogy onnan már könnyebb lesz eljutni Amerikába.

A Rigó, rigó, szederinda forgatása

Fura logika. Az megtörtént, hogy a névegyezés miatt (az egyesült Államok egyik államát Georgiának hívják - a szerk.) tévedésből kötöttek ki Grúziában?

Mesélték, hogy még ez is előfordult.

Tematikailag hasonló filmeket csináltok, a kirekesztett főszereplő küzd az igazságáért, a jogaiért.

Igen, ez mindig alapvető mozgatórugó. Amellett, hogy Elene és én is személyesen is megtapasztaltuk a diszkrimináció valamilyen formáját, kimeríthetetlen és sokoldalú téma a társadalmi kirekesztésre és igazságtalanságra való érzékenyítés.

Hadd védjem meg a grúzokat, náluk a vendégszeretet a kultúrájuk alapvető része.

Ez tény. Alapból ez így is van. Ez egy többpólusú világ, amelyben a vallás és a család központi szereppel bír, konzervatív értékek mentén. Viszont a tbiliszi klubélet annyira színes és nyitott, hogy a berlinivel vetekszik, a Bassiani például egy világhírű klub. Láttam egy riportot öt nagyon jól menő és híres grúziai klubról, és mindegyiknek nő a menedzsere. Persze ez azért egy tradicionális értékek mentén rendeződött, patriarchális társadalom, és ezt a magyarról is el tudom mondani. Nem véletlen, hogy ő Svájcban lett rendező, én pedig Berlinben lettem operatőr.

Ha nem mész ki, szerinted hogy tudtál volna érvényesülni operatőrként Magyarországon?

Lehet, hogy én lettem volna a kakukktojás, de ki tudja, nagyon kevés a példa az érvényesülő, komoly karriert építő női operatőrre itthon. Kétlem hogy a magyar nők tehetségtelenebbek lennének mondjuk a francia vagy német kolléganőknél, ahol egész más az operatőrök nemek közti aránya.

Elmondok néhány történetet, hogy miért nem próbálkoztam egy jó ideig Magyarországon. Berlini diákéveim alatt bedolgoztam egy magyar nagyjátékfilmbe, mint loader. Marha jó volt az operatőr, a rendező szintúgy, és nagyon kemény a munka. Filmre forgattunk.. Körülbelül két-három hete voltam ott, amikor elkövettem egy nagyon nagy hibát. Hozzátéve azt, hogy aznap kiesett a másodasszisztens. Tehát az ő munkáját meg kellett osztani az elsőasszisztens és köztem. És akkor még nem volt elég kiállásom ahhoz, hogy azt mondjam, ezt a kiesést nem vállalom egy ilyen nagy költségvetésű forgatási napon. Aztán egyszer rossz filmet fűztem be, ebből nagyon nagy kár is keletkezett, ennyi. Ez volt az első hibám, rögtön repültem.

Rigó, rigó, Szederinda

Ez melyik film volt?

A Délibáb. Ezen a forgatáson értek még rossz tapasztalatok: olyan pillanatokban, amikor nem zavartam, próbáltam érdeklődni a fővilágosítónál a szakmai döntésekről. Olyan lekezelő módon küldött el a francba, hogy jaj, kiscicám, neked ehhez még nagyon sokat kell nőnöd. Elképesztő macsó hadsereg hangulat uralkodott a világosítók között. Általános tapasztalatom volt otthon nem csak a saját irányomba, hogy bizonyos technikai területeken, ha hibázol, akkor azért hibázol, mert nő vagy. Nem azért, mert fiatal, vagy tapasztalatlan vagy, hanem mert nő.

Ezeket a tapasztalatokat viszont komoly tragédiák követték. Miután a kezdetektől fogva két filmes jóbarátom, Lovas Nándi és Réti Péter, fiatal táltos producerekként fél év különbséggel lettek öngyilkosok, úgy döntöttem, hogy ezt az országot egy jó időre magam mögött hagyom.

Arra is láttam példákat, hogy azok az operatőrnők, akiket felvettek és az SZFE-re jártak, nem kapják meg a nagyjátékfilm lehetőségét. Adott esetben női rendező vagy producer kollégáiktól. Ha együtt is dolgozták végig a tanulóéveket, a diplomáját mégis férfi operatőr kezébe adja. Nem kötelező nőknek nőkkel dolgozni, nem ezt mondom. De ha egymásnak sem adjuk meg a bizalmat egymás között, marad minden a régiben. Berlin azért is volt nagyon jó iskola számomra, mert rengeteget forgattam kisebb-nagyobb filmeket, és eleget hibázhattam kis téttel. A hiba előfordul, szükségszerű és építő. de ha ezt a nemedre fogják, abban semmi konstruktív nincs, csak visszavet, elbizonytalanít vagy feldühít.

Ezt úgy mondom, hogy kétségkívül rengeteg a kiváló magyar operatőr. Még azt is megkockáztatom, hogy az itthoni képzés szakmailag akár jobb is lehet, mint Berlinben. Abban viszont biztos vagyok, hogy sokkal kevesebb lehetőséghez jutottam és sokkal kevesebbet forgattam volna az elmúlt 15 évben.

Mi kéne ahhoz, hogy visszagyere Magyarországra operatőrködni?

Kérdezgetnek sokszor, hogy miért nem költözöl haza, nagyon sok barátod van itt, fél Hollywood itt dolgozik. Egy nagy szünet után az utóbbi időben előfordult párszor, és valóban szeretek Magyarországon dolgozni, ez az otthonom, az anyanyelvem, de a függetlenségemet és szabadságomat Berlin jelenti. Itt lenne az ideje, hogy a hét éves kislányom rendesen megtanulja a nyelvet, de ott járjon iskolába, ahol befóliázzák a könyveket és borzasztó állapotban van az oktatási rendszer? Ezt nem tehetem meg vele.

Legutóbb az Infinity Poolt forgattam itthon 2021-ben. Ez egy magyarországi szervízprodukció volt, amiben 2nd unit es B cam operatőrként dolgoztam hat hetet. De nem a magyarok hívtak. Karim Hussain kanadai DOP, aki szerintem egy zseniális operatőr, megtalált neten. Hitetlenkedve nézte, hogy egy nő sincs a kameracsapatban. Nekiállt női operatőrt keresni ebben az országban, és megtalált engem Berlinben. Összesen hármunkat talált nagyjátékfilmes tapasztalattal. Ehhez képest a magyar gyártó és produkciós cégeknek kevésbé progresszív a hozzáállása. De lassan talán alakul a helyzet, Hollywoodban és Nyugat-Európában is egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a helyzet megváltoztatására. Egyrészt sokat jelentett, hogy Karim esélyt adott, másrészt egyáltalán nem bánta meg, nagyon elégedett volt az anyaggal. Szakmailag érdekes és jó volt a forgatás, továbbá élmény volt magyarul dolgozni magyar stábtagokkal.

Mia Goth az Infinity Poolban

Korábban említetted, hogy egy projektet akkor vállalsz el, ha személyesen is tudsz kőtödni hozzá. Az Infinity Poolnál nem operatőr voltál, itt is fontos volt, hogy a téma érdekeljen?

Szerintem messze ez lett Brandon Cronenberg legjobb filmje. Érdekes könyv volt, megfogott benne a társadalomkritika, de nem annyira az én világom. Két órát dumáltam Karimmal az interjún, megnéztem a munkáit, azt a filmet leginkább az operatőr miatt találtam izgalmasnak.

Kiderült a szettben, hogy nagyon jól értjük egymást, és nagy szabadságot adott. Az első pár nap után azt mondta, ezek a kompozíciós irányvonalak, és egyébként csináld úgy, ahogy érzed.

Az operatőri munka egyik legjobb része a formanyelv előzetes megalkotása. A Pool esetében is érzékeltem a mélyen megalapozott vizuális koncepciót. A Das Melancholische Mädchen (Az egyetlen Pákozdi által fényképezett nagyjátékfilm, amit bemutattak a magyar mozik Ugye boldog vagy? címen - a szerk.) és a grúz filmek, bár nagyon eltérő a képi világuk, is én vagyok, viszont az Infinity Poolnál nem kellett teljesen egyetértenem minden döntéssel. Volt erre egy extrém példa, amivel abszolút nem értettem egyet, és azt mondtam, ezt én nem akarom felvenni. Erről nem volt szó, ez nem volt a forgatókönyvben, ez nekem túl sok. Ez egy hallucinációs snittkép volt.

Amikor egy orgiát hallucinál a főhős?

Igen, az orgiával semmi bajom, abszolút jó az orgia, de ott volt néhány olyan preparátum, ami nekem tartalmilag nem fért bele. Ez az utolsó nap volt, addigra kialakult egy olyan bizalmi helyzet, hogy tudtam, hogy következmények nélkül mondhatok nemet. Utána sokat gondolkodtam a képalkotás felelősségéről, mint operatőr, mint svenkelő operatőr és mint technikus.

Engem is a testhorrorba csomagolt társadalomkritika fogott meg a legjobban. Gazdag nyugatiak elmennek a fejletlen Keletre, ahol lehullik róluk a civilizációs máz, a vagyonuk miatt kiélhetik a deviáns vágyaik. Ez tulajdonképpen a modernkori gyarmatosítás.

Abszolút, angol legénybúcsú Budapesten, csak még szélsőségesebb változatban. Azért is volt nagy élmény, mert láthattam hollywoodi sztárokat dolgozni, Alexander Skarsgard és Mia Goth is zseniális volt. Jó volt látni a professzionalizmusukat, és hogy értik, amit csinálnak.

Az Infinty Pool forgatásán

Mia Goth annyira meggyőző volt a manipulatív, zakkant csábító szerepében, hogy szinte már ijesztő volt, hogy a valóságban is hasonló lehet. Mit tapasztaltál?

Voltak erős pillanatai. Egy jelenetet nulla fokban, viszont nyári ruhában kellett eljátszania éjszaka, és nem hozta azt a teljesítményt, amit önmagától elvárt. Ettől teljesen kiborult, és Cronenbergnek sem hagyta, hogy elvágja a take-et, aki ezt bölcsen ráhagyta. Mia megküzdött az elemekkel és önmagával, és végül megcsinálta, de közben az egész stáb síri csendben összefagyva állt, hogy mi fog itt történni.

Filmekkel jobb hellyé tenni a világot

Ha már bevállalós jelenetek. Korábban beszéltük, hogy a grúz egy kifejezetten konzervatív társadalom. Ehhez képest a Rigó főszereplője, a szerepe szerint 48 éves Eka Chavleishvili, illetve a férfi kollégája, Temiko Chichinadze is látható egy explicit szexjelenetben. Mennyire volt nehéz színészt találni Grúziában ezekre a szerepekre?

Ez volt az egyik legnagyobb kihívás. Ilyen jelenetet egyikőjük sem játszott filmen - ennyi idősen pláne nem. Hetek munkája és előkészítése volt a szexjelenet, illetve a férfimeztelenségért is hosszassan küzdöttünk.

Elene Nagy-Britanniából hívott egy intimitás koordinátort, és vele volt egy ötnapos próba. Nagy hangsúlyt kapott, hogy mindig mindketten pontosan tudják, mi fog történni és mi fog látszódni. De igazából előbb indul a történet, mert a színésznek bele kell egyezni.

Sokáig tartott meggyőzni őket?

Ekát nem, ő egy elképesztően punk nő, az ő attitüdjét már a Wet Sandből is ismertük. Egy humoros, kellemesen őrült személyiség, aki benne van mindenben. Tudtuk, hogy vele nem lesz probléma.

A férfi szereplő volt a kihívás. Számára külön felvettük telefonnal, mi látszódik, napokat beszéltünk arról, miert fontos, hogy ő is teljesen meztelen legyen. Ez ma már nem formabontó, de az egyenjogúság szempontjából fontos, hogy ha a nő ábrázolása explicit, akkor a férfié is az legyen.

Efogadta az érvelésünk, aztán jött a próba és a felvétel, ahol nagyfokú bizalmat kellett belém vetnie, hogy tényleg úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Utána megnézhette a felvett anyagot. Ennek a jelenetnek az elkészítése egy több hetes, pszichológiaig megterhelő és technikailag bonyolult, kemény menet volt.

Rigó, rigó szederinda

Jól gondolom, hogy egy grúz színész ezzel a kitárulkozó szereppel sokkal többet kockáztat, mint mondjuk egy német kollégája?

Igen. És ugyanez igaz Gia Agumavára, a Wet Sand férfi főszereplőjére, aki megnyerte Locarnóban a legjobb férfi színésznek járó díjat. Ő nem színész, hanem egyetemi professzor. Egy idős meleg férfit játszik, akinek öngyilkos lett a szeretője. Ezzel a szereppel magánemberként és professzorként is nagy kockázatot vállalt.

A Rigóban látható meztelenséggel egy olyan tabu ellen is lázadtok, ami a teljes filmművészetet érinti. Nevezetesen, hogy szinte csak fiatalokat, huszon- és harminceveseket látunk szexelni. Elfelejtődik, hogy az idősebb korosztályhoz tartozó emberek is élnek nemi életet. Itt két késő negyvenes, korához illő testalkatú ember szexel, termeszetesnek kellene lennie, mégis érezhető volt a nyugtalanság a moziteremben Karlovy Varyban.

Hogy érezze magát szexinek és vonzónak egy negyvenes-ötvenes nő vagy férfi, akár otthon az ágyban, ha közben amit a tükörben lát, az nem egy társadalmilag elfogadott kép? Hátrányos megkülönboztetés éri őket, hiányzik a megfelelő reprezentáció, és ezen változtatni kell. Ez a probléma a Mädchenben is előkerült, egy hatvan körüli férfi meztelenül spagettit eszik a fiatal főszereplőnővel. Ezek a jelenetek felkiáltójelek, szembesítenek azzal a rossz beidegződéssel, hogy felháborító idős embereket meztelenül mutatni. Mi ebben a csúnya? Miért viszolygunk ettől? Ez egy természetes dolog.

Viszont ahhoz, hogy célt érjünk, egy tényleg autentikus jelenetre van szükség. Éreznünk kell a kettejük közti vonzalmat, éreznünk kell a férfi illatát, amikor a nő beszívja azt. Fontos elem a Rigóban, hogy a baleset után kvázi sokkos állapotban a nő kívánja a férfit, és ő kezdeményez. A női libidót akartuk megjeleníteni a vásznon.

Etero a szex után ismét egyedül marad a boltjában, nekidől az ajtónak, majd hangosan felsóhajt, hogy 48 éves korában veszítette el a szüzességét. Számomra itt vált biztossá, hogy imádni fogom a filmet. Alapvetően nem szép megoldás ilyen direkt módon információt közölni, szinte kiszólni a nézőhöz, és ebben a jelenetben mégis működik.

Én is éreztem, hogy kockázatos megoldás, de hozzátartozik a karakterhez. Én elhiszem ezt neki, de ezt nem csak a levegőbe mondja, benyúl a bugyijába, a szüzesség elvesztésének a bizonyítékát nézi a kezén, és ahhoz beszél.

Nem feltétlenül elegáns megoldás a film elején bemondani, hogy a főszereplő szűz volt, de itt szerinten működik, mert egy másik meghökkentő cselekvéssel párhuzamosan közli ezt az információt.

Wet Sand

Két markáns emlékem van a grúz vidékről. Mindenhol vannak kutyák és tehenek. Mennyire zavartak a munkádban?

A kutyák igen. Mindenhova követtek bennünket, mi tápláltuk őket. Egy jelenetbe bele is komponáltam a kutyafalkát, A Wet Sandben Amnon eteti őket.

A Wet Sandből emlékszem egy képre, egy tehén áll a tengerparton.

Mára megszoktam, hogy a tehenek mindenhol ott vannak, akár meg az autópályát elválasztó fűsávon is. De azért van egy külföldi szemem, inkább vagyok érzékeny erre a jelenségre, hogy lófrálnak a tehenek a tengerparton, és ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt tegyük be a filmbe. Azóta is viccelődnek ezzel a grúz barátaim. Ez a látásmódbeli különbség is hozzájárul ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni Elenével.

A Wet Sandben egy meleg kapcsolatról, a Rigóban egy középkorú nő szabadon megélt szexualitásáról meséltek. A filmek helyszínéül szolgáló falvakban nem okoztak konfliktust ezek a témák?

A békesség kedvéért helyben nem mondtuk el sokszor teljesen, hogy miről szól a film. Ez a kérdés sokszor felmerül Q&A-eken, és sokszor is támadják érte a stábot. Azért tettük ezt, hogy le tudjuk forgatni a filmet, az aktivizmust a film által akarjuk gyakorolni, és nem feltétlenül tartom a feladatunknak, hogy ezt forgatás közben, a faluban is megtegyük.

Azok a helyiek, akik közelebb kerültek a forgatáshoz, például kibéreltük a házukat, természetesen tudhattak róla, hiszen megkapták a treatmentet vagy a forgatókönyvet. Volt olyan, hogy kinéztünk egy házat Etero otthonának, és tulajdonos, miután megtudta, miről szól a film, inkább viszalépett.

A Wet Sand és a Rigó, rigó, szederinda játszódhatna akár Magyarországon is?

Patriarchális társadalomból, homofóbiából, ageismből és kis, elszigetelt faluból is van elég, tengerpart viszont nincs. Kisebb változtatásokkal, de nálunk is játszódhatnának. De akár egy kis olasz faluban is el tudom képzelni. Sok bennük a grúz specialitás, a grúz társadalom az alapvető inspiráció, de a nemzetközi siker is azt bizonyítja, hogy a mondanivaló univerzális.

Hadd szögezzem le a nyilvánvalót: társadalomkritikus filmeket szeretsz csinálni.

Engem ez motivál. Két éven át forgattunk Athénban egy 18 éves iráni menekült anarchistát követve, aki Görögországban is az anarchista mozgalom oszlopos tagjává vált. Aztán ez a dokumentumfilm a covid miatt megszakadt, és végül nem készült el. A filmjeink társadalomkritikájának mindig van egy konstruktív oldala is. A Rigó, rigó, szederindát például egy tudatalatti feminista történetnek hívtuk magunk között, amelyben Etero, aki a falu különceként gúny tárgyává válik, mert nincs férje és gyereke, de szépen lassan rájön arra, hogy ő miért más, mint a többiek, és hogy ez helyén való.

A beszélgetésünk legelején említetted, hogy a rendszerváltó szüleid abban bíztak, a gyerekeik majd megváltják a világot. Hiába nem lettél közgazdász, és letértél a szülők által áhított útról, a magad módján mégiscsak próbálod megváltani a világot.

Abszolút meg akarom váltani vagy inkább változtani a világot, csak most már látom, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy 20 évesen gondoltam. Ezek a filmek világszerte sok emberhez eljutnak, nyomot hagynak maguk után, elgondolkodtatnak.

Mi a következő projekt, amivel meg szeretnéd váltani a világot?

Nem a következő projekttel fogjuk megváltani a világot, hanem az azutánival. A következő projekt egy Hamburgban játszódó sorozat lesz, humoros, groteszk módon mesél majd a társadalmi rétegek közti különbségekről, a környezetszennyezés problémájáról.

Utána ismét Susannéval Egy baba-mama történettel dobbantunk majd egyet, ami a kismamák strukturálisan hátrányos helyzetéről szól (a német társadalomban). Be akarjuk mutatni, a nagyon nehéz első év hova taszítja a nőket, és hogy a társadalom mennyire nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni. Mindezt vicces és zenés formában.

Neked van gyereked, szóval a személyes élményeidre is tudsz tánaszkodni

Akkortájt született a mi lányunk, és a rendező, Susanne Heinrich gyereke is, amikor a Das Melancholische Mädchent forgattuk, azóta világos, hogy ez a nehéz és sok szempontból kiábrándító első időszak filmet kíván.

A Rigó, rigó, szederindát szeptember 1-én és 2-án vetítik a miskolci CineFesten. Jegyek itt kaphatók. 

Pákozdi Ágnes honlapja itt található meg.