Páncélba zárt szellem 2. – Ártatlanság

Míg a legújabb amerikai animált csodák, amint a 3D-s technika megfelelő szintre jutott, elfeledkeztek a hagyományos rajztechnikákról, a jól bevált japán animátorok nem kerültek az utcára, hanem összeadták tudásukat a számítógépes animátorokkal. A lenyűgöző látvány, a fejlett technikai megoldások ellenére sem egy felhasználóbarát filmmel állunk szemben. Oshii nem úgy táncol, ahogy a kassza csenget. Kemény falat ez a magyar közönség torkán, miután a többség eddig főleg a DragonBall tévésorozat, szerencsésebb esetben a Csihiro szellemországban nyomán ismerkedett a műfaj alapjaival.

A szépségnek egy magasabb fokát képviselik Ártatlanság

Az 1995-ben bemutatott első rész, a Páncélba zárt szellem Shirow Masamune cyberpunk mangáján alapult, ami lassan beérve nemzetközi kultfilmmé nőtte ki magát, a Wachowski testvérek is jónéhány ötletüket ennek az animének köszönhetik. A második rész csak az alapokat vette át a képregényből, Oshii a képregényszerző áldásával saját képére formálta át a nyersanyagot. Bár a történet 2032-ben játszódik, a benne megjelenő digitalizált világ nem a számítástechnika jövőjét latolgatja, hanem a ma emberének a technikával való barátságát és konfliktusát. Oshii univerzumában az emberiség a mindenható mátrixban osztja meg gondolatait, érző és gondolkodó androidok, klónozott állatok veszik körül, és valószínűleg a hagyományos szex is kihalt. Gép, ember és állat együttélési kísérletének vagyunk szemtanúi, benne a lemaradásra ítélt emberi testtel, ami a kihalás ellen tiltakozik.

Az Ártatlanság fő vonzereje már nem a feszes ruhában hódító cyborg nő, Motoko Kusanagi, a képi gyönyört a folytatásban a szexrobotok, a ginoidok kínálják, amik radikálisabban térnek el a szép női test ideáljától, de a film azt az illúziót kelti, hogy a szépségnek egy magasabb fokát képviselik. A ginoidok marionett-szerű megjelenését a lengyel szürrealista, Hans Bellmer torz babái inspirálták. A film motívumai legalább annyira európaiak, mint amennyire japánok. A baba-fétis apropóján előtérbe kerül az, amiről a 90-es évek cyber-láza megfeledkezett, és legszívesebben maga mögött hagyott volna, az emberi test. Oshii nem kíméli meg a nézőt a baba-ember viszony hagyományainak feltérképezésétől sem, az Edo-korabeli teát szolgáló babáktól a marionett bábokig, a bábszínháztól, a bunrakutól, a 18. századi európai ember-gép kísérletekig.
 
A robotnő, a tökéletes test születése mindkét két rész védjegyévé vált, ezek a képsorok akár önálló videóklippként is megállnák helyüket. Az Ártatlanság helyszínei, gondosan kidolgozott hátterei, berendezési tárgyai nem csak a néző ámulatba ejtését szolgálják, bár a filmet sokan vádolták ezzel. Több, a cselekménnyel kapcsolatos jelzést rejtenek, maga a képi világ is ugyanolyan információban gazdag, mint a szövevényes párbeszédek. A látványvilágért a Production IG felelt, akik a Kill Bill 1. animációs részletét is készítették, és a Páncélba zárt szellem első részén is ők dolgoztak. A New York felhőkarcolóit és a gótikus katedrálisok vertikalitását egybeolvasztó megapolisz képe, az európai klasszicizmus jegyeit mechanikus óramű-szerkezettel ötvöző, egy babaházról mintázott kastély és a távolkeleti vonásokkal gazdagított ünnepi felvonulás mind a 3D-ben dolgozó animátorok kezét dicsérik. A felületekhez kizárólag saját készítésű textúrákat rendeltek, hogy biztosítsák a film minden eddigitől elütő légkörét. Az élőlények bőre sápadt és hűvös, a megfelelő pillanatokban darabosan mozognak, velük szemben az élettelen tárgyak, a bábok, a járművek organikus bőrbe bújtak, hogy az ember és gép közötti határok elmosódása tovább fokozza az emberség, a testiség elvesztése miatt érzett paranoiát.

A számítógéppel generált és a rajzos elemek olyan szervesen rétegződnek egymásra, mint a film utalásrendszere. Aki eljut az eredeti kópia vetítésére a Titanic Fesztivál alatt, az abban a meglepő élményben részesülhet, hogy a filmbéli filozofikus betoldások nem öncélúak, vagy légből kapottak. A fájlcserélőkön terjedő változatok ennek az ellenkezőjét sejtetik. A szöveg elképesztően sűrű, a párbeszédekben szokatlan mennyiségű filozófiai és szépirodalmi idézet halmozódik fel, ráadásul helyenként forrásmegjelölésekkel, ami olyan, mintha egy hypertextet böngésznénk. Togusa, a legföldhözragadtabb, és egyben legemberibb figura, aki a rendező szerint a filmjében elveszett néző mása, folyamatosan könyörög, hogy térjenek vissza a valóság biztos talajára. Batou, a cyborg nyomozó viszont határozottan vezeti a cselekményt az elméletek labirintusán keresztül, míg meg nem találja hajdani társát, Motoko Kusanagi őrnagyot. A találkozás az animáció érzelmi és intellektuális csúcspontja, kifinomultan de patetikusan zajlik, az előző részből méltán átmentett zene erőteljes támogatásával. Az Ártatlanság úgy indít, mintha egy sötét bűnügyi történetet akarna elmesélni, de félúton - a néző számításait keresztülhúzva - látomásokban gazdag, a vulgárfilozófiát felülmúló elméleti műbe csap át, majd heroikus szentimentalizmusban oldódik fel.

Oshii óriási témát markolt fel, és becsülettel ki is dolgozta azt, a felismeréseket mégis nosztalgikus érzések kísérik, a korábbi életműből átmentett cyberpunk elemek húzzák magukkal az alkotást. Bár Oshii a cyberpunknál tágabb területen mozog, mégis a már több mint egy évtizede halottnak kikiáltott műfajnak állított monumentális emlékművet, amit ezután a mesterien kivitelezett összefoglaló után már lehetetlen tovább ragozni. Igaz, a magyar mozikban még van mit pótolni.