- Nemrég mutatták be Amerikában a Forty Shades of Blue-t. Általában minden munkát el szokott vállalni?
Paprika Steen: Ez a film mérföldkő volt az életemben, mert most dolgoztam először Amerikában. A rendező, Ira Sachs a forgatás előtt két évvel kért fel erre a szerepre, és annak ellenére, hogy ez tényleg nem egy nagy szerep, azt gondoltam, mindenképpen érdemes elvállalni. Színésznőként egyébként az ember oda megy, ahova hívják. Persze azért fontos, hogy jó legyen a forgatókönyv.
- Ezek szerint nemcsak a dán dogma-rendezőkkel dolgozik együtt. Legtöbbször azért az ő filmjeikben játszik...
P. S.: Nem. Csak néhány első dogma-filmben szerepeltem sok-sok évvel ezelőtt. Utoljára hét éve. Azóta nem dolgoztam velük, de talán játszani fogok Lars von Trier következő filmjében. Viszont rendeztem egy saját filmet, amelynek Aftermath a címe, ezen kívül dolgoztam más rendezőkkel színházban is és filmen is. És született egy kisfiam. Szóval sok minden történt az utóbbi években. Egyébként az elmúlt időszakban már a dogma-rendezők is inkább nagy nemzetközi filmeket készítettek, és most kezdenek el visszaszivárogni Dániába. Úgyhogy valószínűleg mostantól megint fogok velük dolgozni. 
Mindenről megvan a maga
véleménye
- Miért kezdett el rendezni?
P.S.: Nem tudom, miért, de úgy éreztem, most volt itt az ideje. Már régóta gondolkoztam azon, hogy rendeznem kéne. Sokan bíztattak is, mert én olyan színész vagyok, akinek mindenről megvan a maga véleménye. De sokáig nem volt hozzá bátorságom. Aztán olvastam egy szinopszist, ami nagyon megtetszett.
- Azt olvastam, hogy forgatókönyveket is írt egy tévésorozat számára. Soha nem akart saját forgatókönyvből filmet készíteni?
P. S.: Nagyon szeretném ezt kipróbálni, de félek, nincs az íráshoz tehetségem. A tévésorozat teljesen más képességeket kíván, bár van aki azt mondja, ha valakinek az megy, akkor forgatókönyvet is tud írni. De szerintem ezt fogom utoljára kipróbálni, mert nem igazán szeretek egyedül dolgozni. Szeretek ugyan egyedül lenni, de nem szeretem a magányos munkát. Szükségem van arra, hogy munka közben beszélni tudjak másokkal. Talán majd amikor idősebb és fáradtabb leszek.
- Tizenháromszor jelentkezett a dán színiakadémiára. Milyen volt életének ez az időszaka? 
Nem szereti a magányos munkát
Jesper W. Nielsen: Oké
P. S.: Öt kemény év volt, minden évben háromszor felvételiztem, és mindig elutasítottak, de nagyon eltökélt voltam, és úgy gondoltam, hogy tévednek. És kiderült, igazam volt. Szinte én vagyok az egyetlen, aki még dolgozik az osztályunkból. Valószínűleg a tanárok megijedtek attól, hogy milyen domináns személyiség vagyok. Az anyám is színésznő volt, az egész családom tele van művészekkel. Ez egy olyan világ, ahova az emberek vagy nagyon könnyen bekerülnek vagy évekig küzdenek érte. Nekem az utóbbi jutott. Ráadaásul nem voltam nagyon csinos, talán túl kedves sem.
