Videójátékokat adaptálni egészen a közelmúltig lenézendő dolog volt a filmszakmában. Ha időnként kísérletet is tett rá egy-egy – jellemzően nem kifejezetten tehetséges – rendező, a végeredmény rendszerint B-kategóriás katasztrófa (A kaptár), csalódáskeltő tucatáru (Silent Hill – A halott város), vagy legjobb esetben lélektelen középszerűség (Assassin’s Creed) lett.
A streaming oldalak előretörésével a sorozatok vették át a játékadaptációk keresztjét, de míg a Halo vagy a Vaják korábban példátlan büdzsével és játékidővel számolhattak, változatlanul képtelennek bizonyultak megragadni azt, ami a forrásanyagot érdekessé tette a rajongók számára. Művészi ambíció szempontjából ezekre a produkciókra licitált rá az HBO, mikor a The Last of Us megfilmesítéséhez szerződtette Craig Mazint, a nagy sikerű Csernobil forgatókönyvíróját, valamint olyan rendezőket, mint Ali Abbasi, vagy a Quo Vadis, Aida?-val 2020-ban Oscar-jelölésig jutó Jasmila Žbanić. Egy tavalyi interjúban Enyedi Ildikó is azt mondta, szívesen beszállna a második évad rendezői közé.
Az adaptáció legnagyobb nehézsége evidens: a videójáték mindig interaktív, miközben a film passzívan befogadható médium. A fent említett Silent Hill esetében például a történet befejezését a játékos cselekedetei határozzák meg, filmre viszont ez a fajta irányíthatóság, ráhatás nem ültethető át.
Mégis szerencsés választás volt a The Last of Us, hiszen a játékot fejlesztő cég, a Naughty Dog híres arról, hogy (pl. a Rockstar Games által készített GTA és Red Dead Redemption-sorozatokra jellemző) „nyílt világ” helyett „folyosószerű” pályákat tervez, a játékmenetet pedig másodlagosnak tekinti és alárendeli a történetnek. Ezáltal a (pl. a Quantum Dream által fejlesztett Heavy Rainből vagy a Detroit Become Humanből ismert) szerteágazó, „feleletválasztós” formulával szemben cselekménye egyfajta kimenetelt enged meg. Tehát amennyire csak lehet, filmszerű játékról van szó, és az ilyen jellegű narratívák azonosítása kellene legyen a nulladik lépés minden jövőbeli adaptációs kísérlet elindításakor.
Már megint itt a világvége
2003-ban az ex-katona ács, Joel, gondtalanul éldegél Texasban lányával, Sarah-val, mikor is egy mutálódott gombafaj belekerül az élelmiszerekbe, és egyetlen nap leforgása alatt zombivá alakítja az emberiség jelentős részét. A fertőzöttek harapdálni kezdik a maradékot, a fejvesztett menekülés közben pedig egy katona felső parancsra rálő Joelre és Sarah-ra, megölve utóbbit.
20 évvel később Joel magányos és megkeseredett csempész a katonaság uralta bostoni karanténzónában. A járvány győzelme ekkor már nem a káosz ideiglenes állapota, hanem az új rend. A hatalom a fertőzötteket gondolkodás nélkül kivégzi, a nem fertőzötteket besorozza, az engedetleneket felakasztja.
Nem meglepő módon hamar feltűnik a fegyveres ellenzék, akiknek vezetője busás fizetséget ajánl Joelnek és partnerének, ha kijuttatnak egy látszólag átlagos kislányt, Ellie-t, a karanténból. Az üzlet természetesen félresikerül, Ellie-ről pedig kiderül, miért olyan értékes a lázadóknak: harapásnyom van a karján, mégsem alakult zombivá, így ő az egyetlen ismert ember, aki immunis a fertőzésre. Joel ígéretet tesz haldokló partnerének, hogy eljuttatja Ellie-t az elpusztult ország másik végén fekvő kórházba. Ezzel kezdetét veszi kettejük hányattatott útja a zombihordákkal és különböző fegyveres csoportokkal tűzdelt amerikai középnyugaton keresztül az emberiség megváltásának reménye és saját életük értelme felé.
Posztapokaliptikus drámára számtalan példát láthattunk az elmúlt években a Legenda vagyoktól Az úton keresztül a Hang nélkülig. Ezek a történetek olyan sci-fik, amikhez minimális világépítés szükséges, hiszen a világ egy az egyben a miénk, erre húznak rá plusz rétegként egy szabadon behelyettesíthető katasztrófát (járvány, atomháború, űrlények), aminek aztán eljátszanak a rövid- és hosszútávú következményeivel.
Ez a műfaj azzal az előnnyel bír például a fantasyhez képest, hogy a világépítés alól jórészt felmentett narratíva nyugodtan fókuszálhat a karakterfejlődésre. A katasztrófa pillanatában átlagos embereknek kell alkalmazkodnia az élet megváltozott szabályrendszeréhez, ez pedig jelentősen megkönnyíti a szereplőkkel való azonosulást.
A posztapokaliptikus film tulajdonképpen az új western: adott egy a Vadnyugathoz hasonló, óriási, kiüresedett tér, ahol nincsenek törvények; egy morális szürke zóna, ahol antihősök bolyonganak. A sorozat rá is játszik erre, Ellie és Joel a játék zárt és zsúfolt tereivel ellentétben nagyrészt a szabad ég alatt, az érintetlen vadonban, végtelen utakon vagy szétbombázott szellemvárosok utcáin haladnak, puskával a hátukon.
Apák, lányok, zombik
Szintén ismerős toposz az apafigura, akinekegyszerre kell védelmeznie a gyermekét, másrészt megtanítania a túlélés kegyetlen törvényeire. Ez a páros hagyományosan apa és fia, mint Cormac McCarthy Az út című regényében és a belőle készült filmben (ami a The Last of Us játék egyik bevallott inspirációja volt), vagy a Walking Deadben Rick és Carl. De a hányattatott sorsú, durcás pótapa és az akarata ellenére rábízott kislány elmélyülő kapcsolata is bevett formula, ezt a dinamikát követi többek között a Leon, a profi, vagy kortárs példákat említve Sandor Clegane és Arya Stark történetszála a Trónok harcában, illetve Geralt és Ciri viszonya a Vajákban.
A sorozat egyik gyengéje ugyanakkor pont a Bella Ramsey által alakított Ellie karaktere. A játékbeli Ellie kedves, vicces, és empatikus, de ettől még kemény és talpraesett kislány, összességében egy szerethető főhős. A történetből szervesen következik, hogy Joel több kritikus ponton őt választja – ha ezek opcionális döntések lennének, sok játékos hasonlóan cselekedne.
Ezzel szemben Ramsey Ellieje kiállhatatlan és szükségtelenül bunkó, jelenléte alapvetően kellemetlen (nyilván nagyrészt traumatikus gyerekkora miatt, de a játékban is ugyanezt élte át). Nem feltétlenül szükséges, hogy minden női főhős nagyszájú legyen; nem ettől válik emlékezetessé egy erős női karakter. Azon kívül, hogy Joel az elvesztett lánya által hátrahagyott űrt kívánja betömni, a lassan kifejlődő pótapa-lány-kapcsolat, amely a történet legfontosabb része kellene, hogy legyen, itt sokkal kevésbé érthető és átérezhető. Szintén teljesen felesleges változtatás volt megmagyarázni Ellie immunitásának eredetét, ez ugyanis varázstalanítja a bibliai sémákat követő kiválasztott-mítoszt.
Pedro Pascalra ellenben nem lehet panasz, pontosan ugyanolyan hiteles Joelként, mint Javier Pena nyomozóként (Narcos) vagy Oberyn Martellként (Trónok harca). Alakításában különösen az figyelemre méltó, hogy érzelmek tőle eddig nem látott spektrumát jeleníti meg sikeresen. Hallgatag és hozzáférhetetlen, fenyegető és vérszomjas, vagy megtört és gyenge, akár egy részen belül.
Pascal megszerzése mellett az HBO másik legfontosabb húzása egyértelműen Craig Mazin szerződtetése volt, a sorozat legjobb jelenetei közül több is az ő hozzátoldása. Ilyen rögtön a nyitójelenetben látható talkshow, ami a sejtetés eszközével élve ijesztőbb tud lenni, mint több zombitámadás, és egyúttal meglepően plauzibilis tudományos magyarázatot ad a fertőzés elterjedésére.
A The Last of Us főellensége, a Cordyceps gomba a valóságban is létezik, és a valóságban is rémisztő, szerencsére egyelőre csak rovarokat támad meg, de ahogy az első rész gombatudósa is mondja, ez az átlaghőmérséklet változásával elméletben felülíródhat. Az emberi testekből kinövő gomba vizuálisan érdekes, a Walking Dead rothadó élőhalottjaitól eltérő, de hasonlóan gusztustalan esztétikát tesz lehetővé.
A zombi ugyanakkor csak metafora, tetszőlegesen beilleszthető kulturális jelölő bármilyen félelem helyére. A nyitójelenet azért ijesztő, mert bejelenti, valami szörnyűséges jön, mint ahogy a Csernobilt sokan a globális felmelegedéssel kapcsolatos figyelmeztetésként értelmezték. A The Last of Us is egy hasonló, apokaliptikus fenyegetést pedzeget, de sokkal inkább az épp most átélt globális pandémiára, és az általa kiváltott elidegenedésre játszik rá.
Intermediális határátlépések
Érdekes fejlemény, hogy a sorozat megítélése nem kizárólag esztétikai szempontok szerint történik, hanem egyre inkább egy politikai diskurzus formáját öltötte. A sorozat tényleg nem pártatlan. Azt gondolnánk például, hogy ha valahol, akkor egy zombik által uralt világban lehet létjogosultsága egy militarista államnak. Ehhez képest a karanténzónák földi pokolként vannak ábrázolva, ami azért furcsa, mert később Joel öccsének kommunista elvek szerint szerveződő közössége zökkenőmentesen működő falanszter, amely igazi földi paradicsomként tűnik fel.
A kritika politizálódásának elsődleges oka azonban a sokat vitatott harmadik rész, amely (a játékban mellékszereplő) Bill és (a játékban épp csak megemlített) Frank szerelmét taglalja több mint egy órán keresztül, miközben a főszálat lényegében nem viszi tovább. Ez az epizód radikálisan eltérő reakciót váltott ki a nézőkből, egyesek ódákat zengtek róla, mint az „HBO magnum opusa”, mások egyszerű polkorrekt tölteléknek bélyegezték. Az igazság valahol a kettő között van, a Hosszú-hosszú ideig (Long, Long Time) egy megható, de egyáltalán nem eredeti történet. Saját műfajában semmi újat nem hoz olyan remekművekhez képest, mint a Brokeback Mountain vagy a Holdfény, a The Last of Us világához pedig valóban minimálisat ad hozzá.
Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy Mazinék ne tartották volna maximálisan tiszteletben a játék szellemiségét. A leghatásosabb dialógusokat és jeleneteket, például az autós menekülést az első részben, vagy a zsiráfsimogatást az utolsóban egy az egyben átemelték a játékból, mint ahogy megtartották annak főcímzenéjét is.
Sok kritikus felrótta a sorozat lineáris, road movie-jellegét, pedig a készítők minden adandó alkalommal flashbackekkel színesítették a cselekményt, és rengeteg akciójelenetet távolítottak el Joel és Ellie Odüsszeiájából, ami azt eredményezte, hogy zombik részeken keresztül fel sem bukkannak, és összességében epizódszerepet játszanak. Nyilván nem lehetett a realisztikusnak szánt történetben százakat rászabadítani a főszereplőkre, mint a játékban, de azért jó lett volna látni még az ötödik rész küzdelmeihez hasonló marcangolást.
Ezzel együtt némelyik jelenet határozottan megsínylette a médiumváltást. Az évad csúcspontját jelentő befejezését jelentő kórházas lövöldözést például teljesen máshogy éli meg egy néző, aki csak interpretálni tudja a látványt, mint a játékban önként résztvevő, aktív játékos. Filmen már rengeteg hőst láttunk morálisan megkérdőjelezhető dolgot tenni, cinkossá válni ebben viszont egészen más élmény. Az aktív részvétel megszűnésével igazából a jelenet hatásfoka is elvész.
Minden problémájával együtt a The Last of Us igényes adaptáció, amely tisztelettel bánik a forrásanyaggal, ugyanakkor nem fél hozzányúlni, ha ezzel új jelentésekkel ruházhatja fel. Annak tükrében, hogy a közelmúltig a videójátékok (ahogy sokáig a sorozatok is) a magaskultúra irányából lenézett médiumok voltak, a The Last of Us jelentős mérföldkő, amely ezen elvek végső felülíródását jelzi, és komoly szintlépést jelent a játékadaptációk számára.
