Filmhu: A filmben egy férfi 50. születésnapjából lesz “élete legrosszabb napja”. Miért ez a történet kívánkozott filmre?
Pólik József: Olyan filmet akartam készíteni, amelyben a főszereplő többé-kevésbé azokkal a tapasztalatokkal rendelkezik, mint én: a Kádár-korszak végén volt gyerek, megélte a rendszerváltást, éppúgy ismeri a szocializmus, mint a kapitalizmus világát. Másrészt a középosztály érdekelt, pontosabban az a társadalmi csoport, amelyik a kádárizmus éveiben jól boldogult, a rendszerváltás után azonban elveszítette a lába alól a talajt. Én is megéltem ezt annak idején; apám, aki már nyugdíjas volt ekkor, nehezen élte meg a fordulatot, pedig vállalkozó szellemű ember volt. 1990 után rosszabbul éltünk otthon, mint a hetvenes vagy nyolcvanas években, amiben apám betegsége, majd halála is szerepet játszott. Ez mind benne van a filmben, persze nem közvetlenül.
Filmhu: Tehát személyes filmet akartál készíteni.
P.J.: Amikor a forgatókönyvet írtam, tudtam, hogy a saját tapasztalataimból és emlékeimből akarok dolgozni, de azt is tudtam, hogy András, a főszereplő, nem lesz az alteregóm. Egy abszurd „így jöttem” filmet készíteni szerettem volna készíteni, szerzői filmet, ugyanakkor arra törekedtem, hogy a történet a felvonultatott, Andrással konfrontált karaktereken keresztül kicsit tabló jellegű legyen: a rendszerváltás veszteseiről szerettem volna mesélni, azokról a zavarodott, tanácstalan, „sérült” emberekről, akik rosszul alkalmazkodtak ahhoz, ami ebben a politikai közegben történt. Már több kritika megjelent – kaptam hideget és meleget –, egy dolog azonban mindenhol visszatér, hogy a film tele van abszurd helyzetekkel. Ez igaz, bár hozzá kell tennem, hogy én tulajdonképpen realista akartam lenni, ugyanúgy, mint a novelláimban. Nem tudom miért, de ha filmet készítek, s ez már régen is így volt, a klipek idején is, valahogy mindig az érdekelt, ami meghökkentő és kiszámíthatatlan. Én az abszurd reprezentációján keresztül tudok realista lenni, bármilyen furcsán hangzik ez a megállapítás. Ez persze megosztó dolog, hiszen az emberek a normalitást és a kiszámíthatóságot keresik a hétköznapi életben; én is így vagyok ezzel. Őszintén szólva, nem csodálkozom azon, hogy a film nem jön be mindenkinek; akik viszont szeretik, azok, úgy tapasztaltam, nagyon szeretik.
Filmhu: Mi a zsáner, kiknek ajánlod a filmet?
P.J.: Amikor az Apolló mozi vezetője felhívott, hogy határozzam meg a film műfaját,azt mondtam neki, hogy ez egy dráma, a port.hu-n azonban most már az olvasható, hogy vígjáték. Én is meglepődtem, amikor a tesztvetítésen, majd később a debreceni díszbemutatón azt tapasztaltam, hogy nevetnek az emberek. Sokszor olyan jeleneteken is, amelyeket én egyáltalán nem tartottam viccesnek a készítés közben. Ez nagyon jó érzés. Egyébként, ha filmesztétaként nézem a saját munkámat, azt mondhatom, hogy az egyik legjelentősebb modern zsáner, egy zárt szituációs dráma. Bevallom nem törekedtem arra, hogy hűséges legyek egy adott műfaji konvencióhoz, a film nekem inkább a kísérletezésről és az intenzív tapasztalatszerzésről szólt – érthető módon, hiszen korábban nem rendeztem játékfilmet. Tudtam, hogy szerelmi történet lesz, tehát bizonyos értelemben melodráma, de azt is tudtam, hogy én nem tudok romantikus filmet rendezni. A cselekménye egy szerelem vége és új szerelem lehetséges kezdete között játszódik – bár a szerelem szót jobb lenne idézőjelbe tenni, mivel főhősök nem igazán hisznek a nagy érzelmekben. Egymásba kapaszkodnak, mint a fuldoklók, anélkül, hogy igazán szeretnék, megértenék egymást. Túlélni akarnak, nem élni.
Gelányi Imre és Kókai Gabriella / Forrás: Pólik József
Filmhu: Az ezredfordulóig klipeket és rövidfilmeket készítettél, utána pedig egyetemen tanítottál.
P.J.: Klipeket és rövidfilmeket 1995 és 2000 között készítettem, ez egybe esett az egyetemi éveim közepével, majd a doktori tanulmányaim kezdetével. Ebből az időszakból két projekt emelkedik ki. Az egyik a Tankcsapdának forgatott klip, a Mennyország tourist. Ez a szám, nagyon sikeres lett, részben talán a klipnek is köszönhetően. A másik a Lamm című kisjátékfilm, amelyet Nyakó Juli és Szabó Domokos főszereplésével forgattam 1998-ban, szintén Debrecenben, az akkor még romokban álló egykori orosz laktanya területén, a repülőtér mellett. 2000-ben döntenem kellett: folytatom a filmezést, elsősorban a kliprendezést, vagy „komolyabb” szakma után nézek, amelyből meg lehet élni. Mivel a filmezés mellett az írás is jól ment, úgy értem, hogy a filozófiai tanulmányok írása, nem volt kérdés, hogy doktorálok. 2006-ban először az egri főiskolán, majd 2012-től a Debreceni Egyetemen kaptam munkát és most is ott dolgozom: a Filozófia Intézet munkatársa vagyok, főleg filmesztétikát, magyar filmtörténetet tanítok, ahol nagyszerű kollégák és barátok vesznek körül.
Filmhu: Hogyan lett most ebbőlegy nagyjátékfilm?
P.J.: Az az igazság, hogy próbáltam eltemetni magamban a filmezés utáni vágyat, próbáltam végérvényes lezárni ezt a korszakot, de nem ment. A szenvedély erősebbnek bizonyult a józan megfontolásnál. Amikor 2000-ben abbahagytam a filmezést, néhány évig visszatérő álmom volt, hogy forgatok, és amikor felébredtem és tudatosult, hogy nem, nagyon rosszul éreztem magam, szinte elvonási tüneteim voltak. Aztán 2014 őszén hirtelen úgy döntöttem, hogy elég volt, szembe nézek a démonaimmal, s megpróbálok megint filmet forgatni, legalább egy kisfilmet.
Gelányi Imre
Filmhu: Hogyhogy Debrecenben forgott és került bemutatásra a film? Miért Filmalapos támogatás nélkül?
P.J.: A Filmalaphoz akkor még nem pályázhattam volna, mert csak csak annak adnak támogatást, aki elvégezte a Filmművészeti Egyetemet vagy rendezett már játékfilmet. Most már pályázhatok, és szeretném is megpróbálni. Egy új forgatókönyvön dolgozom, amely bizonyos értelemben az Életem legrosszabb napja testvértörténetének is nevezhető. Ez is Debrecenben játszódik, ennek is egy születésnappal indul a cselekménye. Nagy siker lenne, ha kapnék rá támogatást.
Filmhu: Hogyan sikerült állami támogatás nélkül nagyjátékfilmet készíteni?
P.J.: Nem úgy vágtunk neki, hogy nagyjátékfilmet készítünk. A terv kezdetben az volt, hogy néhány régi ismerősömmel forgatunk egy rövidfilmet vagy kisjátékfilmet. Írtam egy rövid novellát, ami egy tehetségtelen festőről szólt, akihez felmegy egy férfi meg egy nő, ahol a nőről furcsa dolgok derülnek ki. Ez a novella később beépült a filmbe, az egyik epizódja lett. Úgy ment a szervezés, hogy minden héten találkoztunk egy debreceni kávézóban 2014 őszén, és két ilyen találkozás között egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy játékfilm forgatókönyvén dolgozom. Ezt az írás közben titokban tartottam, majd amikor elkészült, megmutattam a többieknek. Ekkor dőlt el, hogy belevágunk.
Filmhu: Kikből áll össze a stáb és színészgárda?
P.J.: A színészeket viszonylag könnyen megtaláltam, többnyire tudtam, kivel akarok dolgozni, olyan embereket kerestem meg, akikkel a 90-es években már forgattam, vagy akikről tudtam, hogy Debrecenben élnek, és jól működnének a filmben. Gelányi Imre, Sőreghy Ágnes, Kókai Gabriella, Marczin I. Bence, Kelemen István – ők kezdettől fogva a rendelkezésemre álltak, nagyon sokat köszönhetek nekik. Az operatőr megtalálása viszont nehéz volt, olyan embert kellett találnom, akik szintén Debrecenben él, jól fényképez, kitartó és empatikus, emellett rendelkezik megfelelő technikával és kapcsolatokkal. Molnár István lett végül az operatőr, aki egy helyi televíziónál dolgozott akkoriban. Ő elhozta magával az egyik forgatásra gyermekkori barátját, Vidovenyecz Zsoltot, a film későbbi zeneszerzőjét, aki csatlakozott a stábhoz. Ők ketten, illetve Hunatu Emil dolgozott velem a legtöbbet, ő maga is ír és rendez, nagyon sokat segített nekem.
Pólik József a forgatáson
Filmhu: Hogyan zajlott a forgatás?
P.J.: Februárban kezdtük a munkát, egy fűtés nélküli lakásban, ahol márciusig kabátban és sapkában forgattunk. A munka fél évig tartott – mindig hétvégente dolgoztunk, mert akkor értek rá a színészek és a stábtagok is. Én egy-egy forgatási nap között, hétközben, általában mindig a technikai forgatókönyvön dolgoztam, mert alkalmazkodni kellett a helyszínhez és a színészek egyéniségét is figyelembe akartam venni. Arra ösztönöztem őket, hogy improvizáljanak is. Egy-egy jelenetet nem is írtam meg, inkább hagytam, hogy a színészek találják ki, hogy mit mondanak. A forgatás után egy évig tartott a vágás, Budapesten kezdtük az utómunkát, Muhi Andrásnak köszönhetően, aki elvitt engem a Focusfoxba.
Filmhu: Mik a terveid a filmmel a debreceni bemutató után?
P.J.: Szeretném, ha minél több ember látná. Én vagyok a forgalmazó is, mert a forgalmazó cégeknek nem lehet eladni egy eddig ismeretlen rendező kis költségvetésű filmjét, ez már kiderült. Azon dolgozunk, hogy minden városba eljusson a film, ahol van artmozi. Budapesten a Trafóban vetítjük, valószínűleg februárban.
