- A Katona mellett lassan a Filmszemléken is rendszeresen ott vagy, mégis nagyon keveset tudhat rólad a közönség. Mondj pár szót magadról.
- Tatabányán születtem 1974-ben, és hatodikos koromban játszottam először egy iskolai előadáson. Akkor határoztam el, hogy színész leszek. Igazából űrhajós akartam lenni, de félek a repüléstől. Gimnázium után kerültem fel Budapestre. Először az Arany János Színház stúdiójában tanultam és statisztáltam egy évig, aztán felvettek a Színművészetire, 1998-ban fejeztem be. Azóta a Katona József Színházban dolgozom.
- Előtte is forgattál?
- A főiskolán volt egy filmes kurzusunk, amit Szabó István vezetett. Ez volt az első kapcsolatom a filmmel. Aztán 98-ban főszerepet kaptam egy induló tévéfilm-sorozatban. A Valaki kopog Török Sándor, erdélyi író-költő önéletrajzi regényének epizódjaira épült. Ez volt az első nagy kihívásom, első filmes élményem, ahol nyolc részen keresztül kellett ezt a furcsa figurát megjelenítenem. Mivel miden epizód más helyszínen és más rendezővel készült, ahogy a költő költözött lakásról lakásra, minden részben rengeteg kiváló színésszel játszhattam együtt. Az epizódokat a Filmszemle alatt sugározta is a televízió. Ezt követte a Mundruczóval készített film, a Nincsen nekem vágyam semmi.
- Mekkora szabadságod volt a szerep megformálásában? Számítottál- e ilyen pozitív fogadtatásra?
- Mikor Kornélban kirajzolódott, hogy akar egy ilyen filmet csinálni, szólt. Sokat beszélgettünk, elmondtam az ötleteimet, próbálgattunk, de minden szerepet, amit játszom, én rajzolok meg. A rendezővel csak meghatározzuk a karaktert. Aztán rajtam áll, hogy sikerül-e létrehozni a figurát, amit elgondolok, megtalálom-e a legkifejezőbb gesztusokat, mozdulatokat. A forgatás két hete nagyon jó volt, mivel mindenki mindenkit ismert és nem voltak görcsök. Sajnos a Szemlén nem voltam ott, mivel épp játszottam, de engem is megleptek a visszajelzések, mivel nem gondoltuk volna, hogy ez a film ennyire bejön.
- Az Utolsó vacsorába is ennyire beleláttál? Milyen volt Jancsóval dolgozni?
- Kornél a filmje után megismerkedett mindenféle filmes emberekkel, és úgy tudom a Grunwalsky hívta el a forgatásra. Mivel hiányzott egy színész, én pedig ráértem, bekerültem a stábba én is, Kornél párjaként. A forgatás nagyon izgalmas volt, mert a jelenetek nagyon vékonyan voltak körülrajzolva, s ha a Miklós szólt is valamit, olyan halkan beszélt, hogy fogalmad sem volt arról, hogy mit mondott. Egyszerűen hagyta, hogy improvizálj. A szerep helyett állapotot kellett elérni, ami a filmnél egyébként is nagyon fontos, mivel ott a külső nagyon kifejező. Soha sem tudtuk, hogy igazából mit akar, de mégis élveztem a vele és a többiekkel való munkát, jó volt benne lenni egy közös dologban és harcolni érte.
- Tervezed a további filmes szereplést vagy a színháznál maradsz?
- Sajnos az életet nem úgy működik, hogy egyszerűen csak eltervezed, no, akkor nyáron leforgatsz két filmet, és az is szomorú, hogy a felkérések legtöbbször ismeretség alapján történnek. Szerintem a filmrendezőknek többet kellene színházba járniuk, mivel engem sem azért hívtak filmekbe, mert a játékommal meggyőztem őket.
- Eddig elég furcsa karaktereket játszottál, ez belső késztetésből fakad, vagy a sors hozta így?
- Sajnos nem lehet igazából válogatni, ezért fontos, hogy a rendező érezze mi illik rád. Ebben az évben mutattuk be a Katonában Moliere Tartuffe-jét, ahol én játszom a címszerepet. Ezt a karaktert nagyon szeretem, mivel rengeteg lehetőséget rejt magában. De igazából mindig azzal vagyok elfoglalva, amin épp dolgozom, vagyis szerintem nem ennyire tudatos a választás. Persze a film és a színház között óriási a különbség, bár maga a színjátszás egy tőről fakad. Míg a színpadon mindig van lehetőség a csiszolásra, a filmben intuícióból kell játszani, és a felvétel után nem sok közöd marad a készülő anyaghoz. Emellett filmben még annyira keveset játszottam, hogy állandóan jönnek a felismerések, hogy hol rontottam el.
- Kinek a véleményére adsz a stílusoddal, játéktechnikáddal kapcsolatban?
- Mindenki érdekel a véleménye. Általában a rendezővel és a kollégákkal szoktuk ezt megbeszélni a színházban. Nem vagyok érzékeny a kritikára, sőt kívánom is, de mivel eléggé magamnak való vagyok, az észrevételeket hazaviszem, és magamban rágom meg igazából. A közönséggel viszont nincs igazán kapcsolatom, és a média felől is erőtlenek a reakciók. Ami a stílust illeti, nehéz lenne róla beszélni, mert azt csak életmű alapján lehetne igazán meghatározni. Persze léteznek modorosságok, de én nem érzem a stílusom. Szerintem ma már nincs szétválasztható stílus, egyveleg uralkodik, de az ember állandóan keresi a legkifejezőbb mozdulatot, a lelkiállapotra való ráhangolódást.
- Karrier, imázs, merre tovább?
- Ha irányíthatnám a sorsom, akkor elsősorban egy csomót utaznék, de a valóságban mindig az éppen aktuális feladatommal foglalkozom, elfogadom a dolgok állását, és játszom. Szeretnék karriert, amit sajátos stílusomban, úgy érzem, építek is. A játékommal szeretném megfogni a közönséget. Ami pedig az imázst illeti, kreált dolgokat nem érzek magamban. Mindenesetre nem sokat tervezek, mindenki számára ismertek a lehetőségek Magyarországon, inkább megpróbálok abban jót nyújtani, ami épp a feladatom.
- Várhatunk-e újabb Mundruczó-filmet veled és hol láthatunk mostanában?
- Ami az újabb filmet illeti, ezt igazából Kornéltól kellene megkérdezni, én eddig nem tudok a tervekről. Viszont a Kamrában április 27-én lesz Euripidész Bakkhánsnők című drámájának bemutatója, ahol Penteuszt, a királyt játszom. Nagyon szenvedek ezzel a hideg, merev emberrel, aki közben teljesen perverz is. Úgy érzem, ilyen nehéz szerepem még nem volt, bár jellemző, hogy mindig az aktuális feladatot érzed annak.