Radu Muntean: Nem gondolom, hogy ez tudatos volna, inkább arról van szó, hogy különböző témák érdekeltek az idők során. A Jelszó: A papír kékre vált esetében nagyon szerettem volna olyan filmet készíteni, amelyben a saját romániai forradalommal kapcsolatos történetemet dolgozom fel, hiszen annak idején magam is katona voltam. Tizenhat év elteltével már tudtam távolságot tartani, és akartam egy filmet azokról a várakozásokról, amelyekben később csalódnunk kellett. Volt egyfajta frusztráció is ebben részemről, ugyanis '89 decembere a televízióban, a médiában és a filmekben nagyon felületesnek és szenzációhajhásznak tűnt. Szükségét éreztem annak, hogy humánusabb szemszögből ragadjam meg azokat az eseményeket. Ezután viszont, nem mondhatok mást, más témák kezdtek el érdekelni, bár elképzelhető, hogy egyszer még vissza fogok fordulni a múlthoz. Egyébként úgy gondolom, hogy a Boogie (a rendező utolsóelőtti filmje – a szerk.) is egy olyan film, ami a múltról (is) szól, a hozzám hasonlóknak a múlttal való viszonyáról. Az igaz, hogy utolsó munkámnak, az Ünnepek után-nak „aktuálisabb” témája van, olyan történetet mutat be, ami bárhol a világon működhet, nincs annyira beleírva a mi román közegünkbe; egy univerzális mese. Egyelőre fogalmam sincs, mit fogok a későbbiekben forgatni, de az tény, hogy az utóbbi időben kevésbé foglalkoztatott a múlt felé fordulás.
Az Ünnepek után forgatásán, jobbra a rendező
filmhu: Bár a témájuk különböző, mégis van valami egység a filmjeiben: mindegyik egy férfi dilemmái köré épül. Melyek a hősök alapproblémái a filmekben?
Radu Muntean: A Jelszó: A papír kékre vált főszereplője, Costi egy bizonyos értelemben elveszíti az ártatlanságát. Azt hiszi, hogy a világ megváltoztatható, és egyike lehet azoknak, akik részt vesznek ebben, de a valóság durvábbnak bizonyul, mint ahogy az első pillanatban tűnt. Persze legyen világos mindenki számára, hogy ez a film egy abszurd világról szól, egy olyan szereplőről, aki váratlanul egy abszurd világban találja magát. Közönségtalálkozókon sokat kérdeztek a forradalomról, tehát magáról a történelemről kérdeztek – és nem tudtam a kérdéseikre válaszolni, mert számomra akkor is és még most is nagyon sok minden konfúz maradt. De ez egy olyan abszurd világról szóló film, amelyben a szabályok óráról-órára változnak, ahol az emberek akik ma barátok, holnap semmiségek miatt ellenségekké válnak.
Jelenet a Jelszó: a papír kékre vált című filmből
filmhu: Az ártatlanság elvesztése a későbbi filmekben, a Boogie-ban és az Ünnepek után-ban is jelen van.
Radu Muntean: Valamiképpen igen. Valójában a szereplők átmeneti állapotairól van szó. A Boogie főszereplője két világ között esik csapdába: saját gondtalan húsz éves mivolta és jelenlegi, harmincvalahány éves családapa szerepe között vergődik. A film címe is ezt akarja kifejezni, hiszen Boogie a középiskolás beceneve, és ami most, harminc év fölött nem illik rá. Ezt a fajta nem megfelelést, belső konfliktust fejezi ki a cím, és erről van szó a filmben is. Az Ünnepek után pedig egy nagyon nehéz, szinte lehetetlen választás történetét meséli el. A kiindulópontom ehhez a filmhez egy olyan férfi volt, aki két nőt szeret; különbözőképpen szereti őket, de mindkettőt szereti. Nagyon mélyen implikálódva van mindkét kapcsolatban, mindkét univerzumban, de egy adott pillanatban olyan döntést kell hozzon, ami több, mint egy viszonyról való lemondás, valójában önmagából ad fel valamit.
Jelenet az Ünnepek után-ból
filmhu: Vajon ez az átmenetiségbe ragadtság az, amiért – úgy tűnik a filmekből, talán leginkább a Boogie-ból - ez a generáció nem tud igazán boldog lenni?
Radu Muntean: Nehéz a boldogságról beszélni, az Ünnepek után is erről szól, mivel ez egy nagyon relatív fogalom: lehetsz boldogtalan, ha elhagy az egyik a két szőke közül, akivel egy azúrparti villát osztasz meg, és boldog lehetsz, ha nagyon kevesed van, de össze tudod egyeztetni a lehetőségeidet az elvárásaiddal. A boldogság nagyon személyes és relatív ügy, éppen ezért ebben a filmben a dolgok valóban kevésbé függenek a társadalmi kontextustól. Ez a történet az intimitásról, a kapcsolatokról szól, arról a nyugtalanságról, aminek következtében mindig mást akarsz az élettől, és ahogy sikerült elérned valamit, azonnal mást akarsz. Ez a nyugtalanság hajt előre, hogy élj, de közben megakadályoz abban, hogy valóban boldog legyél. Ha pedig társadalmi léptékben nézzük a dolgokat, nem vagyok biztos, hogy a mi generációnk a változások nyertese. Én azt hiszem, hogy a mi gyermekeink generációja lesz a nyertes. Mi persze jobban jártunk, mint a szüleink generációja, de ugyanakkor mi a forradalommal nőttünk fel – engem ’89 tizennyolc évesen ért, tehát én is két világ között voltam. Az előző rendszerben voltam gyerek, ’89 előtt voltam kamasz, és az életbe a változásokkal egyidőben léptem be, és így kellett a vállamra vegyem ennek minden terhét. Úttörők voltunk ebben az új társadalomban, amit mindannyian a saját kis világában, színpadán megpróbálunk felépíteni.
Jelenet az Ünnepek után-ból
filmhu: Az előbb szóba került a személyesség, intimitás kérdése. Az Ünnepek után-ban talán az ábrázolás közvetlenségének mértéke a legsokkolóbb, szinte elfelejtem saját nézői pozíciómat.
Radu Muntean: A filmes praxisom célja egyfajta objektivitás volt, a saját filmkészítői pozícióm megszüntetésére törekedtem. Azt próbáltam elérni, hogy minél kevésbé legyek jelen a történetben, hogy az a benyomása legyen a nézőnek, hogy a film önmagát meséli. Egy ilyen történetet nagyon szubjektív, személyes módon értelmez a néző, ezért fontosabb a közvetlen, közvetítés nélküli tapasztalat elérése. A feszültség, ami fokozatosan épül fel a film végéig, csak úgy tud hatásos lenni, ha a mesélő jelenléte, implikálódása nem egyértelmű. Persze én ellenőrzöm a dolgokat és manipulálom a néző percepcióját a filmen belül, de azt akartam, hogy ez a lehető legkifinomultabb módon valósuljon meg, hogy ne befolyásoljam a néző történethez való viszonyát, pozícióját.
filmhu: Ennek a hatásnak az elérésében a hosszú beállításoknak is nagyon fontos szerepe van, hiszen ezáltal nyílik lehetőség a hétköznapi helyzetekre oly jellemző üresjáratok bemutatására.
Radu Muntean: Ez így van, valamint a kamera nagyon diszkrét, visszafogott pozíciója fontos, ezek mind hozzájárulnak ehhez az átveréshez – hiszen nem másról van szó. A néző így a saját történetét hozza létre, részt vesz benne, részét képezi a történetnek. Valójában egy láthatatlan tanúja az eseményeknek, ott van a szereplőkkel, és ezáltal direktebb módon érzi át a szereplő helyzetét.
filmhu: És ennek következményeként nagyon eltérő véleményeket is lehet olvasni a kritikákban, néhányan például kifejezetten a főszereplő bűnösségét hangsúlyozzák.
Radu Muntean: Az a tapasztalatom, hogy a filmet nagyon személyesen értelmezik a nézők, mivel mindenki a saját élettapasztalata alapján olvassa. Én egyensúlyt próbáltam létrehozni a szereplők között, megpróbáltam elkerülni a csapdákat, nem akartam egyértelműen negatív figurát faragni egyikőjükből sem, nem akartam senkit sem megkövezni. Szerintem mind rendben lévő emberek: Paul nem egy szoknyapecér, Raluca nem kurva, és nem helyezi erőszakos nyomás alá a férfit, hogy hagyja el a családját, csupán egy nő, aki egyszerűen szereti őt; Adriana pedig távol van a csúnya és unalmas feleségtől, akitől tíz év után meg akarnál szabadulni. Egyszerűen a pasi szerelmes lett, éppen ezért nem lehet őt hibáztatni, bár ő hozta létre a szituációt. Bár mindenkinek joga van úgy érteni a filmet, ahogy akarja, én nem akartam bűnöst találni: a film nem erről szól. A főhős olyan helyzetbe kerül, hogy bármit tenne, elítélhető lenne, és pont ez a film tétje: ha a nézőnek sikerül valamiképpen szimpatizálni a bűnössel, a hibással, akkor nyertem. De lehet, hogy nem mindenkinek sikerül.
Jelenet az Ünnepek után-ból
filmhu: A film hatásának elérésében a színészeknek is rendkívül fontos szerepe van. Mennyire lényeges a román színház a román új hullám sikerében?
Radu Muntean: Én elválasztanám a filmet és a színházat ebben a kérdésben. Úgy gondolom, hogy a színházi színészet nagyon különbözik a filmestől, teljesen más eszközökkel kell dolgozni. Ez egy olyan probléma, amibe állandóan beleütköztem a casting során, és nem csak ennél a filmnél. A mi színészképzésünk elsősorban színházi, nem filmes. Mikor a színészekkel dolgozom, megpróbálom lecsupaszítani róluk azokat a technikákat, megoldásokat, amelyeket a színházi gyakorlat során sajátítottak el. De rengeteg színész van már, akik velünk együtt nőttek fel az utóbbi tíz évben, és lehetőségük volt filmet forgatni, néhányan különösen fontosakat, és maguktól, egyedül kitanulták a dolgot. Egyébként mi is. Nem hiszek a „román filmes iskola” létezésében. Részt vettem a bukaresti képzésben, és pontosan tudom, hogy mit jelent, illetve pontosabban hogy mit nem jelent. Egyszerűen csak történt valami a román filmmel, filmeket készítve fejlődtünk, egymást figyelve, és kevésbé egy iskolára, a tanultakra alapozva. Korábban másfajta mozihoz voltunk szokva, a valóság másfajta leleplezéséhez és a művészetnek másfajta megközelítéséhez. Véleményem szerint az, amit mi most csinálunk (nem csak rólam van szó), valamivel bátrabb abban az értelemben, hogy van bátorságunk megmutatni saját frusztrációinkat és intimitásunkat. És ez nem egyszerű dolog.
filmhu: A magyar filmesek sokszor küszködnek a színházi gesztusoktól való megszabadulással. Hogyan dolgozik a színészekkel, hogy ennyire filmre alkalmasak legyenek?
Radu Muntean: A munkamódszer nem különös, egyszerűen nagyon sokat próbálunk a forgatás előtt. Viszont bár rengetegen kérdezték ezt tőlem interjúkban és sajtótájékoztatókon – egyik filmemben sem improvizáltunk a színészekkel. A forgatókönyvön sem sokat változtatunk a próbák alatt, egy-két szót kicserélünk, ha rájövünk, hogy valami nem működik egy jelenetben, de a forgatásra már az esetleg módosított könyvvel és aprólékosan kidolgozott részletekkel megyünk. Mivel a forgatókönyv társírója is vagyok, mindig megbeszélem a színészekkel a szavak mögött megbúvó jelentést, gondolatokat. Megpróbálom megértetni velük, hogy mit gondolnak, mi éreznek a szereplők egy adott helyzetben, így az ő gesztusaik, mondataik organikusan eggyé válnak a szereplőkéivel, akiket megjelenítenek. A próbafolyamat során azt próbálom elérni, hogy a színészek magukévá tegyék a szöveget, így nem kell minden szón gondolkodniuk, hanem a szöveg és a mozgás egy egységgé válik a játékukban. Ennyi az egész – az a titok, hogy nincs titok. Csak az a fontos, hogy a lécet nagyon magasra kell helyezni. Ha egy megfelelő belső cenzorod van, akkor minden hang, ami rosszul hangzik, minden gesztus, ami fölösleges, próbáról próbára kiküszöbölődik, míg eljutsz oda, ahova akartál. Ennyi, semmi több.
Az Ünnepek után előzetese
