Red

Szemlehétfő.

Ja, és hogy miért vagyok elvarázsolva: mert fogalmam sem volt arról, hogy ez a bizonyos kollégám, akivel ráadásul együtt jártam egyetemre, a Pálfi rövidfilmjének a forgatókönyvírója, annak a rövidfilmnek, amelynek a vetítésére épp loholunk.

A Született lúzerből egy epizódot láttam mindössze, ez egy HBO széria, a főhős, ha jól emlékszem épp ki akarta nyírni magát benne, na, gondoltam, a többit meghagyom a nagyérdeműnek. De az Ászpóker, amely szintén ennek a sorozatnak egyik betétfilmje, bár a magyar balfaszság tematikáját ugyancsak magában hordozza, történetében és formájában gyökeresen eltér attól a bizonyos rosszemlékű epizódtól. Sőt, mondhatni, hogy a maga módján a Szemle legviccesebb filmje.

A főhős megszállott pókeres, de csak magával játszik, a tévé előtt. Nézi tonnaszám ezeket a pókeres műsorokat, közben nem jön rá, hogy a Kordán kívül senkinek nem áll jól, ha vegyíti a kártyázást a médiával. Elhanyagolja a családját, kizárja őket az életéből (hősünk, nem a Korda, az a Balázsklárival amúgy sem tudná megcsinálni), annak ellenére, hogy ott vannak a közvetlen közelében. Az asszony, aki szépségkirálynőként indult anno, az idegösszeroppanás szélén áll, a háztartás, a gyerekei, a kismillió gond kikezdi, semmiféle segítséget nem kap az urától, aki fején a fülhallgatóval mást sem csinál, mint a képernyős zsuga-összecsapásokat bámulja. Aztán egy nap a nő nem bírja tovább…


Ász póker


Pálfi, ha megfelelő forgatókönyvet tuszkolnak a kezébe, az ország legjobb rendezője (a Taxidermia is csak a harmadik aktusban bicsaklott meg, azt írta ő.) Mondjon bárki bármit a Nem vagyok a barátod-ra, és lehet rá mondani sokmindent, legalább mint kísérlet, érdekes. Az Ászpóker viszont egy rendkívül szórakoztató, virtuóz képi játszadozással teli, nagyszerűen megírt kis farce, nem kevés társadalomkritikával – utóbbit nagyszerűen integrálva.

Ági szegedi lány, bár most épp Monte Carlóból érkezik – szegény, sajnálom nagyon -, és nem vett jegyet elővételben. Előző este egy bulin voltunk, otthagyta a sapkáját, a fél magyar filmes scéna mozgósítva lett miatta, a Cinefest (és egyben a buli) főszervezője csak azért rám telefonált, hogy elmondja, bocs, de nincs meg. Ez nem film, ez az életem. Az én sajtókártyámra kér vagy kéttucat előadásra un. nullás jegyet (Ági, nem a fesztiválszervező), még a főszerkesztőm bilétáját is mozgósítanunk kell, a pénztáros csávó homlokán látom, ahogy kezd kidagadni az ér. Legelső nap pont ezzel a pénztárossal szólalkoztam össze, na mondom magamnak, ha most beszól, befizetem bosszúból az Adás-ra... De nem, szó nélkül adja ki az Encyclopedia Britannica vastagságú adagot. Ági üvegfújó, vagy mi.


Intim fejlövés


Jártamban-keltemben ismerősök megállítanak, gratulálnak Szajki Peti kiváló filmjében tett rendkívül rövid alakításomhoz. Szeretettel teli, lelkesítő dicséretek: „annyira nem is vótá szar…”, „jó vót, ahogy nézté…” Ezért érdemes csinálni.

Salamon András Viszlát, Adél! című rövidfilmje édesanyja haldoklásának pánikszerű feldolgozása, a főhős csak fut, fut, és belső monológja próbálja helyére tenni azt, amit nem lehet. Erős film, mert okos ez a belső dialóg, bár az az érzésem, nem igazán tudta a rendező, hogyan kellene befejezni a filmet. Őszintén szólva én sem tudnám – nagyon személyes, a legszemélyesebb.

Edelényi János Prima Primavera-jának második jelenete egy végzetes kimenetelű bankrablás, és olyannyira hatásos, hogy oda kell hajoljak a főszerkesztőmhöz (mi elválaszthatatlanok vagyunk, mint az Orion űrhajó legénysége) és megkérdezzem, ki rendezte a cuccot, mert efféle erős akciókhoz magyar mozikban nem vagyok szokva. „Egy hatvanéves elsőfilmes” – jön a válasz. Na, ez már inkább illik a hazai virtusba – persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy Edelényi több tévé- és dokumentumfilmet is készített korábban.


Príma prímavéra


A vetítés utáni vélemények meglepnek, jobbára fanyalognak az ismerősök, és az online kritika sem túl elnéző a filmmel. Van némi igazság abban, amit mondanak/írnak, de ettől függetlenül a Prima Primavera a Szemle legkerekebb filmje, klasszikus-dramaturgiai értelemben.

Embertelen jó a szereposztása: tudom, hogy egyes figurákra a koprodukciós nyomás végett szerződtettek külföldieket, ám az ő játékuk annyira természetes, hogy ezért a szükséges rosszért ezúttal talán adjunk hálát a jóistennek (érdemes megfigyelni például a szőke bájgúnár rosszembert, egyetlen hamis rezdülése sincs a kőkeményen képregény-figurás szerepében, de ugyanilyen szenzációs a női főszerepet alakító, nyakigláb, és mégis nagyon szexis bolgár Vesela Kazakova). Lukáts Andor a főszerepben fantasztikus – mikor nem? -, nála az ungárise túlspilázás ismeretlen fogalom. A mellékszerepekben meg olyanok tűnnek fel, mint Máthé Erzsi, Gera Zoltán, Djoko Rosich vagy Schubert Éva. Szóval EZ egy szereposztás.

Nagyon kedves kis történet, hollywoodias dramaturgiával, zenével, bevetten hatásvadász, de nem tolakodó módon hatásvadász megoldásokkal. Az alkotók bevallott célja egy érzelmes, életigenlő film elkészítése volt, és ez sikerült is nekik.