filmhu: Mondjatok valamit az új filmről!

Sós Judit: A dolog onnan indul, hogy Bence jobb írói vénával rendelkezik, tehát ő előbb volt író, mint filmrendező. Öt év alatt jutott el odáig, hogy kitalált magának egy stílust, ami talán egy kicsit Bret Easton Ellishez hasonlít. Megszületett jópár novella az évek során, melyeknek az volt a jellegzetessége, hogy semmilyen leírás nincs benne, csak és kizárólag dialógus, abból derül ki az egész történet. Ezek nagyon mai szövegek. Aztán amikor fölmerült, hogy csináljunk nagyjátékfilmet, amire nagyon nehéz összeszedni a pénzt, akkor jött az ötlet, hogy csináljon Dogmát, mert az olcsó. Több ötlet is volt, hogy hogyan lehetne feldolgozni a novellákat, végül meggyőztük, hogy ezt csinálja meg.

filmhu: És mi az az „ez”?

SJ: Az a címe, hogy Rengeteg. Az alaphelyzet általában az, hogy két ember beszélget, és mindig valami durva sztori derül ki. A filmben 8+1 ilyen történet van.

filmhu: Elhangzott a Dogma mint stílus, csak az a rokonság, hogy olcsó vagy van valami más is?

Fliegauf Benedek: Nem, nem csak arról van szó, hogy olcsó. Én már nagyon régóta akarok Dogma filmet csinálni, csak sose volt rá alkalom, mert mindig azzal az illúzióval kecsegtettek, hogy normális filmet is csinálhatok, csak várjak egy kicsit. Erre aztán soha nem került sor, és akkor ugye összeomlott a magyar filmszakma, teljesen, semmilyen pénz nincs, én meg ha egy évben nem csinálok egy filmet, akkor megőrülök, úgy érzem mintha élőhalott lennék. Vannak ezek a novellák, úgyse tudok mit kezdeni velük, mert ahhoz túlságosan kevesek, hogy önálló kisfilmek legyenek, azonkívül túlságosan verbálisak, minden vizualitást levetnek magukról.

Közben egyre jobb viszonyom lett Lovasi Zoltán operatőrrel, aki egy géniusz szerintem. Nagyon jól vesz fel dialógusokat, valahogy teljesen átélhető lesz az anyag. Ráadásul mögénk állt Muhi András producer és az Inforg Stúdió is, s biztosította a filmhez szükséges minimális anyagi háttért. Amikor ezek a körülmények összeálltak, nekivágtunk, hogy gyerünk akkor forgassuk le, ami nagyon nehéz volt, hiszen 24 szereplő van a filmben, és mindegyik főszereplő. Nincs egy ember, akit végigkövetünk, hanem tíz percig látunk egy-egy arcot, ezért aztán nagyon végig kellett gondolnunk, hogy kik játsszanak a filmben, ugyanis nincs egyetlenegy hivatásos színész sem köztük.

filmhu: Amatőrök?

FB: Nagyon profi emberek csak nem színészek.

filmhu: Na most volt ugye a Beszélő fejek...

FB: Az alapok nagyon olyanok, meg a világ is, az élőbeszéden alapuló emberi drámák is. Csak a Beszélő fejek egy falanszterfilm, ott a szereplők be vannak téve egy nem létező térbe, itt viszont valós terekben vagyunk, és főleg dialógusok hallhatunk. Nincsenek totálok, nem raktuk statívra a kamerát, nincs világítás és berendezett kellék se.

filmhu: Ki fogja vágni?

FB: Valószínűlég én, bár ezt még nem tudja a producer bácsi. 2 db. 80 gigás vincseszterre ráfér az anyag lebutított változata, tehát akár otthon is meg tudom vágni, mivel nincsenek benne trükkök meg effektek.

filmhu: Tehát csak a snitteket kell dobálni egymás után?

FB: Az viszont irdatlan nagy munka lesz. Lovasinak van egy természetes tempója, tulajdonképpen kamerában vágja a filmet. Ennek ellenére muszáj lesz vágni rajta, mert egy húsz vagy negyven perces jelenetből tíz percnyi hasznosat kell csinálni.

filmhu: És mennyire van forgatókönyv?

SJ: A forgatókönyvet maguk a novellák teszik ki, nem írtunk se technikai, se másmilyen könyvet. A novellákat raktuk egymás után, ezt minden szereplő elolvasta, Bence pedig etapokra bontotta és megszabta, hogy mondjuk ebben és ebben az etapban innen ide kell eljutni, ennek kell kiderülnie. De az írott szöveghez nem kellett ragaszkodni, azt hiszem, hogy e szerint lettek kiválasztva a színészek is.

FB: A történeteket velük írtuk át, rájuk lett alakítva az egész.

SJ: A dolog érdekessége még az, hogy mindegyik jelenetnek van egy – én úgy nevezem – filmes vágóképe, tehát az egésznek van egy vége, ami főleg képekkel mesél. Ezek a vágóképek a filmidőben különválnak, mégis térben és időben kapcsolják össze a jeleneteket. 

filmhu: Például az első beszélgetés vágóképét a harmadik után látni?

SJ: Igen, és ez a vágókép a hatodik jelenet vágóképével áll kapcsolatban. De nagyon nagy kérdés, hogy ez így követhető lesz-e, hiszen 24 szereplő van.

FB: Nagy kérdés, hogy működik-e majd így ez a szerkezet, de én azt mondom, hogy nem ez a lényeg. Ez egy nézőbarát gesztus, hogy legyen egy koherens szerkezet, de ha nem jön össze, akkor egymás után fognak jönni az összefüggéstelen valamik, ami nyilván rosszabb lesz. 

filmhu: Milyen hosszú lesz?

FB: Hát ez elég ijesztő, mert 10 percesnek kéne lenni egy sztorinak, 9 sztori esetén ez kilencven perc, plusz a vágóképek az együtt olyan 110 perc. De vannak jelenetek, amik sokkal hosszabbak. Úgyhogy lehet, hogy ez egy kihívás film lesz, azaz kérjük szépen a nézőket, hogy kipihenten érkezzenek a vetítésre. Én nem szeretném ezt, mert az igazán jó filmet hulla fáradtan is kimeredt szemekkel bámulja az ember, majd meglátjuk.

filmhu: Meg vagyok győzve, hogy ez egy Dogma film, mit gondolsz a Dogmáról?

FB: Ez itt tulajdonképpen arról szól, hogy dokumentarista módon forgatok. A Dogma csak annak meglepő, aki nem csinált még dokumentumfilmet. De ha megnézed például Vitézy Vörös Földjét vagy Tarr Béla Családi tűzfészekét, akkor nem érted, hogy miért dőlt be a világ ennek a meglehetősen egyszerű marketingfogásnak. Ennek ellenére nagyon szeretem az ilyen filmeket, a Születésnapot amikor láttam, utána azt gondoltam, hogy nagyon jó hogy itt sírunk meg minden, hogy nincs pénz, de ezt a filmet például digitál 8-asra forgatták, ami azt jelenti, hogy bemegyek a körúton egy híradástechnikai üzletbe, és kétszázezer forintért megveszem a kamerát. Az a film nem Orbán Viktor-függő, meg Görgey Gábor-függő, meg nem MMK- függő. Amiről engem a Születésnap meggyőzött, az az, hogy ha elég erős a történet, akkor teljesen mindegy, hogy milyen a technika. Az első tíz percben még zavar, utána azonban, ahogy visz tovább a film, ez megszűnik. Ha nem visz tovább, akkor úgyis mindegy.

SJ: Ennél a filmnél indokolt is a dogmás stílus. Felesleges lenne filmre venni.

FB: Ha sikerül a dolog, akkor lehet, hogy hasonló módon fogom felvenni, a nagyjátékfilmemet is, aminek címe: A dealer. Nagyon át kellene írni hozzá, dogmásítani kellene. Azt a filmet azonban mindenképpen filmre szeretném felvenni.

filmhu: A Beszélő fejek, meg a Hypnos is erősen pszichologizáló filmek. Mi a helyzet A dealernél, új témát talált a pszichonanalízis - a kábítószert, vagy egy tematikai váltásnak lehetünk tanúi?

FB: A dealer régebbi mint a Hypnos. Én ebből a közegből jövök, ami nem azt jelenti, hogy én is kábítószerdealer voltam, de ebben a közegben voltam kamasz. Ettől úgy tud az ember megszabadulni, hogy filmet csinál belőle. Írok egy forgatókönyvet, leforgatom, aztán kész, le van zárva. Ugyanez volt a Beszélő fejekkel. Jártam mulatozni, és állandóan ezeket a történeteket meséltem mindenkinek. Amióta kész a film, egyszer se meséltem. És valahol ugyanez a helyzet A dealerrel is, sok dolog van, ami bennem nagyon mély nyomot hagyott, és ezt próbálom kiadni magamból, de úgy, hogy az másoknak is jelentsen valamit.

Úgy gondolom, hogy aki ma Budapesten él, az fogja érteni, hogy mi ez az egész. A dealer elsősorban egy tragédia, a szó klasszikus értelmében. Hogy hogyan válik valaki teljesen fatalistává, hogyan kényszerül arra, hogy a saját érzékenységét és belső értékeit elveszítse, és hogyan hal aztán meg. Tehát egy tiszta tragikus képlet, de van benne egy szociográfiai sokféleség, tehát sok rétegben mozog, amit én meg imádok ilyen kontrasztosan egymás mellé tenni. Ez működne, csak hát... két éve mondja mindenki, hogy milyen szuper ez a forgatókönyv, és mégis itt ülünk és csak beszélünk róla, meg DV-re forgatok teljesen mást, nem látom esélyét annak, hogy ebből bármi is lesz. Ezért jutott eszembe ez a Dogma ügy, hogy esetleg mini stábbal kissé kamerarángatósan lehetne megcsinálni. Az a baj, hogy elég nehéz dolgozni, ha az ember állandóan behúzott fékkel vár, amíg a mindenkori politikusok kitalálják, hogy most éppen miért nem kapok pénzt. 

filmhu: Szokás téged Mundruczó Kornéllal összehasonlítani. Mit gondolsz erről, illetve általában az ő filmjeiről?

FB: Persze ezt lehet, őt is a csúnya dolgok foglalkoztatják. De Mundruczó véglényekben utazik, a szó szoros értelmében. Kiürült, teljes nihilben lévő világa van, olyan becketti világa, amit szerintem elég jól csinál, főleg az Afta óta tetszik. Van is biztos párhuzam, csak ott nincs intellektus, kiműtötték a homloklebenyt a szereplőiből, és akkor nincs dráma, akkor az a néző drámája, hogy húúú milyen durva, ezek az emberek nem gondolkodnak, ezeknek már nincsenek vágyaik: "Nincsen nekem vágyam semmi".

Ez egy tragikus szituáció, csak engem nem érdekel, engem az jobban érdekel, hogy a homloklebenyem működik és fölfogom azt a szart, amiben vagyok. Az én ismerőseim, függetlenül attól, hogy heroinista vagy skizofrén, gyártásvezető vagy színész, intellektualizálják a problémát, függetlenül attól, hogy balmazújvárosi intézetis gyerekek, vagy nem, ez mindegy. Én ezt a nihil állapotot nem látom magam körül, lehet, hogy ez belőlem jön, hogy amikor velem vannak az emberek, akkor ez jön ki belőlük, egyébként meg szarnak bele, nem tudom, de én ezt látom nagy különbségnek.

filmhu: Tehát a dealernek van intellektusa?

FB: Ezt messziről fogom kezdeni. Amikor megszületnek az emberek, mindenkiben van egy hiperszenzibilitás. Amikor egy csecsemőt megnézel, hihetetlen mennyiséget tanul, figyel, fogdos, lát. Csak ez a fajta nyitottság kiszolgáltatottá tesz, nem vagy benne a harcban, a mindennapokban, nem tudsz a társadalom részévé válni. És ahhoz, hogy a társadalom része legyél, le kell magad teljesen butítani. Most a dealer figurája az én legjobb barátomról lett mintázva, aki meghalt, meg sok más emberről, akik reméljük, még élnek. Ezek a legérzékenyebb emberek, csak - és ez a tragikum - rengeteg energiával csinálják az áttörhetetlen, rideg aurát maguk köré, ami hazugság. Mögötte érzed, hogy egy borzasztó nagy érzékenység van, csak ahhoz, hogy el tudja viselni a mindennapokat maga körül, kell ez a páncél. Minél gyengébb vagyok - mint például én is - minél érzékenyebb, annál határozottabbnak tűnök, ez egy ilyen játék. Hogyha én magabiztos lennék meg erős, és ez a dealerre is vonatkozik, akkor sokkal több olyan pillanatát látnám, amikor ez nem így van, az egész paradox.

Az élővilágban van ez így: a kígyó jön a varangyhoz, és a varangy fölfújja magát. Ilyenkor a közöny egy ilyen páncél, én viszont úgy vagyok vele, és most megint jön egy metafora, hogy az ember olyan, hogy van egy aranygömb körülöttünk, és ha valakivel megismerkedem, akkor mindent elkövetek, hogy ez így is maradjon, és iszonyatosan vigyázok, hogy ne repedjen ez meg, mert ha megreped és kinyílik, akkor mögötte szar van. De ezt a szart nem akarom, hogy meglássa valaki. Ez a külső aranyréteg olyan vékony, mint a tojáshéj, csak megpöckölöd az embert, és máris darabokra törik, és alatta szar van; akkor megint le kell vakarni a szart, és ott megint van egy aranygömb, de azt már nem tudod tovább bontani...

filmhu: Az már színarany...

FB: Igen, és szerintem nagyon fontos, hogy ezt mindig ott kell érezni az ember mögött, hogy ez ott van még akkor is, ha a leggonoszabb emberről van szó, tehát tűnhet minden nagyon durvának, de azért ott van a mélyben valami, amit mi emberek nem tudunk elbaszni sem magunkban, sem másban.

filmhu: A dealernél, ahol a történet kezdődik, már a katasztrófa után vagyunk?

FB: Igen, a film egy nap története, reggel, vagy inkább délben fölkel, elindul, aztán jön egy nehéz nap. El lehet veszni nagyon könnyen, de úgyis, hogy látjuk egymást, látjuk egymáson, hogy baj van, és beszélgetünk róla, de ez nem elég. Nagyon sok olyan ismerősöm van, akiről azt hittem, hogy olyan kis depi, de amikor valaki már a gázcsövön lóg, az már nem csak kis depi.

filmhu: A filmjeid ehhez képest milyen célt képviselnek? Hogy megmentsd az embereket, megmentsd magadat ettől?

FB: Amikor én még pici kamasz voltam, és néztem ezeket a borzasztó rossz hangulatú filmeket, de tényleg szörnyű filmeket, az nekem jó volt.

filmhu: Mint például?

FB: Hát például a Fassbinder életmű, vagy Bergman, de könyv is lehet, Nietzsche, Schopenhauer, Dosztojevskzij, meg az összes ilyen állat, tőlük én megnyugszom. Hogy miért nyugszom meg? Ez nagyon érdekes. Azért, mert nem vagyok egyedül, abban a pillanatban úgy érzem, hogy nem csak velem van baj, hanem más is ugyanígy érzi, hogy mindennel baj van. Én nem vagyok beteg, más is ezt érzi, tehát bármilyen reményvesztett filmet csinálsz, az paradox módon reményt ad. Tipikus példa, hogy az emberek ülnek a budapesti éjszakában, és ha nézed őket halálfélelem van a szemükben. Közben persze mosolygunk meg gin-tonic, meg keresztbe táska, meg raszta haj, meg lelakatolt bicikli meg Ráckert, de ha három másodpercnél többet nézel a szemébe, akkor láthatod, hogy retteg. Egy kisfiú vagy egy kislány, aki sír és minden erejét arra fordítja, hogy ezt leplezze. Na most, ha megnézel egy ilyen filmet, akkor azt mondod, hogy hoppá, hát akkor én lehetek az, ami vagyok, egy riadt kisgyerek és ha én egy riadt kisgyerek vagyok, akkor megnyugszom. Mert rájövök arra, hogy sok más riadt kisgyerek van még. Én ugyanis pont a színjátéktól félek, mert elhiszem azt, amit játszol.

filmhu: Mondjuk, hogy komoly filmes életműved lesz, hogyan fogsz tovább menni?

FB: Amikor A dealert megírtuk, akkor mondtam is magamnak, hogy gratulálok, sikerült egy színtiszta tragédiát írni, csak a tragédiával az a baj, hogy nem életszerű, túlságosan homogén, csak az egyik felületét mutatja az életnek. Például ez a film, amin most dolgozunk Judittal, sokkal inkább életszerű, nincs benne az, hogy most én lenyomlak téged erőszakosan. Az alaphelyzetek itt is ilyenek, de valamitől más lesz. Ezt meg is fogalmaztam magamban, hogy bölcs filmet kéne csinálni. Például a Sátántangó az remekmű, de nem bölcs film, a Dalok a második emeletről remekmű, de nem bölcs film.

filmhu: Vannak bölcs filmek?

FB: Bölcs film például az Undeground. Ott látsz élni meg halni meg hálni, ott mindent látsz. A Short cuts az bölcs film, a Száz év magány az bölcs regény, a Bűn és bűnhődés remekmű, de nem bölcs. Bölcs alatt itt azt értem, hogy meg tudja mutatni az élet sokféleségét. A Háború és Béke bölcs mű, vagy a 22-es csapdája, vagy a Svejk. Ez egy műfaj, úgy ahogy a tragédiánál tudjuk a receptet, ennek a bölcs dolognak is van egy dramaturgiája, egy követhető dolog, hogy ezt hogy kell megcsinálni. Én most ezen dolgozom, tudom, nagyon hülyén hangzik, hogy az ember csak leül, és csinálni akar egy bölcs valamit.

filmhu: A bölcs itt csak egy elnevezés.

FB: Ha én csinálok egy tortahajigálós vígjátékot, az semmivel sem butább, mintha a filmben mindenki csak vagdossa az ereit. Az igazán jó filmben a sokféleség mutatkozik meg: itt még a tortát dobálják, ott meg valaki fölakasztja magát, és az egész neutrálissá válik, ez pedig melankóliához vezet, ez benne a bölcsesség. Sokszor van, hogy forgatás közben kiakadunk azon, hogy milyen durva a film. És amikor arról beszélünk, hogy mennyire brutális a film, a receptről, az egy bölcs dolog, akkor a saját beszélgetésünkről kéne filmet csinálni.