Messziről kell kezdenem, de a történet fatális, úgyhogy muszáj. Másodéves, filmszakos egyetemistaként kötelező vetítésen gyanútlanul megnéztem De Sica Biciklitolvajok című filmjét. A vetítés után a Szentkirályi utcától a Blaháig tántorogtam, a szám kiszáradt, émelyegtem, rázott a hideg. Az Örsön már képesnek éreztem magam a beszédre, felhívtam a férjem, és fél órán keresztül dőlt belőlem a szó, a mosolygást pedig képtelen voltam abbahagyni. A nem létező „vonal” másik végéről jött a megnyugtató válasz: nem vagy beteg; ez a katarzis.
Tegnap este - sokkal nagyobb gyanakvással - megnéztem Cristian Mungiu (ejtsd: mundzsu) 4 hónap, 3 hét és 2 nap című filmjét, a film után húsz percig szóhoz sem jutottam (de Báron György, Makk Károly és Enyedi Ildikó is mélyeket lélegeztek néhány percig), majd letaglózva kitántorogtam a moziból, a friss levegő hatására hajnalig ömlött belőlem a szó, és a film komoly drámaisága ellenére örömöt éreztem. Otthon, a kanapén jutott csak eszembe, hogy jé, ez olyan hatással volt rám, mint a Biciklitolvajok, és csak ezután, hogy Mungiu arra a bugyuta hírlapírói kérdésre, hogy kit tekint mesterének, ezt mondta: „Az olasz neorealisták, azon belül is De Sica filmjei állnak hozzám a legközelebb”.
Még egy film jutott eszembe, ahogy a kólát kortyolgattam a hümmögők között; Inarritu filmje, a Korcs szerelmek. Ugyanaz az ambivalens érzés; egyfelől: miért kellett nekem ezzel a történettel szembesülnöm, másfelől: hogyan tudtam eddig ennek megtapasztalása nélkül élni.
 |
| Ami számunkra kafkai módon abszurd, az a románoknak a 80-as évek realitása |
És most szembe kell mennem az enyéimmel. A Vatikán kritikával illette a filmet, mert tárgyként kezeli a magzatot. Szerintem senki sem nézte meg ezt a filmet a Vatikánban, csak elolvasták az IMDB-n a szinopszist, mert aki látta a filmet, az egy percig sem gondolja többé, hogy a magzat nem valaki, hanem valami. Egy „valamitől” ugyanis nagyon könnyű megszabadulni. A legkínosabb, legveszélyesebb, legmocskosabb valamitől is könnyű megszabadulni (a filmekben általában a folyóba hajítják az ilyesmit), de valakitől annál nehezebb. A főhős Jeanne D’Arc-i küzdelme, hogy a tarisznyájában lévő, törölközőbe csomagolt magzattól megszabaduljon, a legridegebb filmnézőt is állásfoglalásra kényszeríti. Otilia úgy menekül a kamera elől, ahogy Káin menekült az ószövetségi történetben Isten tekintete elől. A kamera árnyékként követi a főhőst, percekig csak elmosódott, éjszakai fényeket látunk, amiből itt-ott felsejlik a bűntudata elől menekülő nő sziluettje.
Aki nem látta a filmet, most azt hiheti, hogy a nő vállát saját magzata súlya húzza. De a történet ennél sokkal rafkósabb. Első osztályú írói, forgatókönyvírói, dramaturgiai munka. Miért rohan egy fiatal lány a bukaresti éjszakában barátnője magzatával a tarisznyájában? Mert a történet nem az abortuszon átesett lány, hanem az abban segédkező barátnő drámáját, gyanútlanul bevállalt holokausztját állítja elénk, ami így még nagyobbat üt, mintha a megesett lány fájdalmában kellene osztoznunk. Az 1987-ben játszódó történet kiindulópontja, hogy egy kollégista lány teherbe esik, de mivel a teherbe esésen kívül minden másra képtelen (látszólag), a barátnője szervezi meg és bonyolítja a súlyos börtönbüntetéssel járó illegális abortuszt. A Ceausescu-diktatúrában tiltották az abortuszt, ezért a megesett lányok kockázatos körülmények között szabadultak meg a nem kívánt gyerekektől.
A 4, 3, 2 apró novellák füzéreként is felfogható (A kollégium; Mr. Bebe; Ottilia és Adi; A tarisznya; A vacsora). Az elbeszélés fejezetről-fejezetre bontja ki Otilia drámáját, ahogyan Godard Nana történetét az Éli az életét-ben, csak Mungiu nem alkalmaz fejezetcímeket. Az eddig olvasott kritikák, leírások mind úgy fogalmaznak a filmről, hogy két lány, két barátnő története. Pedig dehogy. A film egy lány története, minden filmes elbeszélőeszköz őt állítja középpontba, a kamera őt
 |
| Jeanne D'Arc szocreál környezetben |
A filmben naturalista elemek keverednek a rendező által realizmusként definiált elbeszélésmóddal, és a dokumentarizmus jegyei is felfedezhetők. A kamera két dolgot csinál; vagy árnyékként követi Otiliát, fut vele, mint a dokufilmesek kamerája (vállra helyezett géppel, még csak nem is steadycam-mel), vagy tablószerűen, mozdulatlanul egyhelyben áll hosszú percekig, mintha csak bekapcsolva felejtették volna, amikor az asztalra tették. A hosszú beállítások többsége tényleg asztal-magasságra van komponálva, ezért a szereplők kiemelkednek, kilógnak, kimennek a képkivágatból. A statikus beállítások és a szaladó kamera képileg is kontrasztot teremt, ami dramaturgiai funkcióval bír.
A film előtt még élt bennem a „mi, kelet-európaiak” elképzelés, amit az első képsorok ismerős világa megerősített. Lepukkant kollégium, a diákok mindennel seftelnek: dezodorral, cigivel, szappannal, magyarországi fogamzásgátlóval, bármivel. A szocreál szállodabelsők, a zárlatosan pattogó neoncső, a linóleum, a táncdalfesztiválos-lakodalmas zene, a tekerős telefon ismerősek voltak, de ahogy haladtunk előre a történetben, rájöttem, hogy ennek a világnak csak a díszletei ismerősek, a megaláztatás és kiszolgáltatottság bugyrai idegenül mélyek. Mungiu a sajtótájékoztatón Kafkát említette, mint aki a régió irodalmából a legnagyobb hatással volt rá. Valóban, a történet kafkai, számunkra abszurd, a szomszédos ország lakói számára a nyolcvanas évek végének realitása.
Valuta a Kent cigi, valuta a Palmolive szappan, és valuta a zsenge lányok teste is. Mr. Bebe (a hivatásos magzatelhajtó) ugyanis ezt kéri cserébe, mert az előrehaladott terhesség megszakítása a horribilis áron felüli költségekkel jár. És mindkét lány, Otília is odaadja magát, hogy az agresszív sarlatán ne hagyja faképnél terhes barátnőjét. A Bebe-figura maga a terror, aki a kiszolgáltatottságra építve szavakkal alázza porig, töri ketté a lányokat. Szerencsés az a nő, aki sosem találkozik ilyen Bebével; én a gépkocsivezetés-oktatómra ismertem néhány perc alatt, de biztos akad, akinek egy nőgyógyász, egy tanár, egy szerető vagy egy ellenőr ugrik be hirtelen. Ki sem kell mondani, hogy nem maradt más fizetőeszköz, csak a testük, Otilia egy ponton magától kezd el vetkőzni, nem kell, hogy felszólítsák rá. Ilyen kimondatlanul jelenlévő dolog az abortusz is, amit a lányok egymás közt néven sem neveznek. És ilyen tabuvá válik a film végén az egész történet, amikor Otilia közli Gabitával, hogy soha többé nem beszélnek erről.
 |
| Hatásos tükrök - senki nem ugyanaz, mint egy nappal ezelőtt |
Otilia valóban Jeanne D’Arc-i figura, a végsőkig harcol azért, amiben hisz: az egyén szabadságáért és a barátságért. A történet súlya alatt vőlegényével való kapcsolata is tönkremegy. Hamar kiderül ugyanis, hogy mást gondolnak barátságról, segítségről, önfeláldozó szeretetről, emberségről; az életről. Ebben a mindenki számára vesztes helyzetben Otilia lesz a legfőbb áldozat. Neki kell megszabadulnia a magzat tetemétől, neki kell majd cipelnie a lelkifurdalás és bűntudat súlyát, ennek megfelelően ő produkálja a hányás, verejtékezés, rosszullét tüneteit, mintha ő vetélt volna el, miközben barátnője a szálloda éttermében várja a vacsoráját. A záró képben a két lány az étterem asztalánál ül. Megérkezik Gabita vacsorája, lagziból maradt húscafatok; bárány (áldozati bárány - de szép hasonlat), sertés, szárnyas húsok, emlékeztetik Otiliát és minket is arra a másik húsra…
Keveset aludtunk a film utáni éjszaka, ez a jó film egyik ismérve nálunk. Férjem kék és zöld csempékkel álmodott, én tükrökkel. A tükrök a filmben mindig megérintenek, ebben a filmben meg különösen. Otilia tükörbe néz, és minél erősebben próbálja felfedezni régi önmagát, annál inkább rájön, hogy sosem lesz már ugyanaz, aki egy nappal ezelőtt volt. És mi sem, akik láttuk a filmet…
