Rotterdam: Európa ideje lejárt

A Tigris-díjat, mint tudjuk, első, legfeljebb másodfilmes rendezők kaphatják meg. Bár Rutger Wolfson a filmhu-nak adott interjújában arra a kérdésre, hogy a díjak nem a fesztivál politikáját követik-e abban, hogy a figyelmet igyekeznek a kontinensünkről kívülre fordítani, csak annyit mondott, "mi csak a zsűrit választjuk ki, hogy a díjazottak kik lesznek, ahhoz semmilyen fesztiválpolitikának nincs köze". Ennek ellenére a nagyjátékfilmenként 15 000 eurós, holland televíziós sugárzással járó díj Európán kívül került, és amikor Amat Escalante mexikói rendező, a 2010-es Tigris-zsűri elnöke a díjkiosztón a színpadra lépett, széles mosolyából már sejteni lehetett, a 15 versenyfilm közül mind a kettő latin-amerikai alkotás díjban részesül. A harmadik díjazott pedig Ázsiából, Thaiföldről érkezett. Érdekes összefüggés az is, hogy a nyertesek közül kettőt is támogatott a Hubert Bals Alapítvány: a fesztivál fiatal független filmesek projektjeit támogató szervezete.

Az egyik dél-amerikai nyertes alkotás, A tengerhez (Alamar) a mexikói Pedro Gonzalez-Rubio filmje, szinte teljes egészében az övé, hiszen a forgatókönyvtől a rendezésig, a kameramunkától és a vágásig szinte mindent ő csinált. Az Alamar a mai globalizált világban igencsak ismerős alaphelyzetből indul ki; eltérő kontinensen, gyökerestül különböző kulturális és szociológiai háttérrel rendelkező szülők még a gyermek kedvéért sem tudnak együtt maradni, a válás után pedig semmi sem egyszerű. Az ötéves kisfiuk Róma és a mexikói Banco Chincorro között, mint az üvegbe zárt üzenet a tengerben sodródik, Gonzalez-Rubio mégsem ennek a nehézségeit fejti ki a film hátralevő részében, hanem ottfelejti magát hazájában, az apa otthonában, a korallban gazdag tengerparton, ahol három generáció, nagyapa, fia és unokája a nyári vakáció alatt minden nap együtt járnak ki a tengerre halat és rákot fogni. A főszerepet megosztják velük a tengeri állatok és a madarak, természet és ember eggyé lesz. Csodálatos tenger alatti képek mögött szomorú alaphangként ott kísért az elválás fájdalmának sötét árnya, a kis Natannak a nyaralás végén vissza kell térnie az olasz fővárosban élő mamájához, a kocsik és vonatok világába, ahol már a vízimadarak sem szabadok, hanem pár négyzetméteres kacsaúsztatójukban várják a kenyérmorzsákat.

A mexikói filmhez hasonlóan, még a címében is úgyszintén a tengerhez kötődik a másik díjazott latin-amerikai film, a Costa Rica-i Paz Fábrega alkotása, a Hideg tengervíz (Agua fría de mar). Egy fiatal, jómódú pár újévi vakációra indul: távoli, elhagyatott táj, gyönyörű tenger: a hideg tengeri vízáramlatok azonban nemcsak hűsítően hatnak a forróságban, hanem a partra sodorják a mérgező kígyókat is. Egy ilyen kígyó marja meg a pár szomszédságában, szegényes körülmények között kempingező kislányt is, aki aztán szerencsére hamar meggyógyul. A film sztorija ennél nem lesz bonyolultabb, ugyanakkor ennél fontosabb, ahogy a két női főszereplő (Mariana, a lány a vakációzó szerelmes párból, aki, amikor barátja napközben egyedül hagyja, mély depresszióba süllyed, illetve a hétéves Karina, aki össze-vissza füllent az őt kérdezgető idegeneknek és állandóan el akar szökni a szüleitől) személyisége a film végére szinte teljesen egybeolvad. A két elveszett, a beilleszkedésre csak nehezen képes fiatal, legyen bár életkoruk és szociológiai helyzetük igencsak különböző, együtt és egyszerre ébrednek rá magányukra.

A harmadik díjnyertes film ugyan nem latin-amerikai, nem tengerparton játszódik, sőt, még kisgyermek sincsen benne, mégis nagyban emlékeztet az előző filmekre, mind képeinek esztétikai érzékenysége, mind a főszereplők viszonyának mélysége szempontjából. A thaiföldi Evilági történet (Jao nok krajok) egy baleset folytán nyomorékká és ettől még cinikusabbá és elviselhetetlenebbé vált, elkényeztetett gazdag fiú és a szegény családból származó, vele hasonló korú ápolója történetét mondja el. Ugyan maga a sztori nem annyira eredeti, és az elliptikus elbeszélésmód számos megválaszolatlan kérdést hagy a nézőben, mégis az experimentális filmbetétek: a thaiföldi katonai államcsíny elleni tüntetésről szóló klip, a Tejút CG-trükkös felvétele, majd egy gyermekszülés abszolút naturalisztikus képei, a Photo Sticker Machine pszichedelikus rockot játszó thai csapat nagyszerű betétdalaival aláfestve igazán kellemes élménnyé tették Anocha Suwichakornpong filmjét.

A nagyjátékfilmes Tigris-díjak mellett rövidfilmes díjakat is kiosztottak, már a fesztivál félidejében megvolt az eredmény. Mint említettem, itt sincsen európai nyertes: a kínai Részvétek (Wei wen, Ying Liang) és a francia-szenegáli Atlanti-óceán (rendezte: Mati Diop) mellett egy amerikai animációs kisfilm lett a harmadik díjazott, a Szerda reggel 2 óra (Wednesday Morning 2 A.M.). Rendezője, Lewis Klahr különösen örült a díjnak, mikor átvette a Tigris-szobrocskát, elégedetten jegyezte meg, eddig még sohasem nyert semmit, még 25 dollárt sem a sarki közértben árult sorsjeggyel, hiába vette meg mindig, most viszont rögtön 3000 euró az övé, ennyi ugyanis a díjjal járó pénzjutalom filmenként.

Ne feledjük azonban, hogy a Tigrisek mellett még számos díj került kiosztásra: többek között a „Mozi Brigád” 15-18 év közötti úttörőinek a díja. Az 5 fős ifjúsági MovieSquad-zsűri a francia-kanadai Xavier Dolan Megöltem az anyámat (J’ai tué ma mere) című filmjének ítélte a 2000 eurós összeget, amelyet az alkotó a film holland fiatalok közötti reklámozására költhet. A cím ellenére a film egyáltalán nem egy családi drámából kinövő thriller, hanem költői és szórakoztató történet, a 20 éves rendező életkorához képest meglepő érettséggel írja le anya és fia se veled, se nélküled viszonyát. Amelyet csak megnehezít a tény, hogy Hubert, a film kamasz főhőse nem csak túlérzékeny művészlélek, hanem homoszexuális is, és ezt anyja nagyon nehezen tudja elfogadni. A film életszerűségét nyilván az is segítette, hogy az eredeti forgatókönyvet Dolan 16 éves korában írta (ennyi idős a történet főszereplője is), és, hogy az saját bevallása szerint nagyban önéletrajzi ihletésű.

A fesztiválokon hagyományos közönségdíj mellett-- amelyet idén az első Down-kóros egyetemi diplomás szerelembe esését taglaló spanyol dráma, az Én is (Yo, tambien -- Álvaro Pastor, Antonio Naharro) nyerte meg --, Rotterdamban van egy külön közönségdíj (a Dioraphte) a Hubert Bals alapítvány által támogatott filmeknek is, amely nem kevesebb, mint 10 000 euró. Idén a Lélekfiú (Soul boy) kapta a díjat, amely azért is izgalmas, mert maga az alkotás még nem is egészestés nagyjátékfilm, hanem kiadós (pontosan egyórás) rövidfilm, amely egy Nairobiban tartott kéthetes workshop-munkából jött létre. Rendezője a kenyai Hawa Essuman, producere pedig nem kisebb európai filmes személyiség, mint Tom Tykwer, aki a workshop vezető tanár-rendezője is volt. A film a fesztivál performanszokkal és koncertekkel tarkított Hol van Afrika? szekciójának az egyik biztos befutója volt. Története igazi afrikai sztori: egy 14 éves, Kenya egyik legdurvább nyomornegyedében élő fiú nehéz sorsú szerelmét meséli el az ellenséges törzsből származó lány iránt, miközben nem kisebb feladat vár rá, mint hogy visszaszerezze Nyawawa szellemnőtől apja ellopott lelkét. Essuman a filmhu azon kérdésére, mennyire érzi úgy, hogy az európai közönségnek is befogadható ez az igencsak a helyi mitológiában gyökerező történet, így válaszolt: „Úgy érzem, hogy az emberek itt is könnyen bele tudnak kapcsolódni a film történetébe. Akár egy európaival is megtörténhetnek hasonló dolgok, csak esetleg a médium vagy a környezet lesz más."

---

A fiatal filmesek mellett persze Rotterdamból sem maradhattak el a sztárrendezők, a világ filmgyártásának legelismertebb, többszörös díjnyertes alkotói. Az egyik sztárvendég François Ozon volt, aki a Homok alatt és az Utolsó napjaim című filmjeit követően leforgatta a halál kérdésével foglalkozó trilógiájának a harmadik részét, A menedék (Le refuge) címmel. „A film egy nem kívánt terhesség története” -- foglalja össze a rendező röviden a film esszenciáját, amely egy drogos párkapcsolatból, a férfi túladagolás következtében beállt halála után kiderült gyermek várásának és születésének a története. A film különlegessége, hogy Ozon és a főszereplőnő, Isabelle Carré bevállalták, a színésznő terhessége alatt forgatják le a filmet, mivel a nők várandósság alatti metamorfózisát valós időben, mindenféle smink, vagy jelmez nélkül akarták megmutatni.

Rotterdamban szintén francia színekben indult a maláj születésű, majd tajvani rendezőként híressé vált Tsai Ming-liang, aki a párizsi Louvre felkérésére készítette el legújabb Arc (Visage) című filmjét. A nyugati világ művészetének magyarázatára hivatott filmet Tsai saját belső énjének, vallásos és filmes élményeinek tükrében alkotta meg. Így lett az Arc egy buddhista Salome-történet (Tsai nemrég tért át a buddhista vallásra), ugyanakkor tisztelgés a francia újhullám, és különösen Jean-Pierre Léaud alakja előtt. Tsai a filmhu-nak elárulta: „A forgatókönyvet több mint három évig írtam, és a mai napig befejezetlennek tartom, hiszen ahogy én magam is napról napra tovább változom, úgy alakulhat tovább e belső énemet tükröző film is, akár minden egyes bemutatója után is."

A 2009-es velencei nyertesek közül az Arany Oroszlánt elhozó Samuel Maoz is vendége volt a holland fesztiválnak Libanon 1982-es izraeli inváziójáról szóló pacifista filmjével. A szintúgy Oroszlán-győztes Shirin Neshat is megérkezett az utolsó két napra Rotterdamba (őt a Legjobb Rendezésért járó Ezüst Oroszlán díjával tüntették ki tavaly). A Nők férfiak nélkül (Women Without Men) az 1953-as iráni államcsíny idején játszódik, de a rendezőnő minden mai iráni demokratának ajánlja alkotását. A film négy különböző társadalmi helyzetű és karakterű nő történetét meséli el, az iráni művész szerint mindegyikükben benne van egy kicsit az ő egyénisége is. Tóth Orsi történetesen egy sorsa ellen lázadó prostituáltat játszik. Neshat Mundruczó Johanná-jában fedezte fel magának a színésznőt, majd külön az ő figurájára adaptálta a Nők férfiak nélkül irodalmi alapanyagául szolgáló Shahrnush Parsipur-regény Zarin figuráját. Ezt a döntését később sem bánta meg, hiszen ahogy a filmhu-nak is elmondta: „ A film nézői a négy nő közül leginkább Orsi karakterét tartják érdekesnek, szinte rögtön szerelembe esnek vele.”

Jelen volt még a fesztiválon a kukákkal maszturbáló szörnyfigurák mindennapjait home video formátumban megörökítő amerikai független filmes fenegyerek, Harmony Korine is (Szeméttel bujálkodók / Trash Humpers), valamint a Titanic Fesztivál révén a Pusher-trilógiájáról itthon is ismertté vált Nicolas Winding Refn, aki egy pszichedelikus viking-filmmel, a Felkelő Valhallával (Valhalla Rising) érkezett Rotterdamba, amelyben Mads Mikkelsen alakítja az egyszemű, titokzatos néma főhőst.  

A fesztivál mindemellett két japán mesternek szentelt retrospektív programot. Egyikőjük Yoshida Kiju volt, a hatvanas évekbeli japán újhullám egyik legmerészebb újítója, aki feleségével és állandó színésznőjével, az Ozu által is gyakran foglalkoztatott Okada Marikóval érkezett Hollandiába. A másik meghívott mester Sai Yochi volt, aki a japán filmtörténetben Oshima és Kitano között az összekötő híd a beat generáció, a szexuális önmegvalósítás és a művészi megfogalmazású yakuza-filmek vonalán. Jelenleg ő a Japán Filmrendezők Szövetségének az elnöke.

Ezen kívül számos, jelentős japán filmes vendégeskedett Rotterdamban: többek között Ishii Yuya is, akinek két éve a fesztivál már szentelt egy retrospektív programot – ekkor a rendező mindössze 25 éves volt. (Ugyanebben az évben a Kisvárosi csajok és a Szörnyek vagyunk Titanicos filmek is voltak, innen lehet ismerős a neve hazánkban is.). Új filmje, a Sétálni melletted (To Walk Beside You) a japán társadalom problémáit és tipikus jelenségeit dolgozza fel. Így filmjében főszerepet kap egy, a társadalmi normáktól eltérő szerelmespár szökése, és az öngyilkosság, persze az Ishiitől megszokott abszurd módon. Például amikor a 17 éves Norio éppen levetné magát a hídról, hogy véget vessen életének, arra jár két osztálytársa, de ahelyett, hogy odamennének a szerencsétlen, elkeseredett fiúhoz, csak odaintegetnek neki: sietnek haza, hogy fejetlen gumibabájukkal minél hamarabb kielégíthessék szexuális vágyaikat.

Szintén szerepel gumibaba, sőt, ő a főszereplő a másik, afféle nagy durranásként beharangozott japán fesztivál-filmben, a Felfújható babában (Air doll) is. A történet egy híres japán mangán alapul: a baba egyszer csak életre kel, és megtanulja, ha van szívünk, és szerelmesek leszünk, az olykor fájdalommal is járhat. Rotterdamban vendégeskedett a film rendezője, Kore-Eda Hirokazu mellett, a látványtervező, Taneda Yohei is. Taneda, akinek nevéhez többek között a Kill Bill látványa is fűződik, külön design installációt is készített a fesztivál számára: a mind kívülről, mind belülről általa megtervezett kocka alakú építmény belsejében a filmjeiből lehetett álló- és mozgóképeket látni a fesztivál ideje alatt.

---

2010-ben két magyar rendező is vendégeskedett Rotterdamban. Pálfi György először hét éve, a Hukklé-val járt a fesztiválon, és azóta is minden filmje meghívást kapott, a következőképp nyilatkozott a hollandiai fesztiválrészvételről: „Nagyon örültem a meghívásnak, szerencsés, hogy itt van a Nem vagyok a barátod, de elsősorban azért vagyunk itt, hogy kapcsolatokat építsünk, partnereket keressünk a jövőre nézve kialakult terveimhez. Mert ugyan vannak a nagy fesztiválok, Cannes, Berlin és Toronto, amelyek szintén filmes koprodukciós piacok, de úgy gondolom, hogy ebből a szempontból Rotterdam a legfontosabb hely. Ide olyan emberek is jönnek, akik valami mást is akarnak csinálni, nem csupán kasszarobbantó sikereket. Itt valóban össze lehet hozni igazi európai projekteket, az ipari-gazdasági tényezőktől függetlenül. Az elmúlt öt év alatt négy forgatókönyvet írtam, amelyre nem kaptam még pénzt. Ugyanakkor mindegyiket görgetem magam előtt. És ha most itt találkozom olyan emberrel, aki potenciális befektető lehet, akkor azt a „kártyát”, tehát azt a könyvet húzom elő, amelyik esetleg a számára is nyerő lesz."

Arra a kérdésre, hogyan fogadták a filmjét, Pálfi a következőket mondta: „Örültem, hogy most is, szombat délután teltházzal ment egy hatalmas IMAX-teremben, és, hogy a nézőknek több mint a fele bent maradt a vetítés utáni kérdezz-felelekre is. Tisztában vagyok vele, hogy ennek a filmnek teljesen más a stílusa, mint az előzőeknek, talán sokkal érdekesebb a keletkezés-története: hogyan tudtuk az egészet szinte semmi pénzből, videókamerával, rögtönzéssel és forgatókönyv nélkül leforgatni. Egy holland néző erre nagyon pontosan meg is jegyezte: „nekem tetszett a film, de ha ez rögtönzés, akkor gratulálok."

A friss Szemle-nagydíjas HajdúuSzabolcs nem filmmel érkezett, hanem új filmtervével, a Mirage-zsal kapott meghívást Rotterdamba, a 27. CineMart nemzetközi koprodukciós piacra. Arra a kérdésre, hogy mennyire találta hasznosnak az ittlétet, röviden, de lényegre törően így válaszolt: „Sikeres volt. Közel 60 lehetséges külföldi partnerrel tárgyaltunk, és nagy részüknek tetszett a projekt, sokan érdeklődtek.” A fesztivált Hajdu nagyon dicsérte, ismét őt idézve: „Nagyon jó fesztivál. A filmekről szól, és nem a külsőségekről.”

Ahogy a magyar résztvevők is kiemelték, Rotterdam egy praktikus szemléletű filmes fesztivál, amely nem a külsőségekről, hanem a filmekről és a filmkészítésről szól. Mindezt aláhúzza egy teljesen új, kísérleti projekt: a Cinema reloaded is.  A folyamat lényege, hogy bárki koproducerévé válhat egy filmes projektnek, online anyagi hozzájárulással, a fenti internetes oldalon keresztül. Egyelőre három filmterv van fent az oldalon, három különböző rendezőtől (Alexis Dos Santos (Egyesült Királyság/Argentína), Ho Yuhang (Malájzia) és Pipilotti Rist (Svájc).). Ha valakinek megtetszik egyik vagy másik projekt, akkor akármilyen kis összeggel is, de támogathatja a film megvalósulását. A filmeket egy 30 000 eurós minimum költségvetés megléte után kezdik el forgatni, és az összes támogató nyomon követheti az internet segítségével, hogyan halad a projektje. A filmek tervezett bemutatói jövőre lennének, természetesen Rotterdamban. A Cinema reloaded ötlete a fesztiváligazgatótól, Rutger Wolfsontól származik, aki a filmhu-nak a következőképpen nyilatkozott erről:  „Az egyértelmű, hogy a gazdasági válság a művészfilmek gyártására is óriási nyomást gyakorol. Ezért napról napra újra kell gondolni a filmfinanszírozás alapelveit. Így jutottunk arra, hogy a nagy számok törvénye alapján, akár kis adományokkal is el lehet indítani egy filmet, ha viszont sokan adakoznak. Egyelőre mindez még csak kísérlet, és nem is halad olyan gyorsan, mint ahogy számítottunk rá, de talán az embereknek időre van szüksége, hogy belássák: ez lehet a jövő filmgyártásának az útja."