Nem tudom, hol, hogy halt meg az apám. A bori erőltetett menetben, Pancsovánál látták utoljára munkaszolgálatos társai, s feltételezhetően a cservenkai tömegkivégzésnél lőhették agyon. Nem tudom, el lett-e temetve egyáltalán. Számomra temetetlen marad, örökké...
Cannesben nagy ovációval fogadták a Saul fia című versenyfilmet, ott egy (auschwitzi táborbeli sommerkommandós) fogoly apa vél rátalálni a fiára, és mindent elkövet, hogy (legalább) eltemethesse, zsidó módra, megadhassa a végtisztességet neki. Legalább azt…
Saul fia, egy kisgyerek, kit az apja el akar temetni tisztességgel.
Egy fiatal munkaszolgálatos apa, akinek akkor pár hónapos, idegenbe deportált (de Auschwitzot csoda folytán megúszó) lánya (megöregedvén, 72 évesen), itt és most azon mereng, lesz-e bátorsága megnézni, végignézni, ezt a filmet. A Saul fiát.
Liebele lánya a moziban
5 napig játsszák a Saul fiát kisvárosomban, megnézem már első nap, persze (bár lányom óvna tőle.) Látom a neten, 14 jegy "már elkelt", de én inkább kicsit előbb megyek a pénztárhoz, személyesen váltani. Attól nem tartottam, hogy nem fogok beférni... Kérek egy jegyet a szabadtéri pénztárnál, lehetőleg a leghátsó sorba, egyedül, hogy ki tudjak menekülni, ha kell. A pénztárosnő sztereotipikusan és mosolyogva kellemes szórakozást kíván. Mondom neki, ezt lehetőleg ne mondja.... azt hiszem, nem is érti, miért...
Vagyunk vagy huszan. Ketten előttem, némi sutyorgás után még a legelején kimennek. A többiek mély csöndben, mozdulatlanul ülnek előttem - végig...
Én - veszem észre - a kezemet erősen a számra tapasztva ülök... Ami bejön - a szememen látványként és a fülemen hanghatásként - valahogy egyből ki akarna jönni, valahol. Nem hányinger ez, mert nem a gyomorból jön. Addig le se tud hatolni. Nem tudom "lenyelni”, nem akarok hinni szememnek, fülemnek, pedig mióta tudom már, anyámtól hallottam először, aki pont ettől az auschwitzi pokoltól menekített meg bennünket… Ő mondta el, már nem is tudom, mikor, de nagyon megmaradt bennem, hogy a hosszú (marhavagonbeli) utazás után, „zuhanyozni” beterelték az embereket, de ott a zuhanyrózsákból víz helyett gáz sugárzott rájuk, egymásba kapaszkodva haltak meg, utolsó pillanatban rádöbbenve, hogy rászedték őket… Velünk is azt akarták elhitetni, hogy valami „szanatóriumba” visznek bennünket, de anyám ("Liebele") gyanút fogott, és éjszakai, gyári munkára jelentkezett a lágerben. Én nem emlékszem szinte semmire, másfél éves kislány (Liebele lánya). De valahol, a zsigerekben mégis? Hiszen fogom be a szám a film alatt, végig, nehogy kijöjjön valahogy a lenyelhetetlen borzalom, vagy valami önkéntelen sikolyféle, de aztán a legvégén, végre valahogy könnyek jönnek ki a szememből. A film befejezése után is, egyre jobban. Még ülök. Nézem (de nem látom) a stáblistát. Mindenki után botorkálok ki csendben, a már üres teremből. A jegyszedő az ajtóban halkan köszön, nem kérdi meg, hogy jót szórakoztam-e...
A Saul fián... Liebele lánya... Végül is... Már megint megmenekült.
Saul mosolya
S végkicsengésként maradt valami vigasz is. Bármilyen hihetetlen. Saul mosolya. Először a pokolban, mikor a fiúra (fiára?) néz, akit végre megszerzett, hogy eltemethesse… De nem sikerül. Nem sikerülhet. A folyó elsodorja… nem viheti át a túlsó partra.
Másodszor is egy fiúra néz, egy szőke bámész kisfiúra, a folyó menti erdőben, búvóhelyük ajtajában, hátulról fénnyel megvilágítva, mint egy jelenést, elmosolyodik, ugyanúgy, mint akkor, de most tovább is szélesül a mosolya. Befejezi az akkor elkezdett és befejezetlenül maradt mosolyt. Mintha sikerült volna a terve. Mintha beteljesedett volna. Hát mégis: itt a beteljesült remény...
Aztán a fiú elszalad. Az üldözők markába, lefogják betömik a száját, ne adjon jelt, majd elengedik,
miközben halljuk is már az életeket kioltó puskalövéseket, de a fiút látjuk, aki szalad tovább, előre, iramban, a harsogó zöldbe.
A néző meg egyszerre sír és mosolyog, a könnyein át.
(szerző: Gonda Júlia)
