A főszereplő harmincas éveiben, anyjával élve küzd a társadalmi kitaszítottsággal, miközben furcsa, jelmezes munkájából is elbocsátják. A film hangulata a 2019-es Jokerhez hasonlóan nyomasztó, és a társadalmi elszigetelődés, emberi kapcsolatok torzulása itt is központi téma. Ez mennyire volt tudatos döntés, és mennyire a mai világ természetes lenyomata, ami átszivárgott a filmbe?
Jó a párhuzam a Jokerrel, mivel a kívülállóság az egyik fő motívuma a filmnek. Az, hogy milyen érzés, amikor valaki “fekete bárányként” kapcsolódni szeretne, de újra és újra lepattan. Ez nem feltétlenül „kortárs” jelenség – mindig is voltak kívülállók, csak az utóbbi évtizedekben kicsit közkedveltebbé váltak.
Amit viszont tudatosan szerettem volna, az a saját múltam átdolgozása: így a film egyfajta „így jöttem” történet is. A furry kultúra, mint motívum, nem személyes élményből jött – sosem vonzott a szerepjátékos világ –, inkább azért érdekelt, mert a nyugati képregénykultúrában gyökerezik, amit izgalmas kontrasztnak gondoltam a kelet-európai, posztszocialista környezettel, amihez viszont erősen kötődöm. Tudatos volt, hogy ezt az ellentétet – a letűnt álmokat, a lepusztult tereket vs. a sokszínű, szabad önkifejezést – képi szinten is megjelenítsem. Ilyen például a lemálló pálmafás tapéta Félixék házában, ami a “letűnt álmokat” jelenti nekem, ugyanakkor az anyuka “rejtegetése” is egy ilyen gesztus.
.jpg)
Az anyuka - mielőtt a film egy kulcsmomentumában teljes alakjában jelenik meg - csak részleteiben kerül elénk: hatalmas árnyékfejként, máskor a Cartoon Network-os meséket idéző nyaknál elvágott karakterként, vagy húst cupogtató hátborzongató jelenésként bukkan fel. Mesélnél egy kicsit ennek a döntésnek a hátteréről és megvalósításáról?
Tudatosan törekedtem rá, hogy az anyuka ne kapjon konkrét arcot – inkább egy nyomasztó, mindenhol jelenlévő energia legyen. Egyfajta sötét felhő, ami ránehezedik a térre, és bármikor villámokat szórhat. Nem egy konkrét anyát akartam ábrázolni, hanem egy belső hangot, amit sokan ismernek egy elnyomó családi dinamikából. A rajzfilmes ábrázolási utalások – mint a Pindúr Pandúrokban látható Kisagyasszony vagy Tom & Jerryben az anyuka, akinek nem látjuk az arcát – játékos formában segítettek ezt a “sötét felhőt” ábrázolni.
Az anya teljes megjelenése pedig egy töréspont: a fiú kiszolgáltatott, és ekkor kapja a legnagyobb anyai elutasítást. Ez a látványos „lelepleződés” nem a megértést, hanem a szégyenítést szolgálja.
A furry szubkultúráról nem belülről meséltél, hanem lelkiismeretes, átfogó kutatómunka útján. Ez a módszer közel áll a szívedhez? Milyen más jelenségeket fedeznél fel hasonló elmélyültséggel?
Igen, a furrykkel kívülállóként találkoztam, de épp ezért különösen nagy figyelemmel és érzékenységgel közelítettem hozzá. Nem csak videókat néztem, vagy fórumokat olvastam, hanem elmentem közösségi eseményekre, beszélgettem a tagokkal, és a főszereplőt alakító színésszel, Fritz Attilával együtt jártunk el furry bulikba, hogy ő is át tudja érezni ezt a világot. A furryk között meglepően sok olyan személyes történettel találkoztam, ahol elnyomó családi háttér húzódott a karakter mögött – ez még inkább megerősítette bennem, hogy empátiával ábrázoljam a témát. Épp ezért, nagyon jól esett, amikora közösség visszajelzése szerint hitelesen sikerült megragadnom a furry életérzést – néhányan azt mondták, „ha ezt így át tudtad adni, akkor te is furry vagy”.
Más témáknál is hasonló mélyre ásó módszerrel járok el. Most például egy animációs filmen dolgozom, ami a gyászfeldolgozással foglalkozik. Ennek kapcsán beleástam magam a különböző vallások halálképébe, spirituális hagyományokba – a zen buddhizmustól a kereszténységen át az amerikai őslakos népek hitvilágáig. Ezt az animációt, A gyász sárga is lehet -et jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia 3 éves ösztöndíjprogramjában készítem.
Werkfotó: Horváth Eszter
Félix fursónája, Sungbat, a mítosza szerint akkor kap szárnyakat, amikor az anyja ellöki magától. Te már említetted, hogy ha lennének fursonáid, egy Hawaii-inges koala és egy kiméra őz-sárkány lennének. De milyen lenne a te eredetmítoszod?
Érdekes, hogy a fusonák mélyén gyakran valamilyen lelki seb tátong. Érdekes volt megfigyelni, hogy azoknak a furryk, akiknek félelmetes, erős démoni karakterük van, gyakran emberileg a legtörékenyebbek, legsebzettebbek. Akik viszont játékosabb, szerethető figurák mögé bújnak, sokszor stabilabbak.
A saját eredetmítoszom? Hú… ez nagyon nehéz. Nyilván kicsit beleírtam Sungbatbe is, úgyhogy most nem is egy állat jut eszembe, hanem egy virágszirom. Egy leszakadt szirom, amit ide-oda fúj a szél – néha vadul, néha gyengéden. Olyan szirom, ami nem találja azt az ágat, ahonnan leszakadt, és emiatt mindig kicsit elveszettnek érzi magát. Aztán egyszer csak rájön, hogy nem kell visszatérnie oda, ahonnan jött… És így talál otthonra saját magában.
A macskával való forgatás milyen kihívásokat jelentetett?
Állattal forgatni mindig kihívás, de a macskákat – ellentétben a kutyákkal – nehezebben lehet idomítani. Két, egymásra nagyon hasonlító cicával dolgoztunk, akiket Halász Árpiék hoztak, és meglepően sok mindent meg tudtak csinálni. A cicás jeleneteknél fontos volt a nyugalom a setben, a kisebb stáb, és csendes környezet.
Voltak egyszerűbb jelenetek: például ölben kell lennie a cicának, és simogatják, de voltak bonyolultabbak is: Ilyen volt például amikor a cica átsétál a szobán, vagy felugrik a pultra, és beleeszik a májkrémes kenyérbe (bár ez utóbbi nem került bele a filmbe). Volt olyan jelenet, amit még a forgatókönyv szintjén kellett kihúzni, mert kiderült, hogy stresszes lenne a cicának. Ilyen lett volna, hogy Félix uborkával próbálja megijeszteni a cicát a netes videók után. De összességében nagyon jól működtek a cicák, és sokkal gördülékenyebb volt a munka, mint előre gondoltuk.
A jelmezt Horváth Eszter látványtervezővel terveztétek, amit Kalácska Gábor és Márta Barbara készített el. Mi lett a sorsa az elmúlt években?
A jelmez nálam van, nagy becsben tartom – szépen becsomagolva egy bőröndben, hogy ne porosodjon. Nagyon szép munkát végzett Kali és Barbi, és szomorú voltam, amikor vissza kellett adnom a jelmezt a gyártócégnek, mivel azt hittem, soha többé nem látom. De valahogy Sungbat mégis visszakerült hozzám. Talán rájöttek a Filmgyárban, hogy ezt a jelmezt nemigen lehet újrahasznosítani…
Azóta egyszer egy furry buliba is elvittem, abba a magyar közösségbe, ahol később workshopot is tartottam. Szóval mondhatni Sungbat ismét az anyjánál kötött ki (nevet).
Az Anyám macskájával diplomáztál az SZFE-n. Ütköztél bármilyen akadályba a megvalósítás során? Milyen tapasztalataid voltak a művészeti egyetemek intézményi elvárásaival kapcsolatban?
Egy diplomafilm készítése általában tele van kihívással – nemcsak technikailag, de lelkileg is. Nagy a nyomás, hiszen ez az első „nagy” munkád, amivel kilépsz a világ elé, és emiatt elvárások is nehezedhetnek rád. Mindezeket megfejelte 2019-ben a covid, ami elnyújtotta az utómunkát is.
Az én filmem egy személyes történetet mesél el – egy szülő-gyermek viszonyt, és azt az érzelmi éhséget, ami kialakul a gyerekben az elnyomó szülői dinamika miatt. Hosszú ideig kerestem ennek a témának egy olyan vizuális nyelvet, ami nem közhelyes. New Yorkban találkoztam először jelmezes kabalafigurákkal, amik miatt rákutattam az interneten a témára, és végül a furrykre bukkantam. Megdöbbentett és lenyűgözött ez a szubkultúra, és éreztem, hogy izgalmas metaforája lehet a külső elnyomásból eredő, erős önkifejezési vágynak. A fiatalabb tanár generáció rezonált ezzel a gondolattal – valószínűleg azért, mert nekik már ismerősebb ez a kulturális kifejezésforma. De voltak olyan mesterek , akik nehezen mentek vele, és számon kérték rajtam azt a fajta filmes gondolkodást, amit ők képviselnek, és nekik könnyebben értelmezhető. Megértem őket, de nekem ez a pedagógia sajnos nehezítő körülményt adott.
Szerintem a hit a saját vízióban kulcsfontosságú, és erről David Lynch azt írta: a félelem megöli a kreativitást. Nálam nem ölte meg, de a saját példámon viszont megtanultam, hogy az a legfontosabb, hogy autentikusak maradjunk, és ne hagyjuk, hogy szégyenérzet vagy megfelelési kényszer elnyomja a víziónkat..
A film azóta sok helyen szerepelt, és azt látom, hogy nagy hatással van az emberekre – hangosan reagálnak rá, nevetnek, undorodnak, vagy épp megrémülnek. Ismerik ezt a családi elnyomó dinamikát, vagy valakit ismernek, aki ettől szenved. Ezért mindenféle “furaság” ellenére, érzik, hogy egy érvényes emberi történetről szól.
Werkfotó: Horváth Eszter
Az Anyám macskájában nyitott vagy a saját képzeletedre, és feszegeted a határokat. Mégis, az ilyen jellegű kísérletezéseid során vannak olyan alapvető filmes konvenciók, amiket soha sem hágnál át, és amelyeket minden munkádra megőriznél?
Igen, ilyen például az expozíció fontossága. Már a film elején egyértelművé kell tenni, hol vagyunk, kik a szereplők, és mi a történet konfliktusa. Az Anyám macskájában például rögtön látjuk, hogy a főhős próbál megszólalni, de az anyja azonnal elhallgattatja – ezzel máris kirajzolódik a viszonyuk és a nyomasztó közeg. Ami a narratív szerkezetet illeti: még ha absztrahálom is, a történeteim többsége követi a nyolcpontos drámai strúktúrát. Ezért az is fontos számomra, hogy a karakter motivációja tisztán érthető legyen.
Említetted egy korábbi interjúban, hogy gyerekkorod óta fantázia világokkal veszed körül magad. Melyek lennének ezek, és van-e közöttük olyan, ami mai napig megmaradt?
Gyerekkoromtól fogva mesélek történeteket. Emlékszem, a nagypapámmal úgy játszottunk, hogy felváltva folytattunk kitalált meséket – szerintem innen ered a vágyam a történetmesélésre. Mára pedig, felnőtt fejjel „filmként” nézem az életet: ha látok valakit az utcán, azon gondolkodom, milyen karakter lehet ő, és milyen történet illene hozzá. De zeneileg is van egy saját belső világom: gyakran járnak dallamok a fejemben, amiket rögzítek is. Egyszer talán ezek is kijönnek majd a “fiókból”.
A fantáziavilágomra viszont kicsiként is jellemző volt egyfajta spirituális tér. Vonzanak a mítoszok, legendák, sőt, még az összeesküvés-elméletek is – nem azért, mert elhiszem őket, hanem mert lenyűgöz, ahogyan újkori mítoszokká, vagy városi legendává válnak.
A film számos nemzetközi filmfesztiválon szerepelt. Mesélnél egy kicsit a fesztiválkörútról, illetve arról, hogyan működik a kvalifikációs rendszer – különösen a diák Oscar esetében?
Az alapszabály, hogy először a nagy fesztiválokra érdemes nevezni. A nevezési díjak néha magasak, de lehet kreatív megoldásokat találni: például a nashville-i fesztiválra úgy kaptam nevezési kódot, hogy előzsűrinek jelentkeztem, amiben “ledolgoztam” a nevezési kód árát. Egy másik rendezőtől pedig azt hallottam, hogy trailert küldött A locarnói fesztiválra a nulla költségvetésű filmjéről, amiért cserébe ingyenes nevezési lehetőséget kapott.
A diák Oscar (Student Academy Awards) hosszú listájára három kvalifikációs fesztivál versenyprogramjába kell bekerülni, vagy valamelyiket megnyerni. Legalábbis 2023-ban még így volt.
Nekem ez három Nashville, Rhode Island és Melbourne volt – utóbbi különösen emlékezetes: szállást is kaptam, de ami igazán meglepett, hogy még 70 ezer forintot is fizettek a film levetítéséért! A blokkban szerepelt egy Amanda Seyfried-film is, de a programfüzet címlapjára mégis az Anyám macskájából választottak stílképet, ami őrületesen jól esett.
Érdekes azonban, hogy az A-kategóriás Moszkvai fesztivált (hiába Oscar-kvalifikálós), nem számolja az SAA az online közzétett listáján. Miután megvolt a 3 kvalifikálós fesztivál, Filmfreewayen kellett beküldeni az Academynek a filmet. Rövid listára ugyan nem kerültünk, de így is hihetetlenül megtisztelő, hogy idáig eljutottunk. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki segítette a film létrejöttét!
Summa summarum: érdemes próbálkozni — kérni nevezési kódokat, és használni a Student Academy Awards oldalán elérhető fesztivál listát. Sok helyre ingyen lehet nevezni, és a fesztiválok jóval nyitottabbak, mint gondolnánk. De ami talán még fontosabb: a víziód, és a bátorságod, hogy hű maradj hozzá a film készítése közben — mert minden nevezés mögött ott kell legyen egy történet, ami igazán a tiéd.
Az interjú angol nyelven ezen az oldalon olvasható.
Az Anyám macskája ezen a linken érhető el, és tekinthető meg, 5 dollár ellenében.
