Csoda Krakkóban
Első kérdésként rögtön az alapokat próbálták tisztázni: mi az a „zsidófilm”? Abban még egyetértettek a résztvevők, hogy egy film elsődleges mozgatórugója mindenképp az érdekes történet érzékenyen és jól artikuláltan való elmesélése kell legyen, nem pedig vallási és származási tényezők. Az 1944 telén játszódó Szabadíts meg a gonosztól rendezője, Sándor Pál elmondta, hogy bár filmjeiben időről-időre feltűnnek zsidó karakterek és jelképek, ezek sokkal inkább intuitív, mint tudatos és zsidóságát hangsúlyozni kívánó döntések eredményei, amiket sosem tartott egy film szempontjából a cselekménynél előbbre valónak. Az egy zsidó legenda körül bonyolódó Csoda Krakkóbant jegyző Groó Diana arra is kitért, hogy a film és a zsidóság kapcsolata nem annyira az alkotók személyében, mint inkább a témákban keresendő, ami származástól függetlenül bárkit megérinthet, érdekelhet annyira, hogy vászonra vigye egy szeletét. „Talán másodévben történt, hogy egy Budapesten játszódó regényből kellett epizódokat feldolgoznunk vizsgafilmként, és mielőtt még bármit mondhattam volna, Simó nekem osztotta a zsidónegyedet. Ennek borzasztóan örültem, mert egy olyan közeget kaptam, ami hozzám közel áll és amihez belső késztetéssel tudok valami többletet adni” – idézett fel egy anekdotát egykori tanáráról és a kötet egyik szerzőjéről, Simó Sándorról, hangsúlyozva, hogy nem külső kényszernek megfelelve, hanem saját akaratából választotta több alkalommal is a zsidóságot filmjei témájául.
Szabadíts meg a gonosztól
Szintén Simóhoz kapcsolódik az a könyvben szereplő állítás, ami már sokkal inkább megosztotta az alkotókat. „Nem lehet a filmben egy társadalmi problémát erőteljesebben számon kérni, mint amennyire a társadalmi diskurzusban az benne szerepel” – olvasta fel Rózsa Péter a vitaindító sorokat, amire Surányi Vera azzal a kérdéssel reagált, hogy a művészetnek van-e dolga a politikával és a történelemmel. A kötet szerkesztője szerint ugyanis az 1945 után újrainduló filmgyártás, aminek egyetlen Holokausztra utalást tevő darabja a Máriássy Félix rendezte Budapesti tavasz, évtizedeken keresztül nem termelt elegendő, személyes sorsokat feldolgozó filmet – holott a népirtásban - így vagy úgy - mindenki érintett volt. Kell-e tehát a zsidóságról és a holokausztról filmet készíteni? "Nem jutott eszembe arról filmet csinálni, hogy hazajön valaki egy táborból, pedig nagyon sokan nem jöttek haza a családomból. Valószínűleg szemérmesebb vagyok annál, minthogy moziban erről filmet meséljek" – utalt Sándor Pál arra, hogy nem rendelésre és trendnek megfelelve csinálja filmjeit, és nem gondolja, hogy a holokausztfilmek készítése vagy nem készítése bárkin számon kérhető volna.
Budapesti tavasz
A szorongásokkal teli múlttal való szembenézés és a sokszor zsidóság által is kínosan került témák feldolgozását érintő kérdést Groó Diána a generációk különbözőségével magyarázta: „Nem szívesen beszéltek erről a témáról azok, akik visszajöttek vagy közvetlenül érintettek. A két generációval később születettek törték meg a hallgatást 1989 környékén azzal, hogy elkezdtünk a zsidóságunkról nem szégyenként és nem félelemként beszélni.” A rendező arról is beszélt, hogy a 2000-ben készült, Córesz című dokumentumfilmje, amiben kortársai a zsidó identitásukról vallanak arra világított rá, az eltelt évek dacára ez a generáció sem trauma-mentes és főleg a téma tabuként kezelése erősítette fel a diskurzus indítására irányuló vágyukat. Groó kijelentését, miszerint kevés vidám zsidófilmet tud felidézni, Rózsa Péter a Sándor Pál munkásságában megbúvó apró, néha csak egy-egy tekintetre vagy látványelemre épülő humorral cáfolta, fontosnak tartván, hogy nem szabad ennyire egysíkúnak tekintenünk a tematika filmjeit. A közelmúlt alkotásai, különösképp a Saul fia felé fordulva Sándor Pál az előtte megszólalóval egyetértve fejtette ki, hogy szerinte is a rendszerváltozásra és egy másfajta szemléletű generációra volt szükség ahhoz, hogy a téma ilyen hangsúllyal jelenhessen meg a mozivásznakon.
Szerencsés Dániel
„Amíg nincs egyfajta közös gyász, amíg csak az áldozatok és családjaik részéről érződik az a hiányérzet, hogy az hatszázezer ember hozzánk tartozott, addig a holokausztfilmekre szükség van” – reagált Groó arra, hogy a Holokauszt emlékévében egymást érő megemlékezések egyes felmérések szerint kontraproduktívak voltak és megerősítették az antiszemitizmust. A Saul fia sikere kapcsán elmondta, hibátlannak tartja Nemes Jeles László munkáját, de nem gondolja, hogy ezután haszontalanná válnának a további hasonló filmek, hiszen számos feldolgozatlan zsidóságot érintő téma van még. A film német terjesztéséről szóló híresztelésekhez hozzáfűzte a rendező, hogy sok időt töltött az országban, és a Saul fia iránti mérsékelt érdeklődésben nem Holokauszt ábrázolásának, kibeszélésének elutasítását látja, sokkal inkább a forgalmazási rendszer különbözőségét. Az elutasító fogadtatáshoz kapcsolódóan Sándor Pál elmesélte a Szerencsés Dániel betiltásának történetét, majd a politikai nyomás művészetre gyakorolt hatása kapcsán Surányi Vera felidézte, mikor a nyolcvanas évek derekán egy magyar televízió társaság megvásárolta az egész világon vetített Shoa című Claude Lanzmann-filmet, de végül a jogdíj lejártáig egyszer sem sugározták.
Simon Judit
Mi mindent tett tehát a magyar filmművészet ügyében a zsidóság a mozgókép megszületése óta? A könyvbemutatót követő, elő zenés kísérettel vetített Simon Judit című film előtt a résztvevők azt a konklúziót vonták le a beszélgetésből, hogy voltak, vannak, és ha rajtuk múlik, lesznek is zsidó sorsok a magyar filmen – annál is inkább, mert mindkét rendező dolgozik most valamin, amik ugyan nem zsidófilmek, de a tematikába egyaránt beilleszthető darabok: Sándor Pál Vándorszínészek című alkotása (forgatási riportunk!) idén a mozikba kerülhet, Groó Diana pedig a forgatókönyvírás szakaszában fejleszti újabb filmtervét.
(leadkép: a kötet borítója - jelenetfotó Jeles András Senkiföldje című filmjéből)
