Sin City-kontra

Hősökről itt nemigen beszélhetünk Férfi karakterek a Sin City-ben

Ez már nem is pusztán nyers erőszak, de a létezés zsigeri meggyalázása, az élet szentségének totális beszennyezése, s a legsötétebb tudatalatti torzképek imádata. Tőből kitépnek egy férfi nemiszervet, nőket falnak fel, emberi fejekből álló trófeagyűjtemény van a falon, csonkolnak és nyakaznak, kutyával zabáltatnak fel egy végtagjaitól megszabadított, még élő emberszörnyet, s péppé verik egy másiknak a koponyáját. S mindezt permanensen, a la natúr, pihenők nélkül.

Ennek a történetnek a torz alakjai (mert hősökről itt nemigen beszélhetünk) veszett kutyaként tépik szét egymást, s amikor ölnek, érzelmeknek még csak a szikrája sem csillan meg a szemükben. Itt nem látni emberhez méltó halált, csak szenvtelen, gyalázatos bomlást és dögbugyort. Az ember először visszahőköl ennyi alantas láttán.

A moziban néhány fiatalember zavarát leplezve felröhög. Azután már egyre többen röhögnek, holott sehol egy poén, csak torz pokoltánc. A derültség oka, hogy éppen trancsíroznak. Viccesen, sátáni módon, istentelenül, aljas kegyetlenséggel. Nem a közönséget kárhoztatom, annak igaza van. Ösztönösen megérzi: mindezt hiba lenne komolyan venni. Az igazi dráma porig sújt, miközben felemel. De ez a szarvas-patás nyelvöltögetés fényévekre van drámától, megrendüléstől. S ami elsőre döbbenetet okoz, később, némi hányingerkeltés után már csak bosszant, s végül egészen eluntat. A sokadik aljas kivégzés már visszafelé sül el, s a csökkenő hozadék törvényének megfelelően egyre kínosabb.

Édes mindegy, kicsodák Robert Rodriguez és Frank Miller a forgatáson

De mint komoly filmbarátot, mégiscsak izgat, hol van a baj. Merthogy visszaeső képfüggőként magam is imádom a képregényt. Miközben nagyon individuális és experimentális, nem köti gúzsba a képzeletet. Tény, hogy a Marvel comics-birodalom csillaga a delelőn van. Ez rendben. Egyik legfajsúlyosabb művészalakjuk Frank Miller. Ez is rendben. Csakhogy amíg az ő sötét, mocskos mesevilágát valóban absztrahálja, tompítja a képregény stilizált jellege, addig a mozi - hatását tekintve - maga a megidézett valóság. Még akkor is, ha műfajteremtőnek, képregényfilmnek nevezi magát. S mivel mozog, ténylegesen fekete-fehér, drámaian kontrasztos tustechnikájával még inkább démonizál. Jobb lett volna, ha Miller betartja a szavát, és soha nem adja rémálmait filmesek kezére. Egy képregény durvaságát képes „lágyítani” a jótékony képzelet, de a mozgó kép anatómiai reprodukálásával szemben védtelenek vagyunk, s ez bemocskolja, ami az emberben spirituális.

Nem kívánom kétségbe vonni Robert Rodriguez, s a vérszagra beindult Tarantino tehetségét, csak nem mindig tetszik, amire használják. Történetükből mostanra elveszett minden morális tartalom, itt már nincs más, csak öncélú erőszak, s szennyes víziók, artisztikus csomagolásban. Kétségtelen tény, hogy dinamikus képeik, kompozícióik közül nem egy örökre beégeti magát az emlékezetünkbe, s most is különleges karakterekkel manipulálnak. Mégsem gondolom, hogy ez lenne a katarzishoz vezető út, mely egy menthetetlen, erkölcsét vesztett világon át vezet, ahol kurvák és gazemberek monologizálnak beteges eszméikről.

Obszcén haláltáncra ujjonganak Csajok a Bűnös városból

Persze nem vagyok naiv. Látom a sokaságot, akik mint kivégzések fölheccelt, vérgőzös közönsége, ujjonganak eme obszcén haláltánc láttán. Keresik a kapcsolatot a film noirral, holott ama klasszikus zsáner még hitt a tudatalattiból feltörő félelmeink megfoghatatlanságában, s nem csupán szaggatta a húst, s locsolta a vért. Látom az alantas ösztönökre fogékony fiatal rajongókat, akiket még lelkesít az erőszak és a szex tabudöntögető tiszteletlensége, s a sötétben járás izgalma. S tudom, hogy sokan vannak, aki holmi extravagáns formai újításért lemondanak mindennemű tartalomról, s a pszichopatákat mondják istenüknek.

Mégis megnyugszom, ha az ágyukban békésen alvó gyermekeimre gondolok, akiknek egyelőre édes mindegy, ki a fene is az a Miller, Rodriguez, vagy Tarantino.