(Részletek)

– Ön szerint létezik olyan, hogy „zsidó film”?

– Kapásból azt válaszolnám: nem, hiszen szakmai szempontból csak rossz, vagy jó filmről érdemes beszélnünk. A világban évente mintegy ötezer játékfilmet forgatnak és ezek közt legfeljebb kétszázat találhatunk, amely valamiféle ambícióval készült. E termés felén ez még látszik is, egy részük pedig még végig is nézhető.

Miközben ezt állítom, azt is tudom, hogy a mozgókép száz éves története során készült értékes munkákat lehet témaválasztásuk, stílusuk szerint csoportosítani. Ezek közt a zsidó témájú filmek valóban egy csoportba oszthatók. Ide tartoznak bizonyos némafilmek, jiddis nyelvű filmek, számos orosz, amerikai és izraeli alkotás. Egyértelmű, hogy lehet így is csoportosítani.

– Mennyire önkényes ez a gyakorlat az alkotóval, az alkotó akaratával szemben? Gyakran nem csupán ellenállást, de heves indulatokat is tapasztalhatunk kortársaink részéről: öngettósításról beszélve, a „zsidó” jelzőt mintha stigmaként fognák fel…

– A besorolás alapvetően függ attól, hogy milyen „valóságanyag” van egy-egy film mögött, milyen történelmi, politikai háttere van a történetének. Az elemzők, kutatók természetesen a saját szempontjaikat érvényesítik, amelyeknek nem kell feltétlenül azonosnak lenniük az alkotóéval. A heves indulatoknak általában aktuálpolitikai gyökerük van; nem mindegy, hogy adott pillanatban milyen a helyzet az országban, a nagyvilágban, mi izgatja az adott társadalmat. Az alkotó mint magánember a saját pillanatnyi elképzelései, érdekei alapján reagál, amivel nem kell különösebben foglalkozni. Aki nagyon nem akar tartozni valahová, bebizonyíthatja ezt; munkáját, vagy őt, magát aztán a történelem vagy a sors majd úgyis elhelyezi, erre már van bőséges tapasztalatunk. Sokan úgy érzik, hogy a mában is elragadhatják olyan hullámok, amelyek egyszer csak elnyelik. Számukra már a diskurzus is gettósítást jelent. Azt pedig tisztán láthatjuk, hogy napjainkban egyes csoportok örömmel gettósítanak, hogy ezzel is bizonyítsák erejüket. Ettől az ember megpróbál érthető okokból távol maradni…

– A napfény ízével foglalkozó írások közt talált olyat, amelyet teljes szimpátiával olvasott?

– Hozzám főként ilyenek jutottak el. Ezeknek az írásoknak a nagy része alapvetően nem is a filmmel foglalkozott, hanem a hozzászólók saját problémáival, ezért ugyanúgy olvastam őket, mint minden más olvasó. Pillanatok alatt kiderült, hogy a film csak apropó arra, hogy szerzőik a saját véleményüket ütköztessék másokéval, ezért nagyon érdekes és értékes hozzászólásokra került sor. Az ÉS-beli vitára például nagyon pozitívan gondolok. Ha az ember felgyújt egy reflektort és bevilágít a sarokba, ott nagy meglepetések érhetik. De legalábbis elkezdenek szétfutni a bogarak.

– Igyekeztem a munkáiról született valamennyi kritikát megtalálni és elolvasni. Szembetűnő volt, hogy időben visszafelé haladva szerzőik egyre kevésbé tudták, vagy akarták észrevenni a majdnem minden munkában fellelhető zsidó motívumokat. Úgy tűnik, mintha bátor problémafelvetéseire ez a hallgatás lett volna akkor az adekvát válasz.

– Egyáltalán nem tartom bátorságnak, hogy annakidején ezt a tematikát a filmjeimbe emeltem. A kor, amelyről kérdez, megpróbálta mindezt nem érinteni, a konfliktusokat pedig a szőnyeg alá söpörni, gondolván, ha valamiről nem beszélünk, akkor az nincs is. Maga az elhallgatás volt a reakció. Azt pedig látni, tudni kell, hogy a kritikus mindig valamilyen elvárásnak akar megfelelni…

– Szinte mindegyik filmje, vagy azok legalább néhány kulcsjelenete a II. világháború idején játszódik. Önnek milyen meghatározó, személyes háborús élményei vannak?

– Nagyon kicsi fiú voltam Budapest ostromának idején, de fel tudok idézni pontos emlékeket. Budapesten voltunk, emlékszem, amikor karácsonyeste elkezdődött az ostrom, emlékszem az ágyúzás, a katyusák sivító hangjára, a kitörő ablakra, amelyen át a szél kivitte a karácsonyfát az ünnepi asztalról. Emlékszem, ahogy menekültünk a pincébe, emlékszem az ottani, hosszú életre, mert az ostrom végül másfél hónapig eltartott. Emlékszem a pincéből kijőve látott, hóban fekvő hullákra, lótetemekre, arra, ahogy édesapámmal mentünk az akkori Gömbös Gyula úton (a mai Alkotás utcában), arra, pontosan hol feküdt a döglött, hóban megfagyott ló, amelyet emberek éppen akkor vágtak szét darabokra. Rengeteg személyes, konkrét élményt őrzök erről az időszakról, de nem ezek a döntők, hanem azok a felnőtt-történetek, amelyeket különböző emberektől hallottam, elsősorban a családomban.

Azt hiszem, a háború meghatározó volt mindenki életében, azért, mert valaminek végérvényesen vége lett és elkezdődött valami új. Állást kellett foglalni, oda kellett állni emberek mellé, vagy az ellenükben, hiszen akkoriban vagy állást foglalt valaki, vagy megpróbálta egy sötét sarokba húzódva, vonyítva összehúzni magát. Ott, akkor mindenkivel történt valami: előállt egy drámai helyzet, amely alapvetően megváltoztatta az emberek életét. További ítéleteikben befolyásolta őket, és ez az a pont, amely rengeteg történet kiindulópontja lett…

– Miért tartja ennyire fontosnak a háttérben maradást?

Engem a saját személyem nem érdekel, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni. A szűk környezetemet pedig nem szeretném sajtóbeszélgetések, interjúk tárgyává tenni. A magánéletünk az a magánéletünk: a magamét sem szeretném a filmjeimmel összekeverni, mert ez két teljesen külön dolog.

A teljes interjú a Szombat c. folyóirat 2002 júniusi számában fog megjelenni.
website: www.c3.hu/~szombat/