A filmet Konkol – és munkatársai – szociális érzékenysége hajtja előre, amelyről az alkotó tanulmányai és elméleti munkái egyaránt tanúskodnak. Akárcsak a film karakterei, ő maga is szakkollégista volt. Mára a Szegedi Tudományegyetem PhD-hallgatója, miközben több folyóirat is közli írásos munkáit: évek óta autonóm gondolkodóként kutat, publikál és foglalkozik közéleti kérdésekkel vagy például azzal, hogyan lehet a filmkészítést a közösségi részvétel terévé alakítani. A könyv a mi fegyverünk ennek megfelelően társadalmi forgalmazásba kerül, a készítők célja ugyanis, hogy filmjük bölcsészkarokra, szakkollégiumokba, társadalomtudományi szakokra és filmklubokba is eljusson – ahogyan azt az elmúlt hetekben néhány alkalommal már meg is történt –, majd több szereplő jelenlétében, a filmben látott szituációkat idézve körbeüljenek, és beszélgessenek róla.
Bár egy filmet hajlamosak vagyunk egyetlen névhez kötni, a rendező maga is hangsúlyozza: „A könyv a mi fegyverünk egy demokratikus és dokumentarista filmezésre tett kísérlet is részben, de még inkább részvételi alkotás, amelyben nagyon sokan a saját nevükön szerepelnek, és amelyhez a saját gondolataikat, személyiségüket adják.” Ezt igazolja az is, hogy az elején a „Konkol Máté filmje” helyett a teljes vásznat betöltő névsor kap helyet.
Az egész estés film a „Fiatal felnőtt-trilógia” utolsó epizódja, amelynek korábbi részeit Péter (Katona Péter Dániel) hedonista és queer felnövéstörténete (Budapest, zárt város, 2021), majd Noémi (Szőke Abigél) sztorija jelenti, aki a gazdasági és szexuális kizsákmányolással szembesül első munkahelyén (Ki mint veti ágyát, 2023). Ezek a rövid előtörténetek ágyaznak meg A könyv a mi fegyverünk számára: a szereplők megérkeznek a FÉSZEK nevű fiktív szakkollégium táborába, ahol az egyetemisták kritikai társadalomelméletet tanulnak és próbálnak elköteleződni a világ megváltása mellett. A film nagyobb részét vita-, olvasókör- és fórumjelenetek, valamint bő lére eresztett Tamás Gáspár Miklós-idézetek teszik ki, amelyek során hasonló, valódi közösségek tagjai – szakkollégisták és aktivisták – vezetik be a színészeket és a nézőket egyaránt a feminizmus és a demokrácia elméletébe és gyakorlatába.
A könyv a mi fegyverünk egyszerűbb meghatározással egy fikciós–dokumentarista hibrid: karaktereket alakító színészeket helyez egy olyan közegbe, ahol mindenki más saját magát játssza. A jelenetek témáit ugyan előre meghatározták, a párbeszédek azonban a szereplők improvizációiból születnek. A filmből árad a naturalizmus: a rögtönző résztvevők önazonosnak tűnnek mind megnyilvánulásaikban, mind megjelenésükben, miközben a dialógusok szabad folyását a hosszú beállítások teszik lehetővé. A film újabb és újabb témák, illetve az azok kapcsán kifejtett vélemények rétegeiből építkezik. A tét fokozatosan emelkedik, hiszen míg kezdetben csak olyan ártalmatlan, ismerkedési célt szolgáló kérdésekre kell választ adni, mint „Pest vagy Buda", addig idővel idővel súlyosabb ügyek is terítékre kerülnek, mint a prostitúció vagy a kulturális migráció.
A szabad gondolkodás egy-egy szédítő körsvenk beiktatásával válik csak igazán flow-élménnyé: miközben a gondolatok fékeveszetten áramlanak, a kamera folyamatos mozgással pásztázza a szereplőket (operatőr: Papp Tamás), így nemcsak az éppen felszólaló karaktert, hanem a rá adott reakciókat is mind lencsevégre kapja. Ennek köszönhetően a résztvevők szinte mindegyike hasonló figyelemben részesül, és nem egy-egy táborlakó válik főszereplővé, hanem az álláspontok ütköztetése és az arra való fogékonyság lesz a központi elem.
A film azonban nem elégszik meg ennyivel: küldetésének tekinti, hogy a vitát ne csak általánosságban, hanem a kultúra egyik legfontosabb formájaként ismertesse meg nézőjével. A különböző intézményes jelzések, vagy például a „véleményvonal” kifejezésének magyarázata és gyakorlati alkalmazása mind szervesen beépülnek a jelenetekbe.
„Beszélj hangosabban!” – a viták során újra és újra elhangzó felszólítás mintha nem csupán annak szólna, hogy a résztvevők nem hallják egymást. A frázis addig-addig ismétlődik, mígnem a bátor felszólalás, a magunkért és másokért való kiállás hívószavává válik, refrénként hálózva be a filmet. Végül énekre is sor kerül: József Attila Ars poetica című versének megzenésítésével és a szakkollégisták előadásmódjával a film felrúgja az addigi naturalista, lassan csordogáló elbeszélésmódot, és egy valóságtól elemelt jelenetben összpontosítja mondanivalóját.
A könyv a mi fegyverünk sikeresen ébreszti fel ősi vágyainkat: az offline lét, a természet közelsége és az egymáshoz való kapcsolódás mindvégig hívogatónak hat, tükröt tartva az online térben zajló, elidegenedett hétköznapoknak. De bármennyire is frissítőek a szabad ég alatt, virágzó réteken zajló eszmecserék (a forgatás helyszínéül a mára már beépített Szeszgyár közösségi kert szolgált), ha azokat egyre inkább az idegen szavak ismeretével való kérkedés, a nagyotmondás és az üres intellektualizálás kezdi leuralni. A film ezzel azonban leleplezi a kollektíva hamisságát. Önírónikusan, feszültséget oldó humorral mutat rá az ellentmondásokra, árnyaltabb képet festve – a kulcs ebben a civil szereplők között megbúvó hivatásos színész, Szőke Abigél játéka. Egyes felsőéves karakterek példája pedig arra mutat rá, hogy az elméleti tudást elsajátítani és megosztani nagy kincs, de az aranybányához a hangzatos ideák gyakorlati megvalósításán át vezet az út.
A könyv a mi fegyverünk hosszabb epizódokon keresztül bontja ki témáit, de nem érdemes tőle fordulatokban bővelkedő cselekményt elvárni. Konkol filmjének fő célja, hogy a címben foglalt premisszáját érvényre juttassa, hangot és teret adva a gondolkozni és változtatni kívánó ifjúságnak, megmutatva a szellemben lakozó erőt. A világot ugyan nem váltja meg, de inspirálhatja rá a nézőit.
A film premierje a Magyar Filmszemlén lesz, február 7-én 19:30-tól, a Corvin Moziban.
