Az idén tizenkettedik alkalommal megrendezett Új Német filmek seregszemléjén az egyik központi téma a megalkuvás nélküli szembenézés a szocialista múlttal. A bátyám a dokumentumfilm eszközeivel mutatja be a megfigyelők és megfigyeltek különös szimbiózisát. A rendező, Thomas Heise meglátogatja testvérét Andreast, aki a rendszerváltozást követően egy dél-franciaországi hegyi faluba költözött. Hat bypass műtét után Andreas elhagyta Németországot, leköltözött délre egy csendes faluba, ahol most szakácsként dolgozik egy panzióban. Micha, a tulajdonos legjobb barátja, az a hálózati személy, aki jelentéseket írt a fivérekről a Stasi számára. Micha 1975-ben hat év után szabadult az NDK börtönéből, tíz évre ítélték, de miután beszervezték és aláírta az együttműködési nyilatkozatot a kelet-német Nemzetbiztonsági Szolgálat felügyelő tisztjével, elengedték büntetése hátralévő részét. Bár barátai számára -- akik letöltötték a rájuk szabott büntetést -- mindig is gyanús volt, befogadták és megosztották vele nézeteiket, gondolataikat, amelyekről szorgalmasan jelentett a Stasinak. A múltját faggató riporteri kérdésére többnyire hallgatásba burkolózik, majd kényszeredetten kitálal: „Ez az egész undorító! Én a szocializmust akartam győzelemre vinni. Nem akartam ártani senkinek. Mégis ártottam!”
Heise filmjében együtt borozik, együtt vacsorázik a besúgó és az egykor megfigyelt barát. Micha jól menő kardiológus, Andreas a panzióban segédkezik, francia barátnőik vannak, esténként a naplemente fényében a környező hegycsúcsok időtlen szépségét szemlélik. Andreast már nem érdekli a múlt, hátat fordított az NDK-nak, nem érdeklik egykor spicliskedő barátja jelentései sem, ahogy Micha is messze futott Stasi múltja elől. A film kapcsolatuk sajátos jellegét hangsúlyozza, nem a tipikust látjuk, hanem a két barát múltról nem beszélő, csak a jelennel azonosságot vállaló magatartását. Mintha Andreas is szégyellné magát. „Mindig is összetartoztunk!” – vágja el a történelmet faggató kérdés fonalát.
A fesztivál legjobb filmje, A mások élete is a bevallatlan félmúlt-féljelen eseményeit kutatja. Wieslert, a Stasi minta századosát megbízzák a sikeres és párthű Dreymann drámaíró és színésznő szerelme megfigyelésével. Korábbi kritikánkban már beszámoltunk erről az ugyancsak nem tipikus lehallgatós történetről, ahol Wiesler kezdetben a létező szocializmus kérlelhetetlen bástyájaként viselkedik, aki mindent helyesnek talál, ami az NDK-ban történik, ám a film végére karaktere megváltozik, lelkiismerete felülkerekedik a diktatúra embertelen mechanizmusán, előbb csak falaz nekik, majd aktívan is segíti a megfigyelt szerelmespárt.
A vetítés különlegességét Dr. Ungváry Krisztián történész előadása és a témával kapcsolatos kérdésekre adott válasza adta. Az első kérdező azt hiányolta, hogy Magyarországon nem készülnek hasonló filmek. Ungváry szerint a téma feldolgozása nálunk valóban nem történt meg. Emlékeztetett Tar Sándorra, aki barátairól jelentett és besúgó múltjáról írt egy négyszáz oldalas kéziratot, amelyet egyik filmrendezőnk kezébe adott, de nem lett belőle semmi. Szabó Istvánt is beszervezték, neki is van egy kézirat a fiókjában, de az is várat még magára. Nálunk megpróbálják elbagatellizálni, elhomályosítani a felszínre került tényeket, így csak óvatos elvárásaink lehetnek a jövőre nézve. Németországban viszont az egykori nyugatnémet értelmiség előjoga, hogy miről legyen szó a nyilvánosság előtt, ezért a volt keleti blokkban először ők beszélhetnek őszintén az elmúlt évtizedekről.
|
|
Cél a katarzis A mások élete |
Egy másik kérdező az akták hozzáférhetősége és az egykori nemzetbiztonsági tisztek mai társadalmi státusza iránt érdeklődött. A történész elmondta, hogy Németországban a valaha Stasi szolgálatban állottak sem hírszerzőként, sem a Nemzetbiztonságnál nem dolgozhatnak. Magyarországon viszont a belügyi állomány 70%-át hajdani AVO tisztek és volt belügyesek adják. Míg a németeknél mindenki aktáját ki lehet kérni, nálunk csak azokét, akiket az AVO elküldött, mert már nem volt rájuk szüksége. Magyarországon sokkal kevésbé lehet kutatni a múltat, mert a segédanyagok jó része eltűnt és időhúzás folyik, megnehezítve a száz kutató dolgát. Ezzel szemben a németeknél négy kilométer hosszú irathalmaz maradt meg, 2500 kutató dolgozik rajta és évkönyv jelent meg a Stasi által elkövetett bűntettekről.
Többen megkérdőjelezték A mások életének dramaturgiai eljárását, miszerint Wiesler százados lélektani hatásokra átáll a megfigyeltek oldalára. Ezt irodalminak és kevésbé valóságosnak gondolták. Ungváry szerint a filmnek nem célja, hogy valóságos esetet ábrázoljon. Ha minden Stasi ügynököt gonosznak ábrázolnának, akkor túlságosan egysíkúvá vált volna a rendezés. E helyett a rendező a rendszer perverzitását akarta megmutatni, ehhez kitalált egy történetet, hogy katarzist érjen el a nézőkben.
Az utolsó kérdéskör a Stasi és a magyar állambiztonsági szolgálat összehasonlítását, a politikusok felelősségét és érintettségét célozta meg. Ungváry véleménye szerint az NDK-ban a Stasi brutálisan bánt az emberekkel, ez köztudott volt, így nagyobb ellenállást és reakciót váltott ki. 1989-et követően a német politikai elit sem akarta a nemzetbiztonsági archívum megnyitását, ám az NDK polgárjogi mozgalma elfoglalta az épületet, pontosan ismerték a Stasi központját, odamentek és lefoglalták az anyagokat. Magyarországon a rendszerváltó kommunista elit, Horn Gyula és társai döntöttek arról, milyen iratok lesznek olvashatók és melyek nem. Így kerülhetett elő például a Szita Károly kaposvári polgármester nemzetbiztonsági múltjáról szóló fénymásolt dokumentum, ami a visszatartott anyagokkal való visszaélésre is felhívta a figyelmet. Nálunk elmaradt a forradalom, ezért az akták kutathatósága elsősorban biológiai kérdés – zárta a történész nagy tetszéssel fogadott előadását.
