Theo több ízben elkövetett szexuális erőszak miatt kilenc évet tölt pszichiátriai átnevelő központban. Gyógyultnak minősítik, kiszabadul és a társadalomba való visszailleszkedését felügyelő szociális munkás segítségével elhelyezkedik egy nyomdában Itt ismerkedik meg Nettie-vel, újdonsült főnöke huszonhét éves lányával, aki együtt él apjával, noha szenved fullasztó kapcsolatuktól. A két, antiszociális érzésekkel küzdő fiatal lassanként találkozgatni kezd, kávézókban és karate klubban ügyetlenül, szinte párbeszédek nélkül közelednek egymáshoz. Végül a film legszebb jelenetében Theo egy templomba invitálja a lányt, ahol egy asszony orgonakíséret mellett az Ave Máriá-t énekli. A szavak nélküli szerelmi vallomásban a zene hangjai feloldozzák őket a korábban szerzett lelki sérülések és gátlásaik alól, megszentelik szenvedéstörténetüket, hogy múltjukkal szakítva normális életet élhessenek, boldogok lehessenek.
Matthias Glasner rendező érdeme, hogy Theót nem véreskezű szörnyetegként ábrázolja, hanem betegségére koncentrál, arra az emberfeletti küzdelemre, amelyet az immár „gyógyult” férfi önmagával folytat, hogy legyőzze magában az újra és újra feltápászkodó ördögöt. Theo ugyanis egy átszexualizált világban él, olyan környezetben, ahol állandóan ki van téve a kísértésnek. Szexre éhes nők mosolyognak plakátokról, formás csípők riszálják magukat a metrón, mély dekoltázsok szolgálnak fel az éttermekben, és lihegő pornósztárok bámulnak meredten a televízióból a közben magányosan önkielégítést végző férfira. Hiába a terapeuta figyelmeztetése, hogyan kerülheti el a szexuális vágyait felkorbácsoló külső tényezőket, a terápia csak a tüneti kezelésre összpontosít, így Theóban fokozatosan elhatalmasodik az addig szunnyadó vágy, utat keresve a kielégülésre.
A rendezés nem démonizálja a gonosztevőt, emberként, személyiségként mutatja be, esendő hősként, aki változni akar, de belső vágyai ismét a bűn utcájába, a szexuális erőszak mezsgyéjére vezetik. Glasner nagy előd nyomába lép, Fritz Lang ábrázolta hasonlóan M, Egy város keresi a gyilkost című filmjének antihősét.
Theóval párhuzamosan Nettie apja még félelmetesebb erőszaktevő. Igazi despota, aki kisajátítja felnőtt lánya szeretetét, lelki terror alatt tartja és letagadja látens vérfertőző érzéseit iránta. Nettie személyisége is patológiás irányba fejlődhetne, ám a lány idejében elhagyja az otthon büdös melegét, az apai zsarnokság börtönét. Egészen Belgiumig rohan az új élet reményében, ahová a betegségével küzdő Theo is követi.
Szexre éhes nők mosolyognak a plakátokról
A szabad akarat szerelmi története sajnos több sebből vérzik. Mindenekelőtt aránytalanul hosszú. Glasner a „nagy realizmus” nevében rendkívül aprólékosan ábrázolja hősei hétköznapjait, környezetüket. Teljesen feleslegesen megtudhatjuk, hogyan készül a híres belga csoki, hogyan talál szállást Nettie az idegen városban, hányszor bolyong mélabúsan Theo az utcákon, és mennyi fekvőtámaszt végez feszültsége levezetésére. A jelenetek egy részének semmi köze a fiatalok drámájához, máskor pedig egy motívumot többször, az unalomig ismétel a rendező. Ebből a 163 perces filmből úgy lehetne kivágni egy órát, hogy észre sem vennénk. A szerkesztés hiányában Glasner elveszik a részletekben, a film idomtalan lesz.
További hátránya, hogy dramaturgiailag viszont hadat üzen a valóságnak. Theo egy éjszaka úgy lopódzik be egy ismeretlen, alvó nő lakásába, mintha legalábbis kulcsa lenne. Hogyan feszíti fel hangtalanul a zárat, hiszen ő nem profi bűnöző? Egy másik jelenetben Theo egykori áldozata egy étterem nyilvános illemhelyén vesz elégtételt korábbi sérelméért, amikor egy WC-kefével megerőszakolja Nettiet, megtudván róla, hogy Theo szeretője. A jelenet ostoba, lélektanilag indokolatlan, hiteltelen epizódja Nettie mártíromságának.
Végezetül a film mélyebb jelentésrétegéről kellene szólnunk, ami azonban hiányzik. Az „akarat” kifejezés a német szellemtörténetben már foglalt, itt most nincs módunkban végigmenni ennek gazdag jelentés változásain, legyen szó Kant, Fichte vagy Nietzsche munkásságáról. Glasner és társai talán nem ismerik ezt a fejlődésvonalat, mert náluk a szabad akarat nem több az öngyilkosság megválaszthatóságának jogánál, ami veszélyes leegyszerűsítése a problémának. Vajon visszatérhet-e valaki a normális életbe, ha a devianciát kiváltó okot nem tudják megszüntetni, teszik fel az álkérdést az alkotók.
Fritz Lang fentebb már említett filmjében a beteges gyilkosnak egy deviáns társadalom elől kell bujkálnia, amelynek mintha tükröt is tartana. A szabad akaratban a társadalom segítőkész vagy közömbös, de semmiképp sem ellenséges. Theo drámája így a részletek szépsége és minden együttérzésünk ellenére nem több egy pszichiátriai esetnél.
