filmhu: A magyar közönség még nem ismer Téged, miért mentél ki Németországba, és hogyan jutottál ismét vissza, a magyar filmig?

Cantu Mari: A nyolcvanas évek elején mentem el, elég fiatalon, elég kalandos volt. Turista útlevéllel mentem és nem jöttem vissza, aztán férjhez mentem, a szokásos történet. Egy darabig nem is jöhettem vissza Magyarországra.

filmhu: Eleve azzal a szándékkal mentél ki, hogy kint maradsz?

C. M.: Azért is, de főleg kíváncsiságból, meg a bezártság miatt. Egyszerűen maga a tény irritált, hogy be vagyok zárva. De mivel nem akartam azt, hogy a családommal meg a barátaimmal ne találkozhassam, ezért visszajöttem. Annak idején az csak szabálysértésnek minősült, ha az ember csak fél évig volt kinn, én a hatodik hónap utolsó napján jöttem haza. Szóval elég szemtelenül viselkedtem, és emiatt aztán kivándorló útlevelet adtak, nem pedig konzulit, hiába mentem férjhez. Amivel ugyan szabadon ki lehetett menni, de nem lehetett visszajönni. Aztán egy idő múlva mégis visszajöhettem, körülbelül ennyi.

filmhu: Hogy jutottál be a berlini filmakadémiára?

C. M.: Nyugat-Berlinben felvételiztem, és felvettek. Akkor ott tanított a Bódy Gábor, aki rám nagyon nagy hatással volt. Ő akkoriban az Infermentál című videóújságot készítette, amiben nekem is volt egyszer-kétszer munkám, és az ő hatására engem is a videó kezdett érdekelni. Akkor a videó még forradalmi újdonság volt. De azért lappangóan mindig ott volt bennem a játékfilm is. Filmjeim játékfilmszerűek voltak, kevésbé experimentálisak. Például ’85-ben csináltuk Az emberevő szerelmét, még a főiskola első évében, Pázmándi Katalinnal együtt, Ő is oda járt. Koprodukcióban forgattuk a Balázs Béla Stúdióval, meg a német ZDF-fel. Az egy 60 perces mese-horror történet, ami musical és komédia is. Ezek persze egyáltalán nem mainstream dolgok voltak. A vizsgafilmem egy kompjúter - videó - játékfilm volt, egy interaktív film, inkább múzeumokban mutatták be, mert kellett hozzá kompjúter, meg minden, elég sikeres volt.

filmhu: Milyen út vezetett téged a nagyjátékfilmhez?

C. M.: A főiskola után forgattam néhány filmet az Arténak, a francia-német kulturális adónak. Ezek amolyan esszéfilmek voltak, különböző témaestekre készültek. Szóval nagyon különböző filmeket csináltam, majd egy időre leálltam, és végül elkezdtem vágni, hogy pénzt keressek. Aztán újra a játékfilm felé fordultam. Az első forgatókönyvem egy sci-fi volt, amire persze nem jött össze a pénz. A Rózsadomb viszont már jóval kisebb költségvetésű filmterv volt, így viszonylag könnyebben megvalósítható. Tavaly ősszel már úgy volt, hogy forgatunk, de két héttel a forgatás előtt összeomlott minden. Jött szeptember 11., és elnapolták – méghozzá határidő nélkül – az utolsó részlet átutalását. Nekünk azonban muszáj volt szeptemberben elkezdenünk a forgatást, mert kellett egy évszakváltás; hogy a film eleje nyárias legyen, utána meg őszies. Nyilvánvaló volt, hogy kell várni még egy évet.

filmhu: A New York-i terrortámadás miatt állítottak állították le egy forgatást Németországban?

C. M.: Igen, Németországban nagy hisztéria volt, sokkal nagyobb, mint itt. Cutdown volt, visszaszámlálás; teljes pánik, várták a nagy összeomlást. Az akkori német producerem hisztérikus rohamot kapott; be is zárta a stúdióját azzal, hogy ezek után nem tudja, hogy egyáltalán érdemes-e élni, nemhogy filmezni. Így elhalasztották a pénz átutalását is. Ezután új producereket kerestem, akik szerencsére nagyon lelkesek voltak, sikerült összeszedniük elég pénzt.

filmhu: Miről szól a film?

C. M.: 56-ban játszódik, de ez csak a háttér. A film egy rózsadombi nagy villában és a kertjében játszódik, itt lakik a főszereplő család. A papa egy magas funkcióban lévő sztálinista politikus, aki 56-ban meghasonlik és otthagyja a bulit. Az egészet a gyerekek szemén keresztül látjuk, akik amiatt, mert egy levelet egyszer elcsakliztak a papától, azt hiszik, hogy Ők az okai az egésznek. A filmemben azon van a hangsúly, hogy mit csinál a hatalom az emberrel, és a családon belül, a magánéletben hogyan épülnek le az emberek, hogyan törnek össze; és, hogy a gyerekek ezt a történelmi terhet cipelik az ártatlan vállukon. Ettől egy kicsit – remélem – tragikomikus a történet.

filmhu: Tragikomikus?

C. M.: Igen, mert attól, hogy mindent a gyerekszemen át látunk, és az ő logikájukat követjük, abból komikus helyzetek adódnak.

filmhu: A gyermeki nézőpontból elmesélt történetet milyen pluszt adott a  filmhez?

C. M.: Én tulajdonképpen egy nagyon felnőtt történetet akartam elmesélni. A kontraszt nagyon sokat számít. Pont a legfelnőttebb témáról, a politikáról, a politikai hatalomról szól a film. Ha ezt a legalulról nézzük, akkor a kettő közötti különbség önmagában is kiad valami pluszt.

filmhu: Amíg az idősebb színészek átélték 56-ot, addig a fiatalabbak számára a film történelmi időben játszódik. Okozott-e ez a különbség valamilyen eltérést például a szerepfelfogásban, hitelességben?

C. M.: Nem, mert a film elsősorban egy privát történet. A fiatalabbaknak nyilván nagyobb nehézség volt beilleszkedni az akkori korszak hangulatába, de remekül megoldották. Pár dolog engem is meglepett. Például, hogy annakidején nem csókolommal, hanem előrével kellett köszönni... (nevet), na jó, ezt majd az utószinkronban megoldom…

filmhu: Miért fontos ebben a filmben az 56-os forradalom?

C. M.: Azért, mert Magyarországon az volt az igazán nagy történelmi esemény. Akkor volt a hatalom a legkeményebb, legdiktatórikusabb, másrészt azért, mert egy világtörténelmileg is ismert esemény. De a hangsúly a magánéleten van, egy fegyver sem dördül el a filmben, bár egyszer megjelenik egy tank a ház előtt. Nekem az volt fontos, hogy történik valami külső, nagy politikai esemény, ami meghatározza a belső viszonyokat is, valamint az, hogy a gyerekek ezt hogyan látják, és hogyan értékelik.

filmhu: A filmre való felkészülés során nyilván sok új információt tudtál meg 56-ról. Volt-e ezek között olyan, ami számodra új volt, vagy aminek fényében már másképp értékeled 56-ot?

C. M.: Én már 1992-ben forgattam egy dokumentumfilmet az Arte-nak 56-ról, ami arról szólt, hogy milyen szerepe volt a rádiónak 56-ban. Mert az volt az utolsó nagy, nemzetközileg is számon tartott politikai esemény, amelyben a rádió vitte a főszerepet, akkor még nem volt tévé. Átnézve az archív anyagokat nagyon megdöbbentő volt, hogy Budapest a II. világháborúban nem lett olyan romos, mint 1956-ban. Elképesztő képeket láttam, minden csupa rom volt, rettenetesen nagy harcok dúltak. Szóval ez nekem újdonság volt. De én nem vagyok politikus alkat, nem is erre helyeztem a hangsúlyt, csak a köztudott dolgokra. Amit a rádióban lehetett hallani, az történik meg a filmben is. A forgatókönyvet az öcsémmel, Horváth Bálinttal írtuk közösen, és vicces volt, hogy a történet főszereplője egy testvérpár; nővér és öcs, és mi is így írtuk ketten, egy nővér és egy öcs.

filmhu: A vágást is Te csinálod?

C. M.: Nem, nem is engedték, hogy én egyedül vágjam, ami jó is, mert én még mindig szöszmötölnék valamelyik jeleneten. Van egy német vágó, aki egy szót se tud magyarul, ő hajtja a dolgot. Érdekes, mert ő csak a metakommunikációra tud figyelni.

filmhu: A film egy villában játszódik, hatalmas kerttel. Könnyen találtatok helyszínt?

C. M: Nem volt könnyű. A Rózsadomb elve kiesett, mert a forgalom nagy volt – mi eredeti hanggal dolgoztunk. Rengeteg keresgélés után végül Törökbálinton sikerült találni egy gyönyörű nagy villát, óriási kerttel, amit valaha egy excentrikus iparmágnás épített oda a századfordulóban.

filmhu: Miért volt fontos a hatalmas, elvadult kert?

C. M.: Ez a saját gyerekkoromból emeltem át, nekünk is volt egy saját, elvadult kertünk. Meg a gyerekkor miatt is. A hatalmas kert szimbolizálja a gyerekkor végtelenségét.