Szipál Márton Amerikából jött – vissza -, mestersége címere: fényképész. Ha művész urazzák, „zabos” lesz. Édesapja debreceni üzletében sajátította el hivatása alapjait, lesett meg nagy titkokat. Sohasem tanulta, amit évtizedek óta tanít.

1956-ban hagyta el az országot. Első állomáshelyén, Bécsben, egy hét múlva az összes képét címoldalon közölték az újságok. Ezt követően New Yorkba ment, majd később Los Angelesbe költözött, és Hollywoodban magyar barátjával MARTIN néven műtermet alapítottak. Tíz évig dolgozott a California Girl Magazinnak – első osztályon utazta be glóbuszunkat.

Elsősorban portréfényképészként tett szert ismertségre a világban, de emellett elsőrangú divat- és tárgyfotográfus.

Fényképezett sztármodelleket, továbbá igazi mozisztárokat, és sztárjelölteket. Hézagos névsorolvasás következik: Margaux Hemingway, Tommy Lee Jones, Ernest Borgnine, Morgan Brittany, Mark Harmon, Leslie Nielsen, John Huston, Timothy Hutton, John Wayne, talán a leghitelesebb Júlia a filmvásznon: Olivia Hussey, és a leghíresebb magyar nő: Zsazsa Gabor.

Aki pletykákra, kis színesekre éhes, klikkeljen vissza a főoldalra.

Szipál Márton néhány éve költözött haza. Perpetuum mobileként dolgozik, mindenekelőtt: ÉL. Hetvennyolc éves – de komoly sértés, ha azt mondjuk róla: örökifjú.

Egyik legfőbb ismertetőjele: öt-hat mondat között biztos, hogy „nyerít” egyet (copyright Ozsda Erika).

A szorongásról, az örök emberi törvényekről, a tökéletes arcról beszélgettünk, mindezt - tekintettel a nyári randevú-dömpingre - szexuális tanácsadással egybekötve.


- A fényképezésről azt írtad: „A szépség a szigorú kompozícióban, az pedig a formák mögött rejlő geometriai alakzatokban rejlik”. A geometriai alakzatoknak szimbolikus értelmet tulajdonítasz. Portréid mindegyikén szimmetrikus, szabályos arcok. A szabályosságban látod a szépséget – te, aki a lehető legszabálytalanabb vagy.

- (Nyerítés) Nem vagyok szabályos, minden szabály ellen vagyok - de vannak szabályok, amik fontosak. Ha megkérdezik tőlem, milyen a vallásom, mindig azt mondom: matematika. De harminc, harmincöt éves korom előtt semmit sem csináltam tudatosan. Nemrégiben ismertem fel, a képeim az aranymetszés szabályai szerint vannak fotografálva. Gyerekkoromban jöttem rá, hogy valami zrí van. Elmentem a barátaim lakására, és megnéztem a képeket a falon. Olyan ideges lettem! Nem tudtam, mitől, ma már rájöttem. Abszolút hülyén voltak felrakva. Az ember szögekben lát. Így vagyunk biológiailag megkonstruálva. A muzsikát is le lehet bontani geometriára: hatszöget kell énekelni, és nyolcszöget kell húzni a vonón. Ha nyolc és egy negyed szöget húznak, kicsit fals lesz – már annak, akinek jó a füle. A jó táncos tökéletes geometriai szögben ugrik, és – az építészetre váltva - van olyan város, ami rokonszenves, van, ami nem. Szégyenszemre most voltam először életemben Pécsett. Megkérdeztem: gyerekek, ezeket a díszleteket éjszaka húztátok föl? Hollywoodban – ha európai várost akartunk újrafényképezni, mert valamit elrontottunk – elmentünk a Twentieth Century Foxhoz. Minden tökéletesen volt komponálva.

- Negyven évig fotografáltál filmsztárokat, sztárjelölteket Hollywoodban. Akit lefényképeztél, soha többé nem nézett ki úgy az életben.

- Eleinte ez volt a hendikepem. Azt mondták az ügynökségeknél, megnézik a képet, aztán bejön hozzájuk egy másik ember. Ezen változtatnom kellett; nem lehetett mindenkiből olyan csodálatosat kreálni. Volt olyan ügynökség, amelyik kilenc képet kért tőlem. Kilenc képből ugyanis meg lehet állapítani, az illető fotogén, vagy sem. De a fotogenitás nem azt jelenti, hogy valaki olyan marha jól néz ki. Azt jelenti, hogy tökéletes arca van. Az a színész, aki nem fotogén, minden egyes filmben másképp néz ki. Ilyenek az olcsó filmek sztárjai.

- Mit értesz „olcsó film”-en?

- Amelyikben nem találsz olyan sztárt, aki fotogén és jó színész. A nem fotogén színész olyan, mint egy asszimmetrikus kocka. Kétségtelen erényük – mármint anyagiakban -, hogy a fényképész addig forgatja őket, amíg tökéletes „kocka” nem lesz belőlük.

- Egyszer úgy nyilatkoztál: mindig azt akartad, hogy a filmsztárok olyanok legyenek a portréidon, mint a filmjeikben. De a filmben már eleve a színész image-ét látod. Te ezt rögzíted?

- Állítólag csak két olyan színész létezett Hollywoodban, aki életben is olyan volt, mint a filmvásznon: Clark Gable...

- … és Vivien Leigh.

- Annak idején spot-lámpákkal világítottak, és nagyon fontos volt, hogy a színész szimmetrikus legyen. Ma már lágyfénnyel dolgoznak, mindenki O.K. De Gable-t és Leigh-t sosem kellett újrafényképezni. És ha valaki – jobban vagy rosszabbul – néz ki, mint az image, akkor meg kell „csinálni”. Mert nem ismerik meg.

- Csakhogy a színésznek, annak az „arcnak”, akit így megteremtenek, már semmi köze nincs magához az emberhez. Olyan, mint egy alakítás.

- Ne hülyéskedj! Ha megnézed a portréimat, egy valamiben mindegyik egyforma: minden modell belenéz a szemedbe. A gyomrodba. Mint Barabás képein – ő is fényképész volt. Ha valaki jól játszik, nincs szorongás a szemében. És ha nincs szorongás, az szexi. Ha szorongás van, nincs szex. A szorongásnak pedig egyetlen ellenszere van: ha megjátszod magad. Ezért a jó színész mind bolond. Szüntelenül szoronganak – kivéve, amikor játszanak.

- Valójában úgy működsz, mint egy rendező?

- Mint a rendező, amikor instruálja a színészt. A jó rendezőkkel készített mozikban egyetlen dolog számít: a szem. Az én képeimen olyan a színészek szeme, mint a moziban.

- Ennek egyik feltétele, hogy a modell irányítható legyen.

- Természetesen.

- És aki nem irányítható?

- Abból sosem lesz jó színész, vagy jó modell. A nagyon erőszakos, agresszív embereket „képtelenség” lefényképezni. Nem engedelmeskednek az utasításoknak. De én nagy pénzt kerestem rajtuk. Akit senki sem tudott lefényképezni, hozzám jött.

- A színész mint privát ember, érdektelen számodra?

- A „privát embert” nem ügy lefényképezni. Mert a „privát ember” nem szorong. A színészet diszasszociáció. Amikor a színész játszik, ő egy másik ember. De hát nagyon nehéz azt mondani, hogy én most ide leülök, és játszd meg magad. Ilyenkor fel kell hívnom a figyelmet magamra. És ha nagyon erősen rám koncentrál, onnantól fogva már nem ő. Akkor az én vagyok. Diszasszociál – rám. Ezért öltözködnek a fényképészek olyan „furcsán”. Vagy száz éve rájöttek, ha a kliens figyel rád, jó lesz a kép. Mert a figyelem megszünteti a szorongást. Szégyen, ha az ember fél. Ezt senki nem akarja megmutatni. Mert nem néz ki jól. Megmerevednek az izmai. Éppen ezért akkor szeretek embereket fényképezni, amikor kicsit levertek. Ilyenkor ugyanis az arc leesik. Tökéletes formája lesz. Mindig megkérem a barátaimat, „szürkébb” napjaikon jöjjenek el hozzám. Amikor irtóznak maguktól.

- Szerinted az a tökéletes portré, amin nincs szorongás, és látszik a modell lelke. Ugyanakkor nem szeretsz olyanokról portrét készíteni, akik közel állnak hozzád. Érdekes ellentmondás.

- Miért volna az? Amikor szerelmes vagy, törődsz azzal, hogy a pasas arcán kinőtt egy pattanás? Akkor is gyönyörűnek tartod. Amikor tanítok, azzal kezdem: ha fényképezel, minden érzést ki kell magadból űzni. Mert a lencsének nincsenek érzései. Majd ha kitalálják az érző szívű lencsét, szabadon engedheted érzelmeidet.

- Sohasem fordultál a modelljeid ellen. De vannak olyan fotográfusok, mint a leginkább divatfotóiról híres Helmut Newton, vagy a magazin stílust tökélyre fejlesztő Annie Leibovitz, akiktől nem idegen az irónia, a szarkazmus, a provokáció, sőt, a rosszmájúság.

- A Life-ban, vagy tizenöt-húsz éve, azt írta egy fényképész: mi magazinfotósok, nem vagyunk fényképészek. Mi „shooter”-ek vagyunk. Ellövünk ötszázezer képet, az irodában egyet kiválasztanak, és azt leközlik. Szerintem a fényképész fénnyel és ésszel alkot. A fotóriporterek pedig beépített stroboszkóppal dolgoznak. Azt a fényt nem ők csinálják, hanem, mondjuk, a Kodak, vagy a Nikon. És ha csak ésszel, fény nélkül dolgozol, nem készíthetsz tökéletes képet

- Pontos, ha azt mondom, a fényképészetet sohasem tanultad, hanem elsajátítottad?

- Attól függ, mit értesz tanuláson. Apám Münchenben végezte el a világ legjobb művészeti iskoláját. Már hatéves koromban gyötört az anatómiával. És reggeltől estig szapulta az alkalmazottait, akikbe én mind szerelmes voltam: a szemöldököt csak negyvenöt fokban lehet szedni, a szöglettől felfele, a felső ajkat sötétebbre kell festeni, mint az alsót…

- Nem is volt sem asszisztensed, sem sminkesed.

- Utolsó feleségem évekig csak retusált, aztán elkezdett fényképezni. Olyan jó képeket készített, mint én. Ha nem tudsz sminkelni, retusálni, kezedbe ne vegyél egy gépet! Sminkkel is ki lehet retusálni egy arcot. Ki tudok emelni, el tudok tüntetni dolgokat – ahogyan fénnyel is.

- És még én leszek a képen?

- Két képet csinálok: lefényképezlek belül, és kívül. Ha belül vagy jó, de kívül nem, vagy ha kívül vagy jó, de belül nem – félmunkát végzek.

- Kiismered a modelljeidet?

- Mindig megkérem őket, nézzék meg a képeimet. Melyiket szeretik. Apám azt mondta, olyan képet kell csinálni, ahogyan az illető elképzeli magát. Micsoda baromság ! – gondoltam, és mondtam. Igaza volt. A „belsőt” régebben úgy hívták elő, hogy azt mondták: Itt repül a madár! Most én vagyok a madár. Megmondom, mit csináljon – madár nélkül. Természetesen van, aki senkinek sem hisz. Ezért imádom a digitális kamerát. Készítek tíz képet, megmondom, mit csináljon - ha tetszik, ha nem. Aztán levetítem neki a televízióban, megmutatom a tíz képet. És akkor újból megcsináljuk. De én az első tíz képből tudom, mi tetszik neki magán. Tudom, mit szeretnek. Azt, amikor szimmetrikus az arcuk.

- Mennyire építesz az emberi hiúságra?

- Minden azon múlik. Aki nem hiú, nem akar magáról fényképet. Vagy nem megy színésznek. Nagyon fontos, hogy nézünk ki. Ha valakinek sok pénze van, de nem öltözik az utolsó divat szerint, az én szememben nem intelligens. Az intelligencia mérőfoka, hogy mennyire tudsz asszimilálódni.

- Tudjuk, nem készítesz portréd hozzád közelállókról. De a fényképezés során a tökéletes pillanatot, annak tetten érését, a szexhez hasonlítod.

- A modell fényképezés közben úgy érzi, egyre feldobottabb állapotba kerül, aztán hogy egy bizonyos pillanatban remekül néz ki, majd ennek hirtelen vége szakad. Mindig megkérdezem a kuncsaftomtól, miért jött hozzám. Mi baja volt az előző fényképésszel? Az, hogy nem vette észre, amikor „fönn” volt. Olyan ez, mint amikor a tetőről lősz. Mert látni a modell szemében, amikor a tetőn van. De egy csomó fényképész nem látja, csak fókuszol, fókuszol, közben a nő zuhan lefelé. Nem lehet szeretkezni fél órával hamarabb, és nem lehet tíz percet késni. Látni kell a másik szemében, hogy most. Ha késel vele, megette a fene, ha meg hamarabb kezded el, nem fog sikerülni.

- Öt feleséged volt, száz százalékos a válási arányod.

- Mind szerelmi házasság volt. Mindegyik három évig tartott. Az angolok bebizonyították, a perzsák több száz éve tudják, azt az euforikus érzést, amit mi most szerelemnek nevezünk, a szagok hívják elő. Ez az abnormális állapot három évig tart. Vagy addig, amíg a nők szedik a fogamzásgátlót. Egy gyerekkel van még egy évetek. A szeretet és a barátság megöli a szexet. A szex ellenállás. Visszakozás. Provokáció. Micsoda marhaságokat mondanak a televízióban, amikor azt tárgyalják egy stúdióban: „Milyen palival kezdjünk?” Akit nagyon szeretsz, igaz barátod, közel van lelkileg… Az Istenit! Barátokkal nem megyünk ágyba!

- Előfordult, hogy kapcsolatteremtéshez a fényképezőgépet hívtad segítségül? Magyarán: így jutottál közel ahhoz, aki tetszett?

- Nézd, én mindig pénzért dolgoztam. A kiállításokat, versenyeket sem szeretem. Most, hogy itt élek régebb óta, rávesznek minden ilyesmire. Kizárólag azért megyek bele, hogy megismerjenek.

- Mi az, amit sosem fényképeznél le?

- Egy halott kezét. Egy halott combját. Apám kicipelt tizenkét éves koromban a kórbonctanra, Debrecenben. Két évig nem ettem húst. Azóta se nagyon.

- Vagyis a halott tetem tabu.

- Nem is láttam halottat. Nem láttam embert meghalni, nem láttam, amikor valakit megölnek.

- Miközben repülőtisztnek készültél, és ott voltál a II. világháborúban?

- Tiszt voltam, Oroszországban hadifogságba estem. Láttam, amikor a századot elvitték kivégzésre – de ez tőlünk három kilométerre történt. Olyan volt, mint egy mozi. A sajnálaton túl semmit sem éreztem. Itt voltam 56-ban, láttam, amikor Los Angelesben kitört a forradalom, és felgyújtották a várost. Sem a családtagjaim, sem a barátaim, sem a feleségeim halálánál nem voltam jelen. Magam sem hiszem el, hogy nem láttam halottat.

- Halálfélelmed volt valaha?

- Hogyne! Állandóan. De amikor repültem, sose féltem.

- A fájdalom, a nélkülözés, kimaradt az életedből?

- A hadifogságban olyan jól éreztem magam, hogy naplót írtam. Csak nem tudom elolvasni. Mindent lerövidítettem. És már nem emlékszem, mi mit jelent. Májusban értem ki, novemberben hazajöttem. A doktornő hazaküldött, mint haldoklót. Imádtuk egymást. 56-ot most néztem meg a televízióban. Második nászutam idejére esett. Huszonnégy órát otthon voltam. Mindenesetre én hívtam elő az első filmet a Sztálin-szobor ledöntéséről. 11 órakor jött be a „szövi” elnöke, elkérték azonnal a filmet. Azóta több képet láttam a szobor ledöntéséről. Mind össze volt kopírozva.

- Fényképeztél 56-ban?

- Én nem csinálok magamnak képet.

- Nincs is benned késztetés, hogy „aktuálpolitikai” eseményeket fényképezz?

- A híradóban benne lesz. Sokkal jobban.

- A háborús fotográfiát sem kedveled?

- Capának a füle mellett süvítettek a golyók, de akkor is megkomponálta a képet. Mint egy stúdióban. Zseniális pali volt. Egyedülálló fotóriporter. Na, ő aztán nem volt magazin fényképész. Persze magazinfotósok között is vannak isteniek. Például Irving Penn.

- Divatfényképészként is jelentős ismertségre tettél szert. Mit gondolsz a mai divatfotózásról, amelynek középpontjában a szupermodell áll?

- A divatfényképezésben alapvető koncepcióváltás történt. Annak idején nem a modell adta el a ruhát. Ezért a modellt nem nagyon hangsúlyozták: elfordította a fejét, nem nézett bele a gépbe, és nem volt melle, nem volt feneke. Úgyhogy nem is látszott nőnek. A ruha számított. Az amerikai modelleknek lapos volt a fenekük, egyrészt azért, mert eleve az, másrészt, mert gyönyörűen megállt rajtuk a ruha. Annak idején – tíz év alatt – egy modellel sem volt viszonyom. Most a modellt adják el, és egyébként van rajta valami. Ha tetszik a modell, megveszik a ruhát. Régebben egy harmincéves modell azt mondta, húsz évesen azt sem tudta, melyik lábára álljon. Nem azért, mert olyan ideges volt! A modellnek ugyanis tudnia kell, a hátsó lábra kell állni, különben nem tud pózolni.

- Az „új kor” modelljei tetszenek neked?

- A modellek igen, csak a ruhák nem - rajtuk. Szoktam mondani, nem fényképész iskolát kellene nekem nyitni, hanem modell iskolát! Amerikában tanítottam, ebből volt az első keresetem: hogyan kell megállni, hogyan kell a kezet tartani…

- Bevallottad, azért jöttél haza, mert Amerikában felélted a készletedet…

- … ez jó (nyerítés).

- Lényegében arra ment el a pénzed, hogy fenntartsd a látszatot.

- Ahhoz, hogy 250 dollárt kérhessek egy órai munkámért, a keresetem kétharmadát arra költöttem, mindenki azt higgye, állati gazdag vagyok, és nem érdekel a pénz. Rolls-Royce-ot vezettem, a Hollywood Hills-en penthouse-ban laktam, a legelegánsabb helyekre jártam vacsorázni. Minden pénzemet elköltöttem.

- Azt mondod, a fényképezés „tiszta csalás”. Csak úgy, mint az akkori életed.

- Jó volt.

- Végül is mi vezetett pénzügyi hanyatlásodhoz?

- Hogy elvesztettünk három háborút. (nyerítés) Nem volt pénzük az embereknek. Rossz csekkeket adtak. A munkámat elvégezték mások 35 dollárért is. A végén meg elterjesztették a kollégák, négy- ötezer dollár alatt embert nem eresztek be a stúdióba. Aztán már untam is. Negyvennégy évig ott voltam. Bár nem volt sosem honvágyam, ha Európában jártam, mindig hazajöttem.

- Te nem voltál disszidens?

- Amerikai állampolgár voltam – és dislexiás vagyok. Egyszer volt zrím. Egy óráig ott álltam a repülőtéren, kérdeztek mindent, végül kijött egy nagyon jóképű nő. Azt mondta: „Szipál úr, semmi baja nem lesz. Mondja meg nekem, hogyan tudott Magyarországról, 65-ben, paszport nélkül kimenni?” De hát – szabadkoztam - mindenki kiment paszport nélkül! Azt mondta a nő: „Szipál úr! Az 56-ban volt! Maga 65-öt írt!” Ó, bocsánat, dislexiás vagyok. Egy óráig keresték a papírjaimat, el nem tudták képzelni, 65-ben hogy mentem ki paszport nélkül.

- Hogy vagy mostanában? Nem unatkozol?

- Ha ezt te unalomnak nevezed, édesanyám! (Forgatja a filofaxot, hetekre előre tele van.) Előadásokat tartok, könyvet írok, sorozatom van a Fotótechnikában. Aztán kimegyek egy héten kétszer-háromszor táncolni, reggel négyig. És nyitnak nekem egy üzletet a Párizsi utcában – ami egyben modell ügynökség is lesz. Meg is van. Most festették ki.

- Akkor ez biztos. Ez van.

- Semmi sem biztos. Ötször mondtam ki az életfogytiglant. Egyik sem volt biztos.

- Figyeltem , hiába provokáltalak, nem tudtam belőled egyetlen, másokra vonatkozó ironikus megjegyzést sem kikényszeríteni.

- Azt mondta nekem valaki Los Angelesben: „Tudod Te, mit beszélnek rólad? Milyen híred van itt?” Úgy megijedtem! „Az, hogy te vagy az egyetlen magyar Los Angelesben, aki még soha, senkiről sem mondott rosszat.” Jó, ha fizetnének érte, átgondolnám ezt alaposabban. De ingyen minek csinálnám? Negyvenöt éve buddhista vagyok. Nem ártottam soha, senkinek. A sors néha fejbe is vert érte.

- Fatalista vagy?

- Ó, anyám is az volt. Kérdeztem is tőle, hogyan lehet fatalista, ha minden nap templomba jár? És minden alkalommal, ha még két terítéket kér, „váratlanul” vendégek jönnek? Van, aki tudja a jövőt. Nekem két ember elmondta az egész életemet. Többek között, hogy majd csecsemővel megyek át a határon. Egy tízhetes csecsemővel léptem át a határt, mert az édesapja rosszul lett – két héttel előre megmondták. Két hónappal a forradalom előtt azt mondták, lesz itt egy kis háború. Röhögtem: persze, hadat üzenünk a Szovjetuniónak; kicsit csatározunk. Megmondta valaki, ismerni fognak a világban, mert lesz egy találmányom. Szeretek főzni. Gondoltam, valami húsdaráló lesz.

- Te is megérzel előre dolgokat?

- Inkább azt mondom, nem sokat csalódtam életemben. De hát van, aki kitalálja a másik gondolatát. Hollywoodban beköltöztem a lakásomba, és látom, egy fiatalember a szomszédban vett egy nagy bérházat. Mint megtudtam, készpénzért. Meg is kérdeztem, mikor jóban lettünk: drog? Nem. Hát akkor hogyan szereztél ennyi pénzt? Gondolatot olvasok. Persze – vicceltem -: ahogyan én is… Egyik este feljött egy nagy gömbbel. Feleségemmel jókat mosolyogtunk. Azért hozta, mert állítólag az emberek így jobban hisznek. Majd közölte, gondoljak ki komplex dolgokat, olyasmiket, amelyek nagyon bántanak, és ő azt is elmondja, hogyan oldjam meg őket. Kirohantam a konyhába, elővettem egy ceruzát, és leírtam: 345720043253. Az utolsó hármast szinte le sem írtam, mikor kikiabált utánam: Mondtam, hogy komplex dolgot kérj! Mert az, hogy 345720043253, nagyon könnyű. Megállt a lélegzetem. Megkérdeztem, hogyan jött rá erre a képességére? Elmondta, nem jött ő rá semmire. Annak idején berendelték a suliba az anyját, azzal, hogy baj van a gyerekkel. Aztán elmondták, nincs itt semmi gond, rendes kölyök ez, csak nagyon érdekes dolgok történnek: a tanár fel akar tenni egy kérdést, mire a maguk fia feláll, és felel rá. (nyerítés) Hát én ebben hiszek. Ha majd az agyunk száz százalékosan fog működni, nem is fogunk beszélni. Kitaláljuk egymás gondolatát. Nem lesz gyűlölet, nem lesz háború. Mert hogyan tudnék én haragudni rád, ha tudom minden gondolatodat? Olvastam egy fantasztikus könyvet, Stephen Hawkingtól. Azt írja, akkor jön el az emberi ész diadala, ha kitaláljuk, hogyan gondolkozik Isten. Tökéletes lesz. Tízmillió év múlva.

Köszönet Csillag Pálnak