- A Balra a nap nyugszik kritikáit olvasva két dolog volt feltűnő veled kapcsolatban: az egyik az egyöntetűen dicsérő fogadtatás, a másik a visszatérő kérdés, ki ez a színésznő, hol lehet őt látni.

- Látni most csak a filmben lehet, április végétől a Szindbád moziban, egyébként nyolc évig az Arvisura színházban játszottam, és pont a film forgatásának megkezdése előtt szűnt meg az a társulat. Ott nyolc éven keresztül szinte minden este felléptem, csak hát nem divat ilyen “off-off-Broadway” színházba járni. Filmen pedig főiskolás vizsgafilmekben játszottam, a Herskó-osztály vizsgafilmjeiben; meg amire nagyon büszke vagyok, Marco Ferreri utolsó filmjében, az Ezüstnitrátban, igaz, hogy csak kicsi szerepet, de azt olaszul. Amióta aztán a Szkéné társulata felbomlott, részben külső körülmények miatt, részben azért, mert voltaképpen kifutotta magát ez az együttlét, már csak a Mester és Margaritát játsszuk a Bárkában, kéthavonta. Ezt a mai napig nagyon szeretem csinálni, noha különleges szerepem nincs benne, de én annak idején éppen ennek a darabnak a kapcsán kerültem az Arvisurába, és ez nagy szerencse volt számomra. Rengeteget tanultam ott, a mai napig arra vágyom, hogy újra dolgozhassak, úgy, ahogy ott csináltuk: ahogyan együtt kellett kitalálni a dolgokat. A mai napig ilyen élményem nem volt sehol, hogy véleményt lehetett mondani akár egymás munkájáról, úgy, hogy az nem volt sértő, de ha még sértő is volt, akkor is lehetett érezni, hogy az arról szól, hogy mi, együtt, csinálunk valamit, ami iszonyú fontos. Ez az, ami nekem a mai napig borzasztóan hiányzik.Volt benne egy határtalan szabadság, és ugyanakkor egy hatalmas személyes felelősség mindenkinek.

- Ezek szerint nem végeztél főiskolát.

- Főiskolát nem végeztem, de az Arvisura kemény iskolám volt. Engem a Magyar Elektra főszerepére hívtak oda, s bár játszottam előtte, például az Egyetemi Színpadon, de nem tudtam én még akkor semmit igazából, s mikor odakerültem, amellett, hogy játszottam néhány szerepet, négy éven át stúdiós voltam, tehát ugyanolyan órákra jártam, mint a főiskolán tettem volna. Somogyi, aki a társulatot vezette, egy maximalista, megszállott ember, aki elképesztő dolgokat követelt a színészeitől. Sokszor majdnem sírtam, gondoltam, én hazamegyek, de most már tudom, nagyszerű évek voltak ezek.
- Amit a filmről tudok, azt menet közben, a Balra a nap nyugszik forgatásán tanultam meg. Volt két nagyon jó segítőm, Nagy András, az operatőr, és Fésős, a rendező. Ez egy nagyon nagy dolog az én életemben, hogy csináltam valamit, amit iszonyúan vártam, és amikor visszanéztem, azt mondtam, hogy oké, az az én magánügyem, hogy mit csinálnék máshogyan, de felvállalom, mindennel, a hibáival együtt is; nekem ez így rendben van. És aztán csodálatos érzés volt, hogy az embereknek tetszett; még akik esetleg nem szerették a filmet, azok is azt mondták, de a lány az nagyon jó, ki ez, hol lehet látni. Sajnálom, hogy azok, akik filmeket csinálnak és szintén kíváncsiak voltak, ki ez a színésznő, nem keresnek meg. Sajnos a szakmabeliek közül máig sokan nem látták a filmet. A másik, hogy mivel én még nem vagyok “trendy”…, a castingosok többsége – köszönet a kivételnek – nem találja fontosnak, hogy engem is javasoljon például az itt dolgozó külföldi rendezőknek is, pedig a magyar szakmai hierarchia őket nem érdekli. Azt választják, akit jónak találnak. Úgyhogy azt gondoltam, feladnék egy hirdetést a magyar film.hu-ban a következő szöveggel: Első filmszerepével meglehetős sikert elért színésznő munkát keres. Én megyek nagyon szívesen…


- Mennyire volt nehéz számodra áttérni a színházi munkáról a filmezésre?

- Én színházi színésznő vagyok, és ott más a játékmód; nálunk, a színházban filmezést nem tanultunk, úgyhogy annak alapján, amit gondoltam, hogy mitől jó egy színész filmen, meg amit a filmeken láttam, abból raktam össze az alakítást. A két András nagyon sokat segített, de egy kicsit vívnom kellett velük, hogy visszanézhessem a felvételt a kontroll monitoron. Szerettem volna látni, hogyan működik az arcom, sokat tanultam ebből is.


- Hogyan alakult a forgatás, sokat próbáltatok, vagy keveset, valamiféle jellemábrázolást kértek tőled, vagy valami szabadabb dolgot?

- Sokat próbáltunk, és ez nagyon jó volt. Amikor egy színész, úgymond, “leesik a vászonról”, az nagyon sokszor nem az ő hibája, hiszen egy színésznek nem lehet a külső-belső kontrollja ugyanolyan erős, mert akkor meghasadna a tudata, hanem azt kívülről kell tudni mondani. A forgatáson nem volt pénz és idő arra, hogy ötvenszer ismételjük a jeleneteket, úgyhogy a próbák nagyon jók voltak, megéreztük azt, hogy a másik hol mozog, azonos hullámhosszra kerültünk. Andrással előtte rengeteget beszéltünk arról, hogy ki ez a nő, honnan jön, merre megy, miért ilyen, miért olyan; én ezt nagyon igénylem, bár a rendezők többsége ettől alighanem falra mászik. Rendben van, ez a nő ott él, egy északi szigeten, de akkor miért ment ez oda, milyen ember ez, ha odament, egy hideg, lepusztult helyre – én éppen az ellenkezője vagyok, ha menni kéne, csakis délre... Ha nincs ilyen szinten megalapozva, akkor inog az egész – Andrásnak erre volt türelme.

- Mennyire volt nehéz beleilleszkedned a filmbe, hoznod ezt a karaktert?

- Az én habitusom nem az, ami ott van, bár van, amire azt mondanám, hogy én is így csinálnám... Az az előnyöm megvolt, hogy nagyon régóta ismertem a forgatókönyvet, volt időm átrágni magam azon, hogy milyen ez a nő... Nem az a fontos, hogy én ki vagyok: én szeretek “más ember lenni”, ezért is lettem színésznő. Biztonságban van az ember, baja nem történhet, visszajöhet abból az életből, amikor akar – szoktunk ugye ilyet játszani, hogy ha tehetnéd, melyik korba utaznál vissza, mennyi időre, miért, és akkor egyből elkezdtem az alkudozást, hogy de akkor jövök vissza, amikor én akarom, és bajom nem eshet. Játszani épp ilyen állapot: megengedhetsz magadnak bármit, amit az életben nem. Éppen most olvasok egy könyvet, amiben van egy gyönyörű mondat: ami bennünk a legjobb, az a bennünk lévő legrosszabban van eltemetve. Ezt megtalálni pedig egy hihetetlenül nagy kaland.

- Mint színésznő, mennyire vagy hajlamos beépíteni azt, amit látsz a színházban vagy a filmeken?

- Színházban én abszolút jó néző vagyok, engem teljesen az orromnál fogva lehet vezetni, de azért sok dolgot el lehet lesni. Példaképem, ideálom Gena Rowlands – sok más nagyon jó színészt láttam, de ő az, akiről eszembe nem jut feltételezni, hogy játszik, úgy beránt az első pillanatban, hogy meg sem kérdezem, hogy ez a nő valóban ennyire bolond-e, vagy ennyire hisztérikus, olyan elképesztő mértékben hiteles az, amit csinál. Nekem ez a nagy vágyam, ilyenné válni; ne legyen az fontos, hogy én ki vagyok, ahhoz senkinek semmi köze. Fontos legyen az, hogy azt én csinálom, de ne azért, mert ilyen a szemem, vagy olyan a hangsúlyom, hanem azért, mert azt akarják látni, hány színű még az a valaki, aki bennem lakik.

- Mi a véleményed arról a felosztásról, miszerint van a hűvösebb, “eljátszós” európai színészi iskola, illetve a “beleélős” amerikai? Esetleg melyik típusba sorolod magad?

- Nem igazán hiszek a kategóriákban. Még az Actor’s Studio nagy színészeit is lehet úgy látni, hogy csak úgy “eljátsszák” a szerepüket. Én egyelőre annyit tudok saját magamról meg a szakmáról, hogy inkább nem “csak úgy eljátszom” a szerepemet. Arra viszont nincs idő, sem színházban, sem filmen, hogy az ember az egész folyamatot végigélje, össze kell sűríteni. A film utolsó jelenete előtt például csúszás volt, a felhővadászok várták, hogy a fény olyan legyen, amilyennek ők elképzelték, én pedig másfél órát sétálgattam a tengerparton, és közben folyamatosan ez ment, hogy itt most fogom meglátni, és itt lesz ez a fiú, és úristen, ki ez, minthogyha valóban megtettem volna azt az utat a háztól a partig, és ott lesz a nagy találkozó. Aztán amikor a felvételre került a sor, már csak ennek az esszenciáját kellett megmutatni.

- További terveid?

- Jó lenne játszani.

Ágfalvi Attila