A Catherine magánélete provokatív, meglepődtem hogy valaki egyáltalán mer ilyesmihez nyúlni. A főszereplő kislány csak adja a felnőtt nőt, valójában fogalma sincs a szexualitásról, éppen emiatt kerül életveszélyes helyzetbe, mikor egy kiegyensúlyozatlan férfival marad négyszemközt. Helyenként kimondottan izgalmas a film, amely ahogy nálunk szokás, nem akar pusztán műfaji munka lenni, mindenáron mondani is akar valamit, ha törik, ha szakad, ez persze nem probléma, bár az ilyesminek általában az a végeredménye, hogy két szék között a padlóra huppan az ember. A Catherine magánélete sem váltja be a potenciált, amellyel rendelkezik, a legjobb benne Herbai Máté szokás szerint szenzációs fényképezése, amely fluiditásával, játékosságával a hetvenes-nyolcvanas évek olasz operatőreinek munkáira emlékeztet. Herbai az Utolsó idők után újra bebizonyítja, hogy jelenleg ő a legjobb.
Catherine magánélete
Szimler Bálint Itt vagyok-ja okkal nyerte el a Szemle legjobb kisfilmjének díját (az egyetlen díj, amivel egyetértek). Az egészet a főszereplő Vida Viktor viszi el a vállán, nem csodálkoznék, ha a film nem ő köré lett volna írva, mert nélküle, a személyisége, a stikkjei, a természetessége (amatőr, persze Magyarországon mi a frászt jelent ez?) nélkül ez a kis Teoréma-utánérzés messze nem lenne annyira jó - hiszen jelen állapotában nagyon jó -, mint amilyen.
Szurdi Miklós Showdown-ja meg olyan, mint egy Romana tiniregény-adaptáció. Két, szecessziós kosztümökbe paszérozott kislány evez a Velencei-tavon, miközben verbálisan összecsapnak, ugyanabba a fiúba szerelmesek. A történetbe helyenként belefolyik cseppnyi szürrealitás, de ezen megoldásai elcsépeltek. Nem látom a motivációt a film mögött, mi visz rá valakit, hogy akár csak eszébe jusson ilyesmit megfilmesíteni. A történet túl kidolgozatlan ahhoz, hogy akármilyen érzelmi rezonanciát keltsen.
Itt vagyok
Lőrincz Nándor Egyéjszakás című munkáját még az SZFE-s dramaturg osztály vizsgavetítésén láttam, akkor valamivel hosszabb volt. Az utóbbi évek egyik legfeszültebb magyar filmje (jó értelemben), de még mindig túl hosszú. Akkor kellene véget érnie, mikor az a bizonyos kapu becsukódik. A rendező vagy nem érzi annak a pillanatnak az abszolút horrorát, vagy csak megmakacsolta magát, és csak azért sem hajlandó a történet végéről lecsippenteni azt a felesleges egy percet.
A Szemle Kovács Lajos-díját, a trófeát, amely csak szóban létezik, és csak a haverok tudnak a létezéséről, idén Péterfy Bori nyeri: a Szemlés filmekben ő bukkant fel legtöbbször, járt, mint a szemafor. Jó segge van, kétségtelen, és a Paktum-ban pucsít is rendesen, fel-le csúszkál a sztriptízbár színpadának vascsövén, ez már method acting. Érdekesek ezek a női rendezők által filmre vitt sztriptízes, kuplerájos filmek, én magam is ismerek vagy három ilyen filmtervet. Viccesek.
Pottyondy Edina A gyűjtő című filmje jófajta magyardepresszív dzsuvadöngölős, sminknélkülis reáltanoda, de rohadjak meg, ha nem teljesíti a maga elé kitűzött célt, a szörnyűséges házasság alanyai egymásra utaltságának filmre vitelét. A gombostűkre tűzött csótányoktól bűzlik a panellakás, bűzlenek a szereplők és bűzlünk mi is. Bár gondolom valami ilyesmi volt az alkotók szándéka.
Péterfy Bori ritörnz! Szeiler Péter Halotti beszéd-je kerek sztori, kisjátékfilm nagyfilmes ambíciókkal, jól eljátszva és megrendezve, mindössze annyi a problémám vele, hogy a lehető legrosszabb helyen ér véget. Szinte dühös voltam, néztem volna tovább. Egy bizonyos interpretáció irányából persze tekinthető megfelelőnek a mostani végpont, mindenesetre szerintem jobb lett volna, ha még egy kicsit folytatódik.
Sopsits Árpád Exitium - A pusztulás hangjai című tizenhárom perces munkája a művészi felelősségről szól. Feltételezve azt, hogy egy műalkotás katalizátora lehet a gonoszságnak, utalva arra, hogy legyünk óvatosak. Hiba. Abban a pillanatban, hogy egy művész hagyja magát ilyesmi által gátolni, megszűnik művésznek lenni. Egy őrült bármiben megtalálhatja a maga koncát, Charles Manson Beatles-dalokból vélt gyilkosságra felbujtó üzeneteket kihallani. Egy művész nem korlátozhatja magát attól, hogy "mi lenne ha..."
Császi Ádám Ünnep című kriptikus filmje jó kis lehúzós dráma, előre sejthető végkifejlettel, mégis működik, talán éppen amiatt, mivel a szituáció nem hordoz különösebb meglepetéseket, így átélhető (bár nem kívánom senkinek, hogy átélje). A házaspár, agyhalott gyerekük, örök összezártságuk, összetartozásuk, elhullott kapcsolatuk tragédiája még tizenhat percben is átjön.
