The Brian Setzer Orchestra: Live in Japan (2001)

1992-re a bombasikereket felhalmozó Stray Cats végleg lezárt üggyé vált, a veteránautók bütykölését pedig kezdte már unni a derék Brian, ezért kreativitását ismételten zenei síkra terelgette, és előállt sajátos big band víziójával. Eleinte nem nagyon értették, mit is akar a Gretsch gitárok abszolút bajnoka: jobb esetben karriergyilkos nagyzolásnak, rosszabb esetben irdatlan ostobaságnak titulálták új mániáját, mondván, a nagyzenekarok utoljára fél évszázada voltak népszerűek, a rádió vásár- és ünnepnapon sem játszik ilyesféle muzsikát, 20 emberrel turnézni meg eleve lehetetlen, és különben is, Glenn Miller meghalt, és soha többé nem jön vissza. Setzer azonban csak legyintett; úgysem értitek, faszikáim, a lényeget, szóval lehet lekopni.

Összeszedte a zenekart, áthangszerelte a régi dalokat és írt egy rakás újat, összekeverte a swinget, a countryt, a rockabillyt, a rock’n’rollt, a be-bopot, beledobott némi rockyt és jazzt, az egészet nyakon öntötte egy félelmetes dózis extravaganciával, és olyan produkcióval állt elő, amitől a közönség és a szakma álla egyaránt leesett. Gazdagon illusztrált géniuszunk a kezdetektől tudta, mit akar hallani, ott volt a fejében a supersexy swingin’ sound, de kellett egy kevés idő, mire igazán letisztult a dolog, és a szélesebb közönség is ráharapott a neo-swing-rockabilly-big band ötletére (a Guitar Slinger c. első lemez nem volt jelentős kereskedelmi siker, azt a Dirty Boogie hozta meg) - innentől azonban nem volt megállás.

Gitár vs trombita

A 2001-ben rögzített tokiói koncert már a beérett, csúcsformában játszó Brian Setzer Orchestrát mutatja, az anyag merő döbbenet, fergeteges zenei showműsor, a minőség és a jó ízlés fényes diadala. Az, hogy ebben a zenekarban mindenki iszonyúan jó muzsikus, nyilvánvaló tény, de olyan ízzel és derűvel játszanak, hogy a néző elhiszi: ezek az emberek sehol másutt nem lennének szívesebben, létezésük a színpadon nyer értelmet. A nagybőgős őrült módjára rohangál, a vokalista cicamicák szívdöglesztően szexik, a fúvósokon játszó zenészek ki-kiugrálnak a székek közül, hangszeres párbajokra hívják a zenekar vezetőjét, hallatlan pimaszsággal licitálnak egymásra, felszabadultan táncolnak és bolondoznak. Brian „King of Cool” Setzer oly szemérmetlenül zseniális, oly lehengerlő zenei érzékkel és stílussal bír, hogy gyakorlatilag bármit megtehet; gátlástalanul játssza a fejét, jódlizik, táncol a gitárral, szóló közben rácsücsül a nagybőgőre, folyamatosan kommunikál a közönséggel, miközben elképesztően gitározik és énekel, mellékesen pedig hibátlanul vezényli a 18 fős nagyzenekart, ami azért nem is olyan egyszerű feladat.

A setlistet tekintve a BSO nem cicózik sokat, a bevezető instrumentális után előveszik a Dirty Boogie lemez legvirgoncabb slágereit (This Can on a Hot Tin Roof, The Dorty Boogie, Jumpin’ East of Java), majd beszigorítanak (Drive like a Lighting). Ez lenne a kezdet, még csak melegítik a motort, a koncert igazán az Americano’-val indul be, erre jő egy epekedő love song, maga a csöpögős szentimentalizmus, mely Korda György előadásában egyszerűen röhejes lenne, de az 1950’-es évek hangulatába belebolondult Setzer hitelesen adja a szakadt szívű bájgúnárt, ki dalban mondja el bánatát. (Nota bene, a rockabilly nem valami szofisztikált műfaj, csajok, szerelem, autók, ivászat, nagyjából be lehet zárni a kört, miként a szövegek sem irodalmi minőségűek - demonstratív erejű példa: „You’re as cool as a red hot lava/ Jumpin’ east of Java”-, de ez zene alapvetően a szórakoztatásról, az életörömről, a féktelen száguldásról szól, tehát rendben is lennénk, ez esetben a könnyfakasztós-bugyilehúzós dalok is remekül működnek.)

Beugrik a nagybőgőbe

A nagyzenekar ekkor visszavonul, a Mystery Train-t már trióban játsszák, a szokásos Eddie Cochran egyveleg (Be-Bop-A-Lula, Gene and Eddie, C’mon Everybody) nemkülönben, majd Setzer előad egy rövid, de parádés magánszámot (Guitar Rag), amelyben megmutatja, miért is ő a rockabilly-gitározás királya. A Sleepwalk megint elképesztő zenei teljesítmény, az ősöreg klasszikust senki más nem tudta ily minőségben színpadra állítani, Setzer hangszere hátborzongatóan terít, ily gazdag soundot csakis mesteri kezek teremthetnek. Tisztelegve a régi idők előtt, eljátszanak egy lendületes Stray Cats dalt, majd ötösbe lökik a váltót, és belecsapnak a Vavoom! lemez legjobb felvételeibe. Két ízben is megmutatják, miként kell az ezredforduló után Glenn Miller dalokat játszani, a Pennsylvania 6-5000 tiszta őrület, a Gettin’ in the Mood pedig fokozza a fokozhatatlant, kiteljesedik a katarzis, majd a zenekar levonul.

A ráadás egy laza swing, Setzer itt leteszi a hangszert, tudja jól, hogy nyert ügye van, kilóra megvette a közönséget, boldogan táncol és bohóckodik, a záródal pedig a bombasztikus Rock This Town, a régi idők talán legnagyobb slágere (a Built for Speed sajnos aznap este nem került terítékre), amelynél jobb rockabilly nótát nem nagyon írtak az elmúlt huszonöt évben. Különösen szép gesztus, hogy az utolsó dalokra Setzer is magára ölti a zenekari egyenruhát, társaihoz hasonlóan piros ingben áll színpadra. A ráadás ráadása pedig roppant szemtelen fricska: kijön a trió, és újra eljátsszák a Rock This Town-t, de úgy, hogy a fal adja a másikat, bizonyítva, hogy minimálszerkón és fúvósok nélkül, hármasban is lehet eszement balhét csinálni. Sajnos, ez a koncert sem végtelen, a csalódás elkerülhetetlen: 85 perc után véget ér a műsor, és lehet újraindítani a felvételt.

A muzikális mámor után a technikai részletekre is kitérve, a DVD képminősége kiváló, a diszk legnagyobb hibája sajnálatos módon a hang maga. Megfejthetetlen rejtély, de Brian Setzer hangmérnöke máig nem tud tisztességes nagyzenekari felvételt készíteni: lemezein a gitárok, az ének, a dobok és a nagybőgő megszólalása okés, a fúvósok azonban pocsékak; plasztik tónusú, sipítozós, felfelé húzó és testetlen a hangjuk. A DVD hangkeverése sajnálatos módon ugyanilyen,

Drive like lightning

ráadásul lespórolták a PCM Stereo sávot, csak digitális hangsávot lelni a lemezen, így hagyományos DAC-kal sem javíthatunk a hangon, csak az alátétek segíthetnek (segítenek is).

A végelszámolásnál azonban mindez teljességgel súlytalanná válik, mert ez az a zene, amitől eláll az eső és visítva takarodik tova a rosszkedv; védőoltás a kortárs ócskaságok ellen, kifogyhatatlan túlélőkészlet a különösen pocsék hétfő reggelek átvészeléséhez. Zenebarát ennél többet nem kívánhat.

Dallista:

01. Hawaii 5-0
02. This Cat's on a Hot Tin Roof
03. The Dirty Boogie
04. Jumpin' East of Java
05. The Footloose Doll
06. Drive Like Lightning (Crash Like Thunder)
07. Caravan
08. Americano
09. I Won't Stand in Your Way
10. Mystery Train
11. Gene and Eddie
12. Guitar Rag
13. Sleepwalk
14. Stray Cat Strut
15. Jump Jive an' Wail
16. Pennsylvania 6-5000
17. Gettin' in the Mood
18. Get Me to the Church on Time
19. Rock This Town